Szilágyi Hajni - Lumen : Születésnapod hajnala

Kezedben a kulcs,
mögötted elhagyott évek,
zsebedben gondolatok
poros arcú, gyűrt fényképek.
Érzed, menned kell,
mert hív valami más,
megfojt a köd, a hazug vallomás.
Melletted sétáló lámpafények,
falra tapadó árnyak, lábad alatt
koppan az esőáztatta macskakő.

Indulsz, de már nem nézel hátra,
elhagyod a platánok hűs árnyékát,
sínek mellett gyalogol veled
a tegnapi szél, súgva csalogat,
lök, taszít, gyűlöl, könyörög,
árnyékod után vakon botorkál.
Ismeretlen világ. Idegen táj.
Istened elhagyott.
Ajtón zár, rajta kilincs,
előtted küszöb.
Lelked százszor fordult
át önmagán, amíg újra
megnyílt előtted a világ.

nem kell már a kulcs
megérkeztél otthonodba
nincs zár, nincs küszöb,
lelkem előtted nyitott szoba…

Szép szavak, szerelem,
az út idáig nagyon hosszú volt,
de itt vagy, és nem kérdem,
hogy meddig maradsz.
Megágyaztam menedékünk
holtomiglan-holtodiglan
szerelem ölelésekkel.
Ne is szóld gondolataid,
csak álmodj velem
kékvilágot, csendet, szépet,
árnyat gyűjtő lombos fákat
holnapok falára festett,
jövő gyermekeket.
Ölelj szorosan magadba,
emelj fel a csillagokig,
tégy tenyeredre, hordozz,
hadd nézzek szemed
rejtett szikla réseibe.

Látlak, ahogy gyermekként
szíved töltöd a forrásnál,
szelíd vadja voltál a világnak,
de soha sem menekültél.
Kavics a kezedben, szorongatod,
mintha apád keze lenne,
kellenek ezek az érzések
úton, útfélen lábnyomát követve.
Anyád könnyeket ejt fentről,
tompán csorog tenyeredbe,
integet, szólna, de a messzi
túl hatalmas már köztetek,
távolságban mérhetetlen
a nélküle legyalogolt életed.
Fényét adta, az összes vagyonát.
Szívdobbanását dobta lábad elé,
monogramját hímezte szívedbe,
és te őrzöd azóta is,
és én veled lettem
őrzője álmaidnak,
te fényhozó utazóm.

Felhő-fátylak feslenek az égről,
a hajnal édes illatú nyárba öltözik.
Ez a te napod, és én hozzád bújva,
veled születek ma újra.
Mezítlábas sóhajok a reggelben,
kezem kezedbe simuló szerelem,
nem vajúdik a szó, csend-szelíd
minden neked-érted vallomás.
Ébredj, álmaid hajtogasd a párnád alá,
s én rád csókolom finoman
a harmat összes ízét.
Szíved szívembe vésett halk dobbanás.
Körénk simul az ég,
földre borul csendes árnya,
gyertya lobban, játszi fénye
neved írja a hajnal tűzfalára.

Köszönöm Istennek, hogy lettél
születő pillanat, szélszavú júliusban,
akkor ott, a nárcisz fényű napban,
anyádnak áldása, apádnak álma,
a rejtező világnak örök utazója.
Két kezét összekulcsolja az idő,
rést hasít a nap felettünk,
körbeölel nálam-maradásod,
a velem szerető
fecskeszárnyú örök nyárban.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"