Kezdetben a halál mélyül fel.
Felmagasul menedék köve, alapja,
menekvés ölén a tér, a magvet?,
lombos ár fut pallóin az égnek,
erd?t nyit a híd, kitárt felejtés…
Teremtés tere. Már elfordul, pillérek, láncok,
tárul, pörög az itt-be, most-ba mozdulatlanul,
búgócsiga intenzív nyugalma. Csend?
Hisz ez mind ilyen – tavasz-zsongás, élet,
mindennapok, kín, a vég. Szerelem.
Prózai pohár az asztalon, ég a folyosón a villany.
Ez mind.
Lefelé, a mélybe vész a templom.
Fátyol, bogár szemedben, v?legény, apa, Úr.
Önmagad.
Kezdetben a halál.
Aztán te.
Aztán én.
Legvégül a halál.
El?tte: ami vagy.
Csak el?tte.
2009. aug.
