Vandra Attila : Az élet egy nagy dzsungel 2/17. Miss Lizzy Durrel.

Miss Mary Peddington megtudja, hogy rákos, utolsó stádiumban. Rokona nincs, de mi lesz a kislányával?

 

 

 

    – Miss Peddington, ugye, ön súlyosan beteg? – nézett a Rolls Royce tükrébe a sof?r.

    – Miért kérdi, Charles? – reagált Miss Peddington, mintha darázs csípte volna meg.

    – Amikor láttam, hogy mennyi hivatalos szervet végiglátogatott az utóbbi napokban, arra gondoltam, hogy valami komoly pénzügyi problémája van. Oly kétségbeesetten intézi ügyeit, mintha nem t?rne halasztást. Napok óta alig állt szóba a kislányával. Nagyon fáradtnak is t?nik, mégse engedélyez magának pihen?t. De ma a gyámhatóságra is ellátogatott. Többet kellene pihennie a maga állapotában.

    – Ha mindent elintéztem, majd megpihenek – kerülte ki a választ.

    – Szóval igaz… – vonta le a következtetést Charles lemondó hangon.

    – El ne szólja magát, Charles, se a gyermek, se mások el?tt!

    – S meddig fogja halogatni? Amíg magától rá nem jön?

    – El?bb legyen minden elintézve.

    Az autó behajtott a Peddington-kastély udvarába. Charles válaszolni akart, de mindkettejük figyelmét  Mrs. Scott, Lizzy nevel?n?jének a hangja vonta magára.

    – Miss Lizzy Peddington, tudja meg, ha még egyszer ilyesmit csinál, megmondom az édesanyjának! Ami sok, az sok! Volt még életrevaló gyerek a kezeim közt, de ilyent még egyik se csinált velem! Néhány napja nem lehet önnel bírni!

    Lizzy válaszként, mint egy sz?ke ciklon, elviharzott mellette.

    – Mamii, Mamii, hazajöttél!

    – Miss Lizzy, vigyázzon, összetapossa a virágokat! – szólt utána Mrs. Scott kétségbeesetten, mert a kislány természetesen a legrövidebb utat választotta.

    – Igen! – kapta ölbe kislányát, de azonnal le is tette. – Jaj, nem bírlak! Egyre nehezebb vagy! Mit csináltál már megint, te kis rosszcsont? – vált dorgálóvá a hangja.

    – Ó, semmi különöset, egy picit megijesztett, majd elintézzük magunk közt – vette azonnal a védelmébe Mrs. Scott kis neveltjét. – Gyerekcsíny…

    – Na, valljál, b?nös! – nézett a lánya szemébe tettetett szigorral.

    Lizzy lehajtotta a fejét.

    – Békát csempésztem abba a tálba, amelyikb?l Mrs. …

    – S az, gondolom, ráugrott Mrs. Scottra, aki halálosan fél a békáktól.

    – De olyan muris volt, amikor… – magyarázkodott Lizzy b?nbánóan, az ajkába harapva, fejét lehajtva, de fél szemével anyját méregetve. Harap, nem harap?

    Miss Peddington fedd?en megcsóválta a fejét, de közben a szája elé kellett tennie kezét. Elképzelte, amint Mrs. Scott… Aztán egy pillanatra Mrs. Benning, saját nevel?n?je jutott eszébe, amint Tommy Cat, a fekete kandúr nyávogva szembe ugrott vele, amikor kinyitotta a ruhásszekrényt… Hát igen, Lizzynek van kire hasonlítania.

    – Ugye, megígéred, hogy nem csinálsz többé ilyent, Miss Lizzy Durrell*?

    – Meg! – mondta Lizzy eltökélten, s az ? ilyen jelleg? fogadalmaira mérget lehetett venni. Nem úgy, mint a hasonló korú gyermekek “Soha többé nem leszek rossz!” ígéreteire. A legközelebbi Lizzy-csínynek ugyanis feltehet?en valamilyen más állat lesz a f?szerepl?je, arra pedig az ígéret nem vonatkozik. Az nem ilyen, az más…

    Másnap reggel, amikor már indult volna, Lizzyt kereste. Bármenyire is sietett, nem mehetett el búcsú nélkül.

    – Lizzy! Lizzy! – kiáltott a lánya után, aki hamarosan meg is jelent, az izgalomtól pirosló arccal.

    – Mami! Mami, képzeld el, Rusty kakas megverte a héját! A héja el akart lopni egy kiscsibét, ? megverte, és elkergette! Láttam! Csak úgy röpült a héja tolla! Megvédte a csibéket!

    – Tényleg?

    – A kakas, az ugye a csibék apukája?

    – I-igen… – válaszolta Miss Peddington, de n?i intuíciója már kongatta a vészharangokat. El?érzete most sem hagyta cserben.

    – Nekem miért nincsen apukám? – érdekl?dött Lizzy.

    – Mert én nem mentem férjhez – próbált a kérdés alól kibújni édesanyja.

    – És én akkor hogyan lettem? Mert amikor azt akartuk, hogy Pussynak, a sziámi cicámnak kiscicája legyen, el kellett vigyük egy kandúrhoz…

    – Most nem érek rá, majd még beszélünk err?l – halogatta az elodázhatatlant Miss Peddington. Adott egy gyors puszit a lányának, majd beült a Rolls Royce-ba. Charles megrezzent, amikor az ajtó szokatlanul nagyot csattant. Azonnal indított is, meg se várva az erre vonatkozó utasítást. Nem ma kezdte a sof?ri pályafutását. Tizenkét évig szolgálta Lord Peddingtont, öt évvel ezel?tt bekövetkezett haláláig. Tudta ? jól, ha Miss Peddington – ki egyébként szívesen beszélgetett vele útközben – hallgatásba burkolózik, jobban teszi, ha hallgat.

    Miss Peddingtonban felelevenedtek az évek óta magába fojtott emlékek. A véletlen megismerkedés. A szerelem els? látásra. A szerelmes éjszaka. A reggel véletlenül felfedezett album, a trófeák képeivel. A rettenetes csalódás. A búcsú nélküli távozás. Az ijeszt? felismerés. A félelem az apai szigortól, meg a társadalom reakciójától. A rejt?zködés. A kései felfedezés, amikor már nem volt választás. Az apja érdekl?dése az apa kiléte fel?l. A makacs tagadás. A szégyen. Apja lemondása, aki sohasem bocsátotta meg neki. Elvonulás a világ szeme és szája el?l. A szülés. A kislány, aki miatt nem lehetett feledni, akinek vonásai állandóan azt juttatták eszébe, akit szeretett volna elfelejteni. Azt, akit jobban gy?lölt, mint bárkit. Nagy szerelemb?l nagy gy?lölet születik… Apja halála. A rászakadt felel?sség. Amikor egyedül maradt a világon, gyermekét leszámítva. Hiszen ? is, szülei is egykék voltak. Az ambíció, hogy megállja a helyét. Apja beosztottjainak a h?sége, és megbízhatósága. A félelem egy kérdést?l, mely azóta is Damoklész kardjaként lebegett a feje fölött. Amely ma elhangzott.

    Gondolataiból a Rolls Royce ajtajának nyílása zökkentette ki.

 

(folytatás következik)

 * Utalás Gerald Durrellre, aki a “Családom és egyéb álatfajták” közkedvelt önéletrajzi regényében humorosan meséli el s gyermekcsínyeit, s vele született rajongását az állatvilág iránt.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.