A d?l?úton lódobogás. Földet renget, felkúszik az ágydeszkán, végigfut csontjaimon, s érzékeimen megtapadva, testbezárt hangként tudatosul bennem.
Ha anyámat a szobában látom, az utca felé fordulok, hallgatódzok, miközben felemelem mutatóujjam, és átszellemülten mondom: A… a… gyün szoszó!
Volt egy szürke macskánk, Rézi.
Anyám kedvesen, és végtelen türelemmel foglalkozott velem. Arcáról, szeméb?l sugárzott a szeretet. Rézi cica, Rézi cica – mondogatta. Addig-addig, míg ajkát figyelve, utána mondtam: „Jézi”.
Rézi méltóságteljesen sétál a szobában. Könnyedén ugrik a székre. Játék közben ügyesen „baltázik”, bármit könnyedén elkap a mancsával. Egyet gondol, nyújtózkodik, összegömbölyödve elszundikál. Öröm nézni. Máskor kéjesen hozzám dörgöl?dzik, ilyenkor megsimogatom. Sz?re bársonyos, kellemes érzés tapintani. De mi ez? Kezemmel különösen finom rezgést, zenefélét érzékelek.
– Dorombol a macska – világosított fel anyám.
Nyugtalanít a tudat: valahol valamit nem érzékelek!
Gyanúm er?s, hajszálrepedés a csend szikláján.
Az udvari ablakon er?sen bet?znek a napsugarak. Az ágyon ülök, hátam jól felrázott párnának vetve. Elmélyült munkában fényképeket tépek apró darabokra.
Szemem sarkából mozgást érzékelek. Kinézve az ablakon, látom, a kútágas emelkedik magasba, Zsíros mama húz vizet.
Ásott, mély, de jóvíz? kutunk volt a kerítésnél, sokan t?lünk hordták a vizet. Az útszélesítés során be kellett temettetnünk.
Újabb fénykép az áldozat… Látókörömbe fény tolul – Zsíros mama nyitott rám ajtót. Kicsit id?z a küszöbön, miel?tt elindul felém. Valamit mond, látom, mozog az ajka.
Hányszor felidéztem! Emlékeim egyik els?, összefügg? képsorán felrémlik-e egyetlen szó, árva hang?
Nem és nem.
A világ hangtalan.
Valószín?sítem magamban, hogy súlyos fokú halláskárosodással születtem.
Nem tudom, hány éves lehettem, egyszer szüleim összebeszéltek és próbára tettek. Adtak némi pénzt, hogy hozzak apámnak cigarettát a boltból.
Nagyon nem akaródzott, talán féltem is, de szót fogadtam. Kimentem, de a d?l?úton csak a harmadik szomszédig jutottam, ott a szó szoros értelmében inamba szállt a bátorság. Gyorsa megfordultam, s visszafelé vettem az irányt.
Kicsit lihegve értem a szobába, s láttam szüleim arcán, ?k is valahonnan iparkodtak befelé…
Mondom anyámnak, de úgy, hogy apám is értse, lassított szájmozgással, fejet rázva:
– Nincsen nyitva bót!
Úgy nevettek, még a könny is kipottyant a szemükb?l. Azt csak kés?bb mondta el anyám, hogy amíg én az utcára mentem, addig ?k megkerülték a házat, és mögüle figyelték, hogy birkózok meg a feladattal.
Anyámtól tudom, kilenc hónapos koromban, apám a szolnoki kórházban feküdt vonatbalesete után, élet-halál között, eljöttek hozzánk érdekl?dni az atyafiak, no, nem apám hogyléte fel?l, hanem hogy megvan-e már javítva a rossz lábbelijük? Azzal küldtem el ?ket:
– Bácsi! Elviheted pip?t, apát, tüt???, elvágta vonat!
Az igazsághoz tartozik, több szót rosszul értettem, emiatt rosszul is mondtam, ezeken aztán jókat nevettek a feln?ttek, sokáig emlegették „jópofaságