„Virágot szedtem csöndes sétán,
S hogy hazahoztam kis bokrétám’.
A meleg kézt?l azalatt
A kehely búsan lelohadt.
Mindjárt pohár friss vízbe tettem,
És mily csuda tanúja lettem!
Mind fölocsúdt a kis kehely
És szárán uj életre kel –
S ott áll oly szépen, olyan épen
Mint anyaföldje ?s ölében.
Ilyent éreztem, mialatt
Más nyelven zengték dalomat.”
Fordította: Dóczi Lajos
Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költ?.
Goethe könyveinek véghetetlen sora mintha magát az egész világot akarná megfogalmazni versben, prózában, lírában, szépprózában, drámában, elmélkedésben, természettudományban. Volt jogász is (eredeti diplomája szerint a „doctor iuris” címet viselte), de úgy értett fizikához és anatómiához, mint a szaktudósok. Volt pénzügyminiszter és volt színigazgató. Ha csak egyetlen versét, egyetlen regényét és egyetlen drámáját említjük, máris világos, hogy aki az „Erlkönig”-et, az „Ifjú Werther szenvedései”-t és a „Faust”-ot írta – a világirodalom leghíresebb és minden m?fajban a legnagyobb irodalmi alkotóm?vészei közé tartozik.
.
A Villikirály (Erlkönig)
Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ? viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.
– Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
– Apám, nem látod a villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
-A köd gomolyog, csak a köd fiam!
„Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyör?en énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad.”
– Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a villikirály?
– Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél.
„Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben a táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak.”
– Apám, jaj, apám, nézd, ?k azok,
a villi-királykisasszonyok!
– Látom, fiam, ott fehérlenek
a s?r? sötétben a vén füzek.
„Szeretlek, a szépséged ingerel;
eljössz, vagy er?vel viszlek el.”
– Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a villikirály!
Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörg? kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.
Fordította: Vas István
Goethe édesapja, Johann Caspar Goethe (Frankfurt, 1710. július 29. – Frankfurt, 1782. május 25.), 38 éves korában, 1748. augusztus 20-án Frankfurtban vette el feleségül az akkor még csupán 17 éves Catharina Elisabeth Textort (Frankfurt, 1731 február 19. – Frankfurt, 1808 szeptember 15.), aki Johann Wolfgang Textor frankfurti polgármester leánya volt. A házaspár hat gyermeke közül csupán Johann Wolfgang, és egy évvel fiatalabb húga, az 1750-ben született Cornelia Friederike Christiana maradt életben. A visszaemlékezésib?l kiderül, hogy édesapja sokoldalúan képzett, mélyen tisztelt jogász volt, édesanyja egy melegszív? asszony. Mindkettejüknek boldog gyerekkora volt a szül?i házban. Édesapjuktól és házitanítóktól általános magánleckéket kaptak, ezen felül nyelvekre is oktatták ?ket (tanultak latinul, franciául, görögül és angolul). Goethe kés?bbi éveiben nagyon fontosnak tartotta a külföldi nyelvek ismeretét. Johann Caspar nem szerette volna, ha gyermekeinek az oktatás hiánya miatt ugyanazokat a hátrányokat kellet volna elszenvednie, mint neki, így taníttatásukról igen magas szinten gondoskodott. Tanult rajzolni, úszni, lovagolni, vívni; mindent, ami egy el?kel? fiának képzettségéhez tartozott. Goethe kezdetekt?l fogva nem kedvelte az egyházat, az egyház történetét a „hibák és az er?szak zagyvalékaként” (Mischmasch von Irrtum und Gewalt) jellemezte. Igen szeretett rajzolni, nagyon korán kezdett érdekl?dni az irodalom – különösen Friedrich Gottlieb Klopstock és Homérosz – iránt. Kedvelte a színházat is és rajongott a bábszínházért.
Goethe 1765 és 1768 között folytatott jogi tanulmányokat Lipcsében. Utálta a jogi kart, mert ott naphosszat ósdi jogszabályokat kellett magolnia. Jobban kedvelte Christian Fürchtegott Gellert költészet óráit, amelynek rendszeres látogatója volt. A város mind emberként, mind költ?ként nagy hatással volt rá. Szerelméhez, a lipcsei Käthchen Schönkopf-hoz írta els? rokokó szerelmes verseit, majd 1770-ben név nélkül jelentette meg Annette cím? versgy?jteményét.
Annette Käthchen Schönkopf
1770-t?l a straßburgi egyetemre járt, hogy befejezze jogi tanulmányait. Itt ismerkedett meg Herderrel, és szeretett bele Friederike Brion-ba. Herder felkeltette Goethe érdekl?dését a népdalok iránt, így Goethe gyakran lovagolt ki Elzász faluiba népdalokat gy?jteni. Egy ilyen útja alkalmával ismerte meg Sesenheim lelkészének lányát, Friederike Brion-t. Ez a szerelem ihlette els? népdalszer?, lírikus költeményeit: Vadrózsa, Májusi dal.
Straßburg-ban belépett a Sturm und Drang [1] nev? körbe (kés?bb m?vészeti irányzat lett), és nemsokára a legkiválóbb képvisel?je lett.
Alig lépett ki a kamaszkorból, már zajos és botrányos irodalmi sikereket aratott. Huszonöt évesen jelentette meg els? regényét, Az ifjú Werther szenvedései c. alkotást, ami világhír?vé tette.
Goethe egy téves diagnózis alapján halálos betegnek hitte magát, szülei otthon tartották, ágyban kellett feküdnie, ott pedig eljátszott a közeli halál gondolatával, öngyilkosságra is gondolt, éjjeliszekrényén töltött pisztolyt, mérgezett hegy? t?rt és egy üvegcse gyorsan öl? mérget tartott. De nem ? lett öngyilkos, hanem megírta egy öngyilkos fiatalember útját a reménytelen szerelemt?l és reménytelen hivatali el?menetelt?l az öngyilkosságig.
Mire a regény nyomdába került, szerz?jének már kutya baja sem volt. Mint maga mondta: a Wertherben kiírta magából a szenvedést – öngyilkosság helyett. A regény azonban öngyilkosságok sorát idézte el?: a boldogtalan szerelmesek sárga mellényben l?tték f?be magukat, mint a f?h?s. Valóságos Werther-láz tört ki Európa-szerte, amely évtizedekig tartott.
Goethe 1782-t?l a nagyhercegség miniszterelnöke lett. Reformokat akart bevezetni a feudális kisállamban. Megkísérelte a hercegséget felvilágosult, polgári mintaállammá alakítani. Pénz- és hadügyekkel foglalkozott, bányát, utakat építtetett, diplomáciai küldetéseket végzett.
Hivatalát kit?n?en látta el, az adóügyek és a hiteljogi kérdések olyan szakemberének bizonyult, hogy újításait több német fejedelemség gyakorlata átvette t?le. Tevékenyen érdekelték az oktatás feladatai is, és még ezeknél is jobban egy színvonalas színház megteremtése.
Végeredményben nem sokra ment reformtörekvéseivel, és a nyolcvanas évek közepére ki is ábrándult államigazgatási elképzeléseib?l. Nemcsak a hivatali gondok nyomasztották, egy újabb szerelem függ?ben lév? ügye is emésztette.
Weimarba érkezését?l fogva szerelmi viszony f?zte a többgyermekes Charlotte von Stein bárónéhoz, az udvari f?istállómester feleségéhez, aki tapasztaltságával és érettségével el?segítette lehiggadását, civilizálódását, lelki-szellemi elmélyülését. De a nála hét évvel id?sebb asszony már kezdett a terhére is lenni.
Goethe és Charlotte von Stein
1794-ben találkozott Schillerrel, mely egy hosszú barátság kezdetét jelentette, ezt õrzi a Xéniák (1796). Mûveiben fokozatosan a klasszicizmus felé fordul: Wilhelm Meister tanulóévei (1796), Hermann és Dorottya (1797). Kezdetben nem is kedvelték egymást. A mindig gondosan öltözköd?, fegyelmezett modorú, írásban-életben szabatosságot igényl? Goethe els? találkozásukkor a felt?n?en rendetlen, olykor a kötelez? paróka nélkül megjelen? és ráadásul fésületlen Schillerben a sokat ivó, mértéktelenül dohányos, kés?n fekv?, kés?n kel? rendetlen embert látta. Schiller pedig az irodalompártoló pénzügyminisztert fennhéjazó f?hivatalnoknak tartotta.
A világirodalom legjobb, legeredményesebb munkatársai voltak, de közös sikereik perceiben se jutott eszükbe tegez?dni. Schiller Goethét „kegyelmes úr”-nak (Herr Exzellenz-nek), Goethe Schillert doktor úrnak (Herr Doctor-nak) nevezte. Ez volt a Goethe elvárta szabatos viszony, hiszen egyikük valóban miniszter volt, másikuk valóban orvos.
Károly Ágost nagyherceg kíséretében Goethe részt vett a francia forradalom elleni harcokban: Franciaországi hadjárat (1817).
