Igazat ír az Aeolus Utazási Iroda prospektusa, hogy Parga – ez a Görögország észak-nyugati részén fekvő városka – a szárazföldnek olyan különleges helye, ahol pontosan úgy érzed magad, mintha szigeten lennél. Görögország Ciprusa! – így hirdetik a helyi szórólapok. Magyar vendégek körülbelül két év óta járnak ide.
A város gyökerei az antik időkbe nyúlnak vissza. Régen Torininek nevezték. Az ősi város földrengés következtében elsüllyedt, a jelenlegi Pargát délebbre költöztették át, ide, ahol a legenda szerint egy pásztor megtalált egy eltűnt Szűz Mária ikont, s ahol ma a velencei erőd romja áll.
A velenceiek 1797-ig uralták Pargát, de hatalomra jutottak itt a törökök, majd a franciák , az oroszok és az angolok is.
Mi a szezon kezdetén érkezünk, de már meleg a tenger, pezseg, zajlik az élet, mégis a második héten tapasztaljuk meg igazán, hogy milyen nyüzsgő forgatagba csöppentünk. Még a görögök is kuriózumnak tartják a helyet, ezért szívesen töltik itt szabad idejüket.
A teraszosan épült városka központja a kikötő körül helyezkedik el. Nagyméret? horgony, azaz vasmacska díszíti a teret. A keskeny sikátorok, a kis utcák labirintusában egymás sarkába érnek a boltocskák, a szórakozóhelyek. A tenger fölé emelkedő vörös tetős épületek spalettái különböző színekben pompáznak. Az esti kivilágítás gyönyörű. Bárhová nézel, természeti szépséget látsz, a karcsú ciprusok kimagasodnak az olajfaligetek sűrűjéből.
A görög-keleti katolikus templomot nemcsak kívülről, hanem belülről is megcsodálhatom. Megkérdezem Mariát, a ház asszonyát, hogy velem jönne-e a vasárnapi ünnepi misére. Természetesen igent mond. Velünk tart Évi is. Hárman lépünk be tehát az ajtón. Rögtön látom, hogy itt nem annyira tartják már be a szabályokat, mint ahogyan például a tolói templomban láttam. Nők és a férfiak vegyesen ülnek a székeken, igaz, mini csoporokban, és vegyes kamarakórus énekel. Figyelem, hogy milyen gondosan igazgatják a papi öltözéket mise közben. Talán része ez a szertartásnak, mint ahogyan az is, hogy időszakonként hol a férfiak, hol a nők egy-egy csoportja áll fel, s ilyenkor – s nem egyszerre – vetnek keresztet, amit egyébként épp fordítva tesznek, mint ahogyan mi szoktuk.
Maria a templom hátsó szegletében marad – és szomszédnőjével csendesen beszélget (szabad!), míg Éva és én előrébb megyünk, hogy jobban lássuk a történéseket. Jól kilógunk a sorból, mert csak helyieket látunk, de mindenki kedvesen mosolyog, s szabad utat enged nekünk.
Fel sem tűnik – hiszen Tolóban tapasztaltam már, hogy temlombalépés után korra, s nemre való tekintet nélkül rajtunk kívül mindenki megcsókolja a város védőszentjének képmását. (Mi azonban jól kikerüljük, brr!)
Ma három kisgyermek keresztelőjének lehetünk szemtanúi. A pópa ugyanazzal a kanállal tesz minden gyerek szájába valamilyen folyadékot. Az egyik kicsi, a szertartás résztvevőinek derültségére nem akarja meginni az italt. Később Mariától megtudjuk, hogy bort itatnak a csöppségekkel. Csak egy kanálnyit, de bort…
A keresztszülők óriási gyertyát tartanak, ami óriás-maslival van átkötve. Az egész dolog valahogy olyan egyszerű. Szertartásos, de egyszerű.
Egy óra elteltével jelezzük Mariának, hogy szeretnénk hazamenni. Nem probléma – int fejével, s két perc múlva már az utcán vagyunk.
Hazafelé haladva megpróbálunk valahogyan kommunikálni vele.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Péter Erika
