„Sokszor még szinte a hangját
is hallom a festményembernek.”
In memoriam Montágh Imre
Út a hangtalanban:
elhagyott ösvény.
Egyre s?r?bbek a fák.
Az út vándorát
feltarisznyázza a sejtelem:
mit mond a hársak,
a tölgyek szélvert susogása?
Gondolatban hallható
szavak hívják
tovább.
Innent?l
önmaga az út:
a bizonyosság!
Életre él,
beszédre igéz
festményarcokat.
Önkéntelen mozdulatok,
szempillantások,
mimikák:
az él? hangtalan
beszél!
Dzsungeléj.
Vadak zöld szeme villog.
Ösztönös önkívületben
lüktet,
ráng a lét – –
Egyszerre csak
a Sötét Óriás
megelégelve,
hogy háborgatják
birodalmát,
el?tte termett
és nem engedte
tovább.
