dudás sándor : Orvos-történet

Tapintatlan vendég! Igaz, nem er?szakosan, még lépteinek nesze sem zavart. Váratlan pimaszságával provokált. Gátlástalanabb volt így a piaci légynél… Felháborodásom nem ismer határt! Az illem, az illem. Tartsa be! Ha nem jól gondolom, fittyfenét sem ér az egész érintkezési etika! Nagyon remélem, egyetértenek velem.
    Semmi er?szak, és se szó, se beszéd. Ellenben ellentmondást nem t?r?en követelte, hogy róla írjak a nap folyamán! Temet?t említett, könyvtárat, él? embereket, aki valaha élete tanúi voltak. A módszert rám bízza – a történetnek estig papíron kell lenni! Annyit még elárult, orvos volt itt, Tölgytalpon. Kastélyban lakott.  Gondolatátvitellel szuggerált, hogy lökjem oldalba kedvesemet, Aranytyúkot, ? majd több információval szolgál…
    Úgy tettem, ahogy mondta.
    Erre oldalbökésre ébredtem.
    – Csak visszaadtam! Rosszat álmodtál? – olvasom ködös szemekkel Aranytyúkom szájmozgásáról.
    – Valami orvos… Követelte, még ma írja róla… Itt lakott… – dadogtam szavakat keresve. – Temet?t, könyvtárat említett, beszéljek emberekkel… Nem értem… Hagyjál!
    Aranytyúk megszokhatta, hogy olykor hóbortos gondolatok szállják meg emberét.
    Író.
    Aranytyúk remek asszony, de nem igazán tolerálja a bennem él? m?vészt.
    Aztán a mély, puha semmi – elaludtam.
    Érdekes, álmában akárhol legyen az ember, mintha magában a testében lenne a tér, ahol tartózkodik.     

    Hatalmas, napfénnyel átjárt teremben tartózkodtam, mikor jött a magát orvosnak kiadó alak. Gyönyör?ségesebbnél gyönyör?ségesebb virágok pompáztak a teremben, nagyon kellemesen éreztem magam, miel?tt megjelent az ismeretlen lény. Csoda, hogy megnehezteltem rá?! Ahogy figyeltem, úgy éreztem, mintha bennem osztogatná a parancsot, a véremben, zsigereimben tartózkodva, ugyanakkor tisztán láttam, hogy a teremben mozog. Jön, megy, beszél hozzám. Hangját hallottam, amit ébren nem hallanák, meg azon értetlenkedtem, hogy soha nem ismertem ?t, mégis ismer?snek tetszett. Túl messzire tévedtem, végtelenek a lélek titkai…
    Rolóhúzásra ébredtem, er?sen t?zött szemembe a reggeli fény.
    A fény! Sejtek serkent?je, a lelkek itala, a testek mámora!
    Alig dörzsöltem ki szememb?l az álmot, frissen f?zött kávé illata úszott az orromba, mint aranyporral kevert, világosbarna tündéri fátyol; Aranytyúk közeledett… Miután kezembe adta a kávét, leült az ágy szélére s kedvesen megjegyezte.
    – Valami orvost emlegettél…
    – Én?
    – Hogy a faluban lakott, meg ilyesmi…
    – Mondtam, mondtam… De itteni orvost nem ismertem. Segíts inkább…
    – Hogy nézett ki?
    – Magas, izmos…
    – Mondott magáról valamit? Egy-két jellemz? dolgot?
    – Kastélyban lakott…
    – Kastélyban? Harsogh Sándor lesz az!
    Pár dolgot mondott a doktorról. Bogárhátú kis kocsival járt. Mindenkit tegezett. Szép kort ért, hogy pontosan mennyit, azt nem tudja. Emlékszik, Józsi fiát, amikor pár hónaposan beteg lett, a doktor gyógyította meg. Túl volt akkor már a nyolcvanon.
    Nem valami sok infó.
    De ténymag! Így nevezem azt az anyagot, amib?l – ki tudja? – talán történet kerekedik. Még azt sem lehet tudni, pársorsos valami lesz-e, novella-e, netán több száz oldalas regény? A teremt? lélek anyai izgalma, reménye, fájdalma: írói embrió.

