Ma reggel hét órakor Kamilla, Kicsi Unokám, elrepült a messzi Nápoly városába Papával és Mamával.
Nápolyból meg majd hajóval utazik a Lipari-szigetekre, mely szigeteket csak a mi, a külhoniak kedvéért nevezték el ekként; igazi olaszok bizony nem hívnák így, hanem tisztességes, ?si nevén szólítják, úgy, hogy: isole Eolie.
Csak ebbe a mi nyelvünk beletörne, vélik az igazi olaszok.
A szigetek olasz neve pedig Aiolosznak, a Szélkirálynak nevét rejti, hisz ennek a hét szigetnek – Lipari, Vulcano, Salina, Filicudi, Alicudi, Stromboli és Panarea -, melyek Szicília óriásszigetét?l északkeletre fürdenek a Tenger vízében, egykor a Szélkirály, Aiolosz volt az ura.
És tán még ma is ? uralkodik azokon a szigeteken, ki tudja?
És tudok ám még érdekeset err?l az Ailosz-Eolo-ról, figyelj csak, Kicsi Milla!
El?sorolom Neked a hét törpe nevét, nem ám úgy, ahogy megszoktad, hanem szép olasz nyelven, így: Brontolo, Cucciolo, Dotto, Eolo, Gongolo, Mammolo, Pisolo.
A negyedik törpe, lám!
Az a negyedik azért kapta az Eolo nevet, mert folyton-folyvást akkorákat tüsszög, hogy szinte szélvihart kelt maga körül tüsszögésével.
Bizony, ? az, a kedves Hapci.
Szóval akár azt is mondhatnám, hogy a Hapci-szigetekre utazol Kicsi Millám, hozzá még tíz napra.
Minthogy pedig tíz napon át nem mesélhet majd nagyapa Neked személyesen, arra gondoltam, hogy mesélek addig írásban.
Mesélek err?l az Aioloszról, err?l a Hapci királyról.
Elmesélem Homérosz bácsitól a mesét, ha nem baj…
Volt egyszer, hol nem volt egy kicsiny sziget és annak jó királya, Odüsszeusz.
Furmányos, eszes, leleményes férfi volt ez az Odüsszeusz, de jaj, mindhiába, mert amikor elkezd?dött a nagy háború Trója városa alatt, lelemény ide, furmány oda, Odüsszeusznak is mennie kellett.
Amikor aztán tíz esztend? múlva a háború – épp a leleményes Odüsszeusz jóvoltából – véget ért, hazafelé indult a tágter? tengeren a király, de jaj!
Úgy esett, hogy éppen a Tenger Haragos Istenét sértette meg, aki aztán büntette a leleményest, avval büntette, hogy tíz hosszú-hosszú éven át bolyongjon a Tengeren, otthonát, feleségét, gyermekét nem lelve.
Pedig egy napon már majdnem hazaért…
Hallga csak, hallga a mesét!
Mert úgy esett az, hogy egy napon Aiolié szigetére ért Odüsszeusz hajója, oda, hol élt Aiolosz, a Szélkirály, a Hapcikirály, aki kedves volt az égilakó Isteneknek.
Aiolié úszó, szép sziget, mely körül rézfal kanyarog végig, büszke, szilárd, és T?zokádó kopár sziget is van szomszédságában.
A Hapcikirálynak tizenkét gyermeke n?tt föl termei mélyén, hat volt köztük a lány, és fölserdült, derék ifjú is annyi volt: hat.
A királyi palotában ott lakomáztak ezek, a kedves, jó apával, és a gondos anyával folyton, el?ttük b?ven feküdt rengeteg étel, pecsenyék illata szállt, és mindig hangos vala palotájuk a vidám daltól.
Látta Odüsszeusz a Tenger fel?l a királyi Várost a Palotával, és kikötött a parton hamar, aztán társaival egyetemben gyönyör?, királyi házukhoz elért.
Aiolosz, a Szélkirály, a Hapcikirály és mind egész családja, jó szívvel fogadta az érkez?ket, nyoszolyára fektette hajózó népével Odüsszeuszt; étellel-itallal kínálta ?ket, és egy teljes hónapon át szeretettel látta vendégül Ithaka királyát.