Schiller halála után súlyosan megbetegedett és magányba vonult, hogy az irodalomnak és a tudományoknak szentelje életét. Megírta az egész életén át csiszolgatott Faust elsõ (1808), majd második (1823) részét. Számvetését a világról és élettörténetét tartalmazza a Wilhelm Meister vándorévei (1821) és a Marienbadi elégia (1823).
Goethe 1819-ben
Mit adhat a viszontlátás ma nékem,
mit rejt e nap még bimbózó csodája?
Nyitva el?tted a pokol, az éden;
a szellemet mily kétkedés dobálja! –
Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,
s egy lány emel égi karjaiba.
Úgy fogadott az éden, íme, mintha
az örök üdvösséget érdemelnéd;
betelt szived reménye, vágya, titka,
célod lelkében, ott voltál te vendég,
s mig szemeid a Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid rögtön elapadtak.
Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,
maga el?tt hajtva a percek árját!
Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák testvérnépe halkan
jött s t?nt: egy öröm sok-sok változatban.
A csók, a végs?, a borzalmas-édes,
örömök mily szövetét vágta ketté –
A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott mintha t?zangyal emelné!
A szem borúsan néz a komor útra;
és visszanéz: a kapu már becsukva.
S ezzel bezárult ez a szív magába,
mintha nem nyílt volna meg soha, és nem
gyúlt volna a csillagok ragyogása
versenyre benne kedvese körében;
s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,
füledtté téve légkörét s nyomottá.
De hát vége a világnak? A bércek –
szent árny fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld tájak nem kísérnek
erd?n-mez?n át? Nem érik a búza?
S roppant Ég nem ível odafent, ?,
a Formateremt? és Formadönt??
Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan
leng most el?, komoly felh?k alatt,
a lányt idézve, éteri varázsban,
egy párasz?tte szeráfi alak:
? leng így, láttad, mikor táncba kezdett,
?, a legszebbek között is a legszebb.
De futó percig szabad csak csodálnod
ködképét, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ? sok változó alakban,
s az egyb?l lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.
Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl, lépcs?nkint boldogítva,
s a végs? csók után jött, hogy bolondul
a legvégs?t is ajkamra szorítsa:
tisztán él minden mozdulata-képe,
lángrajzként a h? szívbe beleégve.
A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan
?rzi magát és ?t, egymásba zárva,
érte örül, hogy itt van e világban,
és csak általa eszmél már magára,
szabadság neki ez a drága börtön,
s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.
Ha a szerelem képessége, vágya
aludt, s a viszontszerelem igénye,
egyszerre der?s tervek ifjusága
támadt fel, döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már szellem a szerelemben,
én frissültem, és a legédesebben;
és ezt ? tette! – Micsoda nyomasztó
ború gyötört, testi-lelki nehézség,
körül rémképek, minden oly riasztó,
az üres szívben fuldokolt a kétség:
s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:
s kilép ? maga és hozza a napfényt.
Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész – mondja az Irás – s ez annak
testvére, annak a nyugodt örömnek,
mit csak a kedves jelenléte adhat:
a szív pihen, s a legnagyobb tudásban
részesül, a teljes odaadásban.
Tiszta keblünkb?l vágy tör fölfelé, hogy
egy fels?bb, tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk, önként és hálásan, és ott
fejtsük titkát az örök Névtelennek:
e vágy: a jóság! – Ily magasba szállok,
ily mámor övez, ha el?tte állok.
Szeme el?tt, mint nap ha t?zne rája,
lehelletét?l, mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily jégbörtön a vára,
az önzés a dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek nem áll meg el?tte:
tovariasztja ?ket már a jötte.
Minthogyha ezt mondaná: – „Életünknek
minden órája gyönyör? ajándék,
már alig látjuk a tegnap let?ntet,
ami holnap lesz, tilalmas talány még!
S noha ígért olykor az este rosszat,
örömöm is láthatta a bukó nap.
Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra, bizakodva, bátran,
munkádban éppúgy, mint a szerelemben!
Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,
így minden leszel, leszel gy?zhetetlen!”
Könny? teneked, gondoltam, egy isten
a perc kegyét társul rendelte melléd,
s míg veled van, magában látja minden
egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak –
Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!
Már messze vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat t?lem? Nem tudnék felelni.
Némi jót is f?z még ugyan a széphez;
de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy ?z, sóvár, örök ínség –
Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.
Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan –
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom ?rjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, h?teni e nagy kínt;
de a lélekben er?, akarat nincs;
nem érti: ?nélküle hogyan éljen?
Az ? képét ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás t?nése, érkezése?
Hagyjátok el most, drága utitársak,
magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve,
az élet titkát dadogva, bet?zve.
