Horváth István : ISTEN

 Isten, ha ismersz, láthatod,

a homokként pergő tegnapot

A múlttá foszló jelen

ujjaim közt szétfolyik

s szívem a semmit markolja.

 

Létem oka, Te, rejtőzködő,

örökül hagytál királyi birtokot

s kezed nyomátminden szegletkövön.

Mint egy kéretlen ajándékozó,

ki tékozló is egyben.

 

Vajon, szabad e remélnem,

hogy egykoron

pillantásod meglelem?

Vagy csak a létezés, az öröklét

e furcsa torz tükre űz gúnyt velem?

S az idő, a soha vissza nem tér?

múlt nem más, mint emlékező jelen?

S a jövő sem egyéb, mint

vágyaim óriássá nőtt

reményképe?

 

S elegendő-e,

ha lejtünk törzsi táncot,

szavakat monoton gajdolva,

vágyaink fojtva búba, borba,

a bűnt, a kínt kegyesen

hajítjuk a múltba,

ámítjuk egymást, álmodozva.

 

Isten, ha szeretsz, láthatod

a homokként szétmálló szándékot.

Engedd hát remélnem,

hogy pillantásod egykoron,

mint fény a forrását, meglelem.

Legutóbb szerkesztette - Horváth István
Szerző Horváth István 125 Írás
Horváth István vagyok. Műszaki végzettségem van, de nem vagyok technokrata. Sőt. Tizenöt éve, hogy írok. Azóta számomra színesebb, gazdagabb lett a világ. De inkább versben folytatom... NEM VAGYOK ÉN ÍRÓ... Nem vagyok én író csak olyan afféle, maga sóhajából, sehová sem való, ki-gondolom-formán, ritmusra tátogó. Ki bennem fölsejlik, ne vedd kérlek zokon, nem lehet mindenki jóbarát vagy rokon. Óvjad kezem s lábam zörgő magányomban, egyik rögeszmémet, másikra ne váltsam. Ha így is elfogadsz, ilyen kérgesedten, ima s kérés nélkül, áldjon meg az Isten.