Kikérdezte ?t mindenr?l, kérdezte Trója fel?l, az akháj gályákról, vissza-útjukról; és Odüsszeusz neki ott mindent szép rendjén sorra sorolt.
És miután elérkezett a hó vége, és Odüsszeusz már kérve-kérte, hogy útjára eressze, Aiolosz – a Székirály – nem mondott nemet, és volt gondja a királyi útra.
Nyúzva kilencéves marhát, vette a b?rét, és a süvít? sok szél útját mind belezárta, ezt adta ajándékba, szólva: „A vendég minden id?ben nem csak, hogy nemes, hanem egyenest kívánatos, és az Istenek védelme alatt áll. Ill? tehát nem csak megvendégelni, de vendégajándékkal útra engedni. Ez itt jó Odüsszeusz, vendégem és barátom, az én búcsúajándékom.”
És Odüsszeusz üreges bárkájára ezüst fonalával a töml?ket jól lekötözte utána, hogy egy kicsikét se szelelhessenek a rossz szelek, egyedül csak a lenge zefír- nev? szelet küldötte utjára, hadd vigye a gályát és királymagát, Odüsszeuszt is útra.
A végzet azonban – ez a gonosz és gonoszkodó Isten – mást akart: hát a matrózok, a társak butasága okozta Ithaka királyának vesztét.
Hosszú kilenc napon át éjt nappá téve hajóztak, és már fölbukkantak az otthoni földek, és látta a király otthoni palotáját, az ismer?s tájat. Ekkor a mézizü álom szállt a királyra, s Odüsszeusz elszenderedett.
Míg aludt, az édes álom útjait járta, társai – ostoba hajósok – egymást szólongatva szavakkal,
azt mondták, aranyat, drágakövet rejtenek azok a bugyrok, azt viszi a kapitány haza, meg ezüstöt, amelyet nagylelk?en adott neki Aiolosz, a kiváló király.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve: „Ejhaj, mennyi sok nagyszer? kincset
visz haza itt ez, míg mi, akik megjártuk az útjait éppúgy, mindvalahányan üres kézzel kerülünk a hazánkba; most is, lám, mit adott neki kedveskedve barátja, Aiolosz. Egy-kett?, nézzük csak meg, mi van ebben, mennyi arany meg ezüst van a töml? mélyibe zárva.”
Így szóltak, és gy?zött is a társak rossz akaratja:töml?t oldoztak, és a szelek mind-mind kirohantak, a hajót azonnal a nyílt tengerre sodorta a szélvész.
Így történt, hogy újra a tengeren, s annak fürd? szigetein voltak mind a hajók, bárhogy sírtak – kés?n már – azok a társak. A hajók a gonosz viharok rohamában újra csak Aioliéra erültek.
Ott szárazra Odüsszeusz kilépett, ment a Palotába, és kérlelt Aiolosztól újra jó szeleket, de mindhiába, mert akkor már így szólott a Hapcikirályka:
„Hogy kerülsz vissza ide Odüsszeusz? Mily végzet szállt meg, mondjad, ugyan? Hiszen elküldtünk nagy gonddal, hogy hazaérhess otthoni földre, a házadhoz, vagy ahová csak akartad. Menj szigetemr?l gyorsan, legnyomorultabb ember! Isteni törvény tilt befogadni, vagy útravezetni olyat, kit az égbeliek boldog szíve ennyire gy?löl; menj, mert hisz bizonyára haragjuk vert ide vissza.”
És – noha nyögve jajongott Ithaka királya – elküldte a háztól.
Így esett, hogy sokára juthatott csak haza Odüsszeusz, noha látta már otthoni földjét…
Te meg, Kicsi Millám, ha lengedez a jó zefürosz majd a parton, ?szi napsütésben, gondolj a Szelek urára, a Szélkirályra, a Hapcikirályra.
Itt a vége, fuss el véle, nagyapához, meseföldr?l, tíz nap múlva térj meg!