Én, istenek áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a Mindent s magamat;
adtak, próbául, Pandora-szelencét,
mely sok jót és még több vészt tartogat;
az üdvösséges ajkakhoz emeltek,
s most elszakítanak – és tönkretesznek.
Fordította: Szabó L?rinc
Goethének számos más híres alkotása van, legf?képp azonban a Faust szerz?jeként él a világ tudatában. Egész életén át dolgozott rajta, ez szellemi önéletrajza. Faust – az emberiség jelképes megtestesít?je – az élet célját és értelmét keresi, s a drámai költemény azt az utat mutatja be, amíg megtalálja a választ az emberi lét legalapvet?bb : szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.
Párhuzamosan a pénzügyek mellett tevékenyen érdekelték az oktatás feladatai, s még ezeknél is jobban egy színvonalas színház megteremtése. A pénzügyminiszteri székb?l id?vel át is ült az állami intendáns székébe (ez a rang és cím nemcsak legfels?bb színigazgatót jelentett, hanem a kultúrpolitika irányító f?tisztvisel?jét is). És ugyanilyen gondot fordított egy irodalmi folyóirat megindítására.
Mindehhez eszményi munkatársat talált a nála éppen tíz évvel fiatalabb Schiller személyében. Els? találkozássukkor, nem keltettek jó benyomást egymásra. Egy szerencsés véletlen folytán kés?bb egy társaságban úgy találkoztak, hogy már nem is emlékeztek arra, hogy ismernék egymást. De beszélgetés közben rájöttek, hogy éppen egymásra van szükségük. S ekkor végre megvolt a tervezett színház, természetesen Goethe lett az intendáns-igazgatója, Schiller pedig f?rendez?je, hiszen hamar kiderült, hogy a legjobb színházi szakember. Amikor végre megszületett a közös folyóirat, a „Horen” (hórák az id? megszemélyesít?i voltak a görög-latin mitológiai örökségben). Majd amikor a Weimari Fejedelemségnek, a nagy hír? jénai egyetemnek kell? felkészültség? professzorokra volt szüksége, a diplomás orvos létére irodalmi szakembernek tekinthet? és kit?n?en magyarázó Schiller el?bb történelem, majd az irodalom- és m?vészettudomány (ezt nevezték nemsokára esztétikának) professzora lett. Néhány halhatatlan történelmi tanulmányt és az egész m?vészetelmélet tudományos alapvetését köszönhetjük mindmáig tananyagának. Sok volt a közös munkájuk egészen Schiller korai haláláig, de a közös programokat külön-külön dolgozták ki. Goethe nehezen viselte, hogy ahol Schiller ül, áll, dolgozik, ott olyan füstös a szoba, hogy kényes szem nehezen bírja. A kegyelmes munkatársat az is zavarta, hogy a legjobb munkatárs keze ügyében ott áll mindig a boros pohár vagy a pálinkás flaska. Schillert pedig egyszer?en zavarta Goethe modora, folyton szabatos úriassága. A világirodalom legjobb, legeredményesebb munkatársai voltak, de közös sikereik perceiben se jutott eszükbe tegez?dni. Schiller Goethét „kegyelmes úr”-nak (Herr Exzellenz-nek), Goethe Schillert doktor úrnak (Herr Doctor-nak) nevezte. Ez volt a Goethe elvárta szabatos viszony, hiszen egyikük valóban miniszter volt, másikuk valóban orvos.
Velencei epigramma
Hogyha becsült feleség volnék és volna mit ennem,
h? lennék, kacajos, csókolnám uramat.
Ezt dalolá a kocsma ködében Velence szemetje
s még sose hallottam tisztább, jámbor imát.
Fordította: Kosztolányi Dezs?
