Kavyamitra Maróti György : Az idők jelei 1.

Nyomtatás

Bűbájos játékot kaptam a minap, számítógépre valót.

Állatkertet kell építeni, gyakorlatilag a semmiből. Vagyis hát az alapterületet szállítja a program, aztán neked kell ketreceket, utakat, vendéglőt, fákat, szemetesvödröket, padokat, miegyebet telepítened. Meg állatgondozókat szerződtetni, és végül állatokat vásárolni és telepíteni.

Imádom ezt a játékot!

Ám!

Építkezem szépen, óvatosan, sejthetitek: gondoskodom mindenről, hogy állatkáim jól érezzék magukat. Kapnak friss ivóvizet, játékot, árnyat adó fát a ketrecbe.

Egyetlen dolgot nem tudok megtenni, mert a program nem engedi. Próbáltam: nem engedi.

Nem tudom az állatokat ketrecen kívül elhelyezni, csakis ketrecben helyezhetem el őket.

No most: megy a játék szépen, megy, ahogy a csillag a réten…  Aztán egyszerre csak megjelenik egy felirat: „Tigrised boldogtalan!”

Rábólintok, odasúgom Tigrisemnek: én sem vagyok túl boldog fiam, ilyen világban élünk.

Aztán jön a másik felirat: „Oroszlánod nem bírja a bezártságot!”

Ismét bólintok, ezúttal az oroszlánnak: én sem szeretek ketrecben élni oroszlán! Helyes a b?gés, ez van.

Nyomorúságos életet élünk, és úgy tetszik számomra, hogy nyomorúságunkat mindenbe beleépítjük.

Ó, nem, eszembe nem jutott, hogy  anyagi létünkre gondoljak, különösen nem jutott eszembe, hogy specifikusan magyar nyomorúságunkra gondoljak, például úgy, hogy „Rosszabbul élünk, mint négy éve!”
A politika csillagászati távolságokban van tőlem, szívből gyűlölöm, legfeljebb annyiban jöhet számításba, amennyiben általános szellemi-lelki lepusztulásunk egyik jellemző tünete. Mindaz, ami a politikában elundorító, egy általános értékromlás egyenes következménye: lehet, jobban kirakatban áll, hát könnyebben észrevehető gusztustalansága, de csak része mégis az általános szellemi-erkölcsi lepusztulásnak.

Az a nyomorúság, amire én célzok, egészen más, és valójában nem is az elmúlt század szülötte, jóval messzebb kezdődött az időben.

Rosszul működnek a dolgaink?
Úgy értem: könnyen meghibásodnak technikai eszközeink?

Mondtam: saját nyomorúságunkat építjük beléjük.

Nézd csak a szerelők, építők sokaságát! Nézd önmagad, mikor szerelsz vagy építesz!

Dühösen, félig-lélekkel szerelünk, építkezünk. Gyűlölünk közben mindent és mindenkit. A főnököt, a munkatársat, de mindenek előtt a kezünk ügyében lévő tárgyat, amit szerelünk, javítunk, építünk.

Káromkodva szerelünk, javítunk, építkezünk.

Csoda-e, ha szerelt, javított, épített tárgyaink hordozzák rosszkedvünket, aztán rossz működéssel válaszolnak?

Mint az én állatkáim: saját nyomorult életem üzenetét küldik felém. „Boldogtalan vagyok, kedves teremtőm.” „Nem bírom a bezártságot, kedves teremtőm.”
Robert Pirsig meséli el a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című esszéregényében azt a tanulságos esetet, mely szerint egy japán gyártmányú kerékpár műszaki leírása a következőképpen kezdődik: „A japáni kerékpár összeszereléséhez lelki nagy békesség kell.”
Erről van szó. Mielőtt bármibe fognánk, szerelnénk, építenénk, alkotnánk, nem ártana előbb békességes viszonyba kerülni önnön lelkünkkel. Ellenkező esetben minden tudati-lelki gondunkat, zűrünket bele fogjuk építeni, szerelni, alkotni műveinkbe.
És a mű nem fog működni.

Nyomorúságosnak neveztem az előbb korunkat?

Nevezzük inkább így: az idők jelei.

Van szép, új világunk indusztriális társadalmában élő részének egy különös szerencsétlensége. A XVIII. század utolsó harmadában két egymástól független folyamat zajlott le, mely külön-külön tán még jó is lehetett volna, meg szándékán kívül tett szerencsétlenné minket, mégis egy irányba tartott.

Az egyik a felvilágosult racionalizmus volt, mely elhitette azt a csacsiságot, hogy az emberi elme (mely ugye véges) minden kérdésre, a legvégső, transzcendentális kérdésekre is, választ fog adni előbb vagy utóbb.

Erről még külön kell szólnom majd.
De most előbb: nagyjából a felvilágosodással egy időben kezdődött az ipari forradalom, annak következményeképpen létrejött a nagyipar, a tömegtermelés, és…

Hogyan is gondolkodik egy ipari kapitalista?

Ó, nagyon, nagyon egylépésesen gondolkodik: ma gyártottam 500 széket á ötszáz pénzért: akkor hát ha holnap hatszázat gyártatok, akkor százszor ötszáz pénzzel több profitom lesz.

Ugye, így gondolkodik?

Hogy a hatszáz szék minősége olyan, amilyennek manapság látjuk?
Ugyan kérem!
Rá lehet ülni?
Rá lehet.
Megfelel a céljának?
Megfelel.

Akkor meg….?

Hogy a középkori céhmester-faragta szék – egy darab szék! – több lenne, mint ötszáz?

Na nehogy már!

Pedig: igen!
Igen: az az egy kézzel-faragott szék bizony sokkal több, MINŐSÉGben több, mint az ötszáz MENNYISÉGben.

Az egy ugyanis az egyetlen igazi szám. A minden-egy az egy igaz szám. Minden más szám: kett?, tíz, ezer, millió: az egy osztata és nem sokszorozása. Hisz épp itt a tévedés, a szörny? tévedés.

„Egy az Isten” – mondja szinte minden nyelv, de nem árt tudni, hogy eredeti jelentésben az egy és  a szent: ugyanaz.

Nem tetszenek nekem hinni?

Tessék: ünnep szavunk. Miről van szó benne? Id-nap: ez hasonult ünnepre. Id-nap, avagy ig-nap semmi más, mint egy-nap, szent nap. Az ünnep tehát: szent nap.

Erdőelve és a mai Magyarország határvidékén, mielőtt Erdő-be érnénk, a Mezőség határán, még kétszáz évvel ezelőtt is volt egy Igfon-erdő. Idfon. Egy-fon, egy fonadékos Erdő. Egy, azaz szent-fonadékos erdő.

Egyház.
Ugyan már?
Ki hinné el, hogy abban az egy számnév szerepel. Nem, nem: szent – ház az, SZENT.

Az egy a minőség, a sok a mennyiség.

A mennyiségnek nincs minősége – tudjuk. Kinek is jutna eszébe a nagy mennyiségben (SOK) gyártott igazolványképeket képtárakba gyűjteni.

De az EGY példányban gyártott portrék bizony megcsodálhatóak ott.

Mert azok a képek az egyet, a minőséget hordják magukban, míg a mennyiség… Na…!

Mégis: a XVIII. század végét?l – mint mammon-oltárán – áldoztunk, áldozunk a mennyiség oltárán a minőség helyett.

És már szinte nem is szenvedünk az egyenlakótelepek egyenlakásaiban, az egyenruháinkban, az egyenhamburgerektől, egyen meg mindent a…!