    A könyvtárosn? íróasztalnál olvasott, visszavitt könyvek halmaza mögött. Pár fiatal lány ült a teremben, hátul, számítógépeknél, a monitorokra meredve, legújabb divathóbort szerint, hasuk, derekuk takaratlanul kínálja magát a férfiszemnek. A könyvespolcoknál senki.
    Köszöntem, s jövetelem tárgyára térve körülményes magyarázkodásra kényszerültem, mert nem tudtam, pontosan melyik könyvet akarom.
    – Helyi kiadvány, azt hiszem.
    Tölgytalpi tájak képeivel gazdagon díszített színes katalógusok sorjáztak el?, de miután csak a fejemet ráztam, a könyvtárosn? el?kereste a falusi Híradó lapszámait.
    – Nem ez. Elnézést, úgy vélem, valami könyv… Tulajdonképpen egy orvos történetét szeretném, itt élt a faluban.
    A könyvtárosn? arca felderült – ebb?l rögtön éreztem, jó nyomon járok. Maga elé nézett, s eközben mutatóujját felemelve jelezte, tud valamit…
    A szorosan megrakott polcok egyikéhez fémlétrát vitt, felmászott rajta, s a legfels? sorban, szorosan egymáshoz tapadó könyvtestek közül kigyömöszölt egy zöldvásznast.
    Gondolattá szök?, ösztönös megérzés: ha mégsem ez lesz, az se baj – felvillanyozódtam.
    – Ez lesz az! Köszönöm!
    Mire felpillantottam a könyv fed?lapjának tanulmányozásából, a könyvtárosn? már visszavitte el?bbi helyére a létrát.
    Az íróasztalnál beírta a kölcsönzés tényét, a visszavitel határidejét.
    Elégedetten búcsúztam.

    Otthon futólagos lapozás, és hamarosan rá is akadtam a könyvben dr. Harsogh nevére. Ám csak rövid bejegyzést találtam, azt is a családról.
    Továbblapoztam. Pár lappal hátrább viszont beteljesült sejtésem: pár sor örökítette a doktor életének azt az epizódját, amit érdekesnek találtam.
    Gyorsan kijegyeztem.
    Mostanában várok. Nyugodt, der?s életszemlélettel készülök az anyaggy?jtésre – mennyi érdekes dolog derülhet még ki a doktorról!
    Ehhez kell a várakozás. Hogy id?m legyen, kedvem és ihletem, de mind e három – egyszerre!
    A magamban úgynevezett fizikai rész, az írás kulimunkája már gyerekjáték. Miel?tt eljönnek értem e gráciák, hátra van még az emberek és a temet?.
    Addig is idemásolom az említett feljegyzést, mert hitvallásom szerint a lelkiismeretes literátor nem hagyja cserben az ?t megtisztel?, nyílt lélekkel érdekl?d? olvasókat.

    „Apja a falu legtekintélyesebb polgárai közé számított. A századforduló idején nagy elismerést vívott ki Tölgytalpon a Harsogh család. Harsogh János kalaposmester fiai különböz? értelmiségi pályákra kerültek, János katolikus pap, Sándor és Tibor orvos, Károly gazdatiszt lett. Közülük az 1891-ben született Sándor tért vissza Tölgytalpra. Budapesten és Grazban végezte az orvosi tanulmányait. Egyetemi évei alatt tört ki az els? világháború. Az orosz fronton részt vett a harcokban, ahol a lábán megsebesült. 1918 ?szén szerelt le, mint f?orvos, és a következ? évet a budapesti Winternitz-klinikán töltötte. 1919 tavaszán érkezett haza. Tölgytalpon, mint magánorvos folytatta pályáját. 1929-ben nevezték ki körorvossá, ezt a státuszt 1968-ig töltötte be.
    A komikum határát súrolja az a történet, amely a falu híres orvosával esett meg a budapesti ostrom heteiben, és amelyet ? maga mesélt el kés?bb. A f?város elleni hadm?veleteket irányító Malinovszkij marsallnak a f?hadiszállása egy darabig Tölgytalpon volt, közelebbr?l dr. Harsogh Sándor orvos házában, ahogy az épületet akkor faluszerte ismerték, a ‘Harsogh-kastélyban’. A parancsnok váratlanul rosszul lett, Harsogh doktor azt diagnosztizálta, hogy perforált vakbélgyulladása van. Malinovszkij kijelentette, hogy ebben az esetben Moszkvába viteti magát repül?vel, ahol majd megm?tik, utána pedig gazdagon megajándékozza a falu orvosát. Viszont ha tévedett a doktor, akkor rögtön agyonlöveti, mert nyilvánvaló, hogy a fontos harc irányításából akarta csak kivonni ?t. Természetesen az els? változat szerint történt minden, Harsogh doktorra nézve kedvez?en alakultak a dolgok, aki jutalmat kapott. Az igazi jutalom azonban csak ezután következett, ugyanis a tekintélyes föld- és egyéb ingatlannal bíró dr. Harsogh Sándort az ötvenes évek elején többször is letartóztatták, mint kulákot, de minden esetben Malinovszkij marsallra hivatkozott, aki rövid úton kiszabadította ?t.”
                           
(Tápióbicske, 2007. december)

Legutóbbi módosítás: 2009.07.12. @ 06:26 :: dudás sándor
Szerző dudás sándor 772 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.