Megvalósított közös terveik azonban világhatásúak voltak. Együtt határozták el, hogy a rémtörténetekké silányult hazai ballada helyére megteremtik a magas színvonalú német balladaköltészetet. Goethe és Schiller párhuzamosan, néhány hét alatt megvalósított balladasorozata máig is a m?faj példaképe. Azután együtt, egymás mellett írták a közösen „Xeniáknak” (Vendégajándékoknak) nevezett kritikai él? epigrammákat. (Máig se derült ki, melyiket melyikük írta.) Ugyanígy el?re tervezve egymás mellett írták ókori görög tárgyú drámáikat, majd történelmi drámáikat. Ezek semmiben nem emlékeztettek egymásra, de ezekkel kezd?dik az a klasszikus német dráma, amely egyben el?készít?je a hagyományosan hagyományok ellen forduló romantikus drámának. Goethénél inkább kirándulás a széppróza felé, amikor regényt ír. De valamennyi regénye – és köztük önéletrajza – ilyen kirándulás a következ? európai regényírás különböz? jelleg? kezdeményei felé. Sokkal több gondot fordít a drámaírásra. A családi élet tragédiái (Clavigo, a m?vészélet katasztrófáit példázó Torquato Tasso) és a történelmi drámák (pl. Egmont) mellett ifjúkorától izgatja a Faust-téma. Ez a reneszánsz tudósról szóló eget és földet megmozgató modern misztérium népszer? volt bábjátéknak is, vásárokon árult ponyvatörténetnek is, a klasszikus angol drámaíró, Christopher Marlowe, Shakespeare kortársa már hatásos drámát írt bel?le. Goethe húsz és egynéhány éves volt, amikor megismerte és hamarosan egy vázlatos, de érdekes drámát írt bel?le. Ez volt az „Ur-Faust” (az „?s-Faust”). De a téma nem hagyta nyugton, hosszú évekkel kés?bb építette fel azt a már-már romantikus Faust-drámát, amelyet manapság a „Faust els? részé”-nek nevezünk. Majd úgy évtizedenként tért vissza hozzá, amíg alig három évvel halála el?tt befejezte a Faust második részét. Az egész nagy m?alkotás a magánélet, a közélet, a szenvedélyek és tudományos gondok világ-egészér?l. Mindez versekben, s csaknem annyiféle versformában, amennyi a német nyelvben elképzelhet?. A Faustért lehet lelkesedni, lehet nem szeretni, csak azt nem lehet nem elismerni, hogy a drámatörténet egyik legfontosabb alkotása.
Eugene Delacroix
Faust, Goethe tragédiája, 1828
Copyright © The Minneapolis Institute of Arts
FAUST
AJÁNLÁS
Közelgetek hát újra, kósza árnyak,
kik hajdan már feltüntetek nekem.
Ezúttal vajha megragadhatnálak?
Ily próbára alkalmas még szívem?
Hogy áradtok felém! Nos, jól van hát, csak
tóduljatok köd- s g?zb?l körülem;
keblem ifjonti lángja újralobban
varázst lehell? vonulásotokban.
Víg órák képe száll fel népetekkel,
s lelkem hány drága árnyat újralát;
s féligfakult, ó mondaként dereng fel
els? szerelem, els? jóbarát.
Újul a bú, s feljajdul újra egyszer
útveszt?s életünk ellen a vád,
s a jókat hívja, kik vidám id?kben
rútul csalódva tüntek el el?lem.
A lelkekhez már el nem ér ez ének,
kiknek elejét zengtem valaha.
A jóbaráti kör rég szerteszéledt
s az els? visszhang, ah, rég szállt tova.
Fájdalmam ismeretlen tömegé lett,
de tapsuk csak szivemnek ostora,
s ki dalomnak örül, ha még néhány van,
és él: bolyong szétszórtan a világban.
S rég nem tapasztalt vágy fog el e percben
a halk, komoly szellemvilág iránt,
s bizonytalan hangszínnel, íme, lebben
a rezge dal eolhárfa gyanánt,
megborzadok, könny könnyet ér szememben,
enyhültnek érzi zord szívem magát;
amim van, messze minden földi jószág,
s ami eltünt, az lesz már nekem valóság.
Fordította: Kálnoky László
1767 – Annette
1770 – Új dalok (Neue Lieder)
1771 – Viszontlátás és búcsú (Willkommen und Abschied)
1771 – Májusi dal (Mailied)
1772 – A vándor vihardala (Wanderers Sturmlied)
1773 – Götz von Berlichingen (Götz von Berlichingen mit der eisernen Hand)
1773 – Mohamed éneke (Mohomets Gesang)
1774 – Prométheusz (Prometheus)
1774 – Ganümedész (Ganymed)
1774 – Az ifjú Werther szenvedései (Die Leiden des jungen Werthers) a m? cselekménye igen egyszer?: Werther, egy fiatalember reménytelenül szerelmes egy lányba, aki máshoz megy férjhez. A társadalomban egyéb téren sem képes, származási különbségek miatt, érvényesülni. Élete értelmét veszti, s végül f?be lövi magát. Az öngyilkossággal végz?d? regény hatására a fiatalok tömegesen lettek öngyilkosok, ezért nem egy helyen betiltották a könyv árusítását.
1774 – Clavigo
1775 – ?s-Faust (Urfaust)
1775 – Stella
1776 – Charlotte von Steinhez (Warum gabst du uns die tiefen Blicke)
1777 – Téli utazás a Harz-Hegységben (Harzreise im Winter)
1779 – Iphigenia Tauriszban (Iphigenie auf Tauris)
1779 – Szellemek éneke a vizek fölött (Gesang der Geister über den Wassern)
1780 – A vándor éji dala (Wanderers Nachtlied)
1781 – Az emberiség határa (Die Grenzen der Menschheit)
1782 – Mieding halálára (Auf Miedings Tod)
1783 – Ilmenau
1784 – A gránitról (Über den Granit)
1785 – Rejtelmek (Die Geheimnisse). Töredék
1789 – Egmont
1790 – Faust – töredék
1790 – Római elégiák (Römische Elegien)
1790 – Torquato Tasso
1795 – A Mese (Das Märchen)
1795 – Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehrjahre)
1796 – Xéniák (Xenien)
1797 – A b?vészinas (Der Zauberlehrling)
1797 – A kincskeres? (Der Schatzgräber)
1797 – A korinthuszi menyasszony (Die Braut von Korinth)
1797 – Az isten és a Bajadér (Der Gott und die Bajadere)
1798 – Hermann és Dorottya (Hermann und Dorothea)
1799 – A növények alakváltozása (Die Metamorphose der Planzen)
1804 – A természetes lány (Die natürliche Tochter)
1806 – Az állatok alakváltozása (Metamorphose der Tiere)
1808 – Faust – I. rész
1809 – Pandora
1809 – Vonzások és választások (Wahlverwandschaften)
1810 – Színtan (Farbenlehre)
1812 – Költészet és valóság (Dichtung und Wahrheit. Aus meinem Leben)
1819 – Nyugat-keleti díván (West-östlicher Divan)
1821 – Wilhelm Meister vándorévei (Wilhelm Meisters Wanderjahre)
1827 – A szenvedély trilógiája (Trilogie der Leidenschaft), Marienbadi elégia (Marienbader Elegie)
1829 – Utazás Itáliában (Italienische Reise)
1832 – Faust – II. rész
Vándor éji dala
A szikla-tet?n
tompa csönd.
Elhal remeg?n
odafönt
a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.
Fordította: Kosztolányi Dezs?
Vándor éji dala
Immár minden bércet
csend ül.
Halk lomb, alig érzed,
lendül:
sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
te is nemsokára
nyugszol, ne félj.
Fordította: Tóth Árpád
Goethe hatása az európai gondolkodásra és m?vészetre mindmáig óriási, ahogy a magyar irodalomra is az. A 20. század els? évtizedeiben Iphigenia Taurisban cím? drámáját Babits Mihály, a Faustot pedig Sárközi György fordította magyarra. M?vei újabb fordításai közül jelent?sek Vas István vers- és prózafordításai (Vonzások és választások), valamint Jékely Zoltán és Kálnoky László Faust-átdolgozása. Hermann és Dorothea cím? eposzát legújabban Hárs Ern? fordította magyarra.
Jegyzet:
[1] Sturm und Drang névvel jelölik a felvilágosodás korának egy német irodalmi irányzatát, amely id?ben kb. 1767 és 1785 között helyezhet? el. Az elnevezés az 1820-as években jelent meg Friedrich Maximilian Klinger azonos cím? drámája nyomán. F?leg fiatal, 20-30 éves szerz?k csatlakoztak hozzá, akik a természet nevében lázadtak, minden szabály és megkötöttség ellen, megvetették a józan észt és mindent az érzelmeknek vetettek alá. Társadalmi szempontból lázadtak az aktuális hataolm ellen, ideáljuk a francia forradalom volt.
A Sturm und Drang f? ideológusának Johann Georg Hamann filozófust tartják; a mozgalom egyik jelent?s képvisel?je Johann Wolfgang von Goethe volt, noha utóbb ? és Friedrich Schiller elmozdultak abba az irányba, amely kés?bb a weimari klasszicizmushoz vezetett.
Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám
Thomas Mann: Goethe mint nevel?
A 25 éves Nyugatnak
Egy gondolat, egy hajlandóságot és eszmét akarok megnevezni, amely f?kifejezése a szellem szeretetének az élet iránt. Ez a nevelés gondolata. Goethe teljes-tökéletesen nevel?i ember volt. Életének mindkét nagy emlékjele, a Faust és a Wilhelm Meister ezt bizonyítja. Különösen a Wilhelm Meisterben látható, hogyan objektiválja magát az önéletrajzi, önmagát megvalló és alakító ösztön, hogyan fordul kifelé, a szociális, s?t államférfiúi felé s hogyan válik ezzel nevel?vé. Bels? ösztönzés és hivatás a nevelésre azonban nem a saját harmóniából származik, hanem a saját problematikából, diszharmóniából, az önmagával való leszámolás kényszerének nehézségéb?l. A költ?-írónak nevel?i volta úgy határozandó meg, mint vallomást tev? problematika, mint a mindennapiságtól távolodó valami, ami azonban reprezentatívságra és az emberileg általános kifejezésére van hivatva. «Az az igazi szimbolika – mondja Goethe -, amikor a különös az általánost reprezentálja». Ez pontosan a költ?i Én szimbolikája, amely azt hiszi, hogy csak önmagát fejezi ki teljesen és amelynek csak az önmaga kifejezésére van szüksége, hogy megoldja az általánosnak a nyelvét, de nem általánosság szándékával, ígényével és allürjével, hanem teljesen csak mint Ént, minden ingerével és feltételeivel a személyesnek, amelynek el?re nem látott jelent?ség jut osztályrészül. A kegyelem, melynek a m?ben része van, lényegileg jelent?ség a reprezentatiónak, az akaratlanul és öntudatlanul sokakért-helytállónak ebben az értelmében – és pedig anélkül, hogy a bels? sors tulajdonképpen sokak sorsa, tehát átlagos és normális volna -, azért lehet, s?t talán kell is, hogy különleges, fájdalmas, s?t beteges legyen. Milyen mindenkiét?l elszakadt volt Rousseau élete és mégis mennyire a kor beszélt bel?le, mennyire felszabadította m?veivel a kor vágyát, mennyire megmozgatta a világot azzal, hogy vallomást tett önmagáról! ?, aki bizonyára nem volt az istenek kedvence, dönt?en határozta meg Goethét, az isteni ifjút. Egész nevel? voltát, magát a nevelés eszméjét is t?le kapta Goethe. Ottilia szava a Wahlverwandschaftenben: «Nem tagadom, boldog elhivatottságnak érzem, másokat a szokásos úton nevelni, ha a legszokatlanabb úton neveltettünk», – ez a szó egyszerre rousseaui és goethei. Az író – így lehet meghatározni – az a nevel?, aki maga a legszokatlanabb úton neveltetett és a nevelés nála mindig kezet fogva jár az önmagával való harccal. Ez a bels? és a küls? egymásba olvadás, viaskodás az Énnel és a világgal egyszerre, míg a mer? objektív nevel?sködés a saját tökéletességének el?re megadott feltevése alapján csak üres iskolamesterkedés. Ez a viaskodás azonban a tágabb Énnel, a nemzettel, a ragaszkodás az ön-korrigáláshoz és önleküzdéshez, melyet az ember maga visz végbe, ez a pedagógiai szolidaritás a környez? világgal, a néppel, olyan szolidaritás, amely természetesen gyakran distanciába állásként, kritikai hidegségként és szigorként nyilvánul, ahogy minden nagy németnek, különösen Goethének és Nietzschének szavaiból és ítéleteib?l ismerjük, – mennyivel több elkötelezettség van ebben, mint a hurrá-hazafiak rikoltozó ön- és népigazolásában.
Goethe nevel?i és moralizáló hajlama kiváltképpen a szentenciózusban, az erkölcsi és lélektani aperçuben való kedvtelésben nyilatkozik, amely oly sokféleképpen ütközik ki prózájában és antikos stilizálással klasszicista drámáiban is. A szentencia, az erkölcsi és társadalmi megjegyzés egyike azoknak az írói beleavatkozásoknak a költ?ibe, melyekr?l szóltam és éppen benne nyilvánul a költ?ség az írósággal elválaszthatatlanul. Mert ezzel elég tétetik egy humánus feladatnak, egy emberi megbízásnak, amely a költ?re mint íróra hárul. A szentenciában egyáltalán nincs tulajdonképpen újról és meglep?r?l szó. «Új kitalálások – mondja Goethe – történhetnek és fognak is történni, de nem lehet semmi olyan újat kitalálni, ami az erkölcsi emberre vonatkozik. Mindent gondoltak, mondtak már, amit legfeljebb más formákkal és kifejezésekkel adhatunk vissza». A feladat tehát emberi tapasztalatok végleges formálásában rejlik. Az emberiség a költ? útján gondoskodik nyelvileg megismeréseir?l, örök biztonságba helyezi ?ket. Talán sehol sem válik a szépség oly nyiltan felismerhet?vé és tiszteletreméltóvá emberi jelenség mivoltában, mint a költ?i aperçuben, a szentenciában. «Megvan – mondja Goethe – az az elkerülhetetlen, mindennap megújítandó, gyökeresen komoly törekvésünk, hogy a szót lehet?leg összeill?en ragadjuk meg azzal, amit megéreztünk, láttunk, gondoltunk, tapasztaltunk, képzeltünk, amit észszer?nek találtunk. Talán nincs szó, melyben az írói szenvedély, a szép szabatosságra való, az életen uralkodó törekvés oly kifejezésteljesen nyilvánul, s közel fekszik itt a kritikai és a plasztikai szabatosság közti megkülönböztetés is. Goethe dolga az utóbbi volt s mindig is az írói költ? dolga. ?nála az absztrakció is alapjában véve plasztikus. Van kritikailag kihegyezett és éles szabatosság, de az övé nem az. A szépség kötelezettsége nem illeti meg az absztrakt megismerést, a tisztán gondolkozói nincs formával összekötve és nem is törekszik rá. A m?vész, költ? és író érzéki módon van az emberi méltóság eszméjének elkötelezve, éppen azért, mert ? a hordozója annak a szükségérzetnek, hogy a tapasztalatnak a vonzón legtisztább és legméltóbb formát adja. Léte az érzékiség és méltóság különleges és veszélyt?l nem mentes egyeztetésén alapszik. Papi jellemvonások mutatkoznak nála, melyeket az emberi hivatás bélyegez rá s melyek gyakran ellentétben állhatnak azzal a szabatossággal, mely az érzékiséghez tartozik. Az átlagoson túl két vonatkozás nyilvánul nála er?sen: a nem-hez való és a szellemhez való és ez a két vonatkozás bels? szükségszer?séggel, valami titkos vagy nyilt módon forradalmárrá teszi, mozgató, felzaklató, s?t aláásó, a jöv? felé hajló er?vé.» Minden m?vészben – mondja Goethe – benne van a merészségnek egy vonása, amely nélkül nem képzelhet? tehetség». Ennek a merészségnek az eredete ahhoz a két hatalomhoz való vonatkozásában van, amelyekr?l szóltam s amelyek annak a szabad emberfajnak a számára, akiket m?vész néven neveznek, az élet leger?sebb stimulánsai. Goethe számára is azok voltak. «Mert az élet a szeretet és az élet élete szellem». Az erkölcsösen nemi bátorság, a forradalmi az érzéki téren nem szünt meg egész munkáján át a legkés?bbi és legmagasabb korig nyilvánítani magát, de természetesen leger?sebben nyilvánult az ifjúkorban, leginkább szemlélhet?en talán a «Stellá»-ban. Ennek a szinm?nek a befejezését, a «Tied vagyunk»-at, amit a két n? a szerelmes férfihoz intéz, nem egyszer képtelennek és groteszknek min?sítették a szinpadi el?adás szempontjából. A háromszemélyes helyzet kínossága és lehetetlensége nyilvánvaló, ha az ember realizálja. És mégis, ami benne emberileg merész és felszabadító, azt magábanvéve igenelni kell. Ha azonban itt igeneljük, mert Goethér?l van szó, akkor a merészséget a költ?nek általában meg kellene engedni, még akkor is, ha a veszedelmes és felforgató moráltalanság látszatát kelti; alapjában véve mégis helyes és szükséges marad. Mire volna jó egy nagy költ? emlékünnepe, ha nem válna javára általában a költ?inek, az iránta való türelemnek, különleges méltósága megértésének?
Küls? hivatkozás:
Goethes Werke Datenbank (német nyelv?)
A Magyar Goethe Társaság honlapja
‘Thurzó Gábor: Achtung, Europa! Thomas Mann új tanulmányairól. Nyugat 1939. 3. szám, Figyel?
Thomas Mann: Goethe mint nevel?.” Nyugat, 1932. 9-10. szám
Thomas Mann: Goethe és Tolsztoj Nyugat, 1922. 5. szám
Mann, Thomas (1875-1955). Enciklopédia Fazekas – Kulturális Enciklopédia
Weimar Nagyvilág, 1999, 07-08, Szellemi zarándokutak. A Magyar Rádióban 1998-ban elhangzott m?sor szerkesztett változata. Lator László: Weöres azt írta meg, amit a magyar 18–19. század irodalma gondolt Goethér?l. Goethét akkoriban nem szerették, és sokan nem szerették még a 20. században sem. Babits szerette, aztán a második Nyugat-nemzedék, Szabó L?rinc, ?k már a világ tetejének tartották. Vas István is nagyszer? verseket fordított t?le. Igazából a 20. század második harmadában kezd?dött Goethe térnyerése Magyarországon
Goethe m?vei fordításokban – Bábel Web Antológia
Goethe költeményei (MEK)
Forrás:
wikipedia.org
mek.niif.hu
epa.niif.hu
berze-nagy.sulinet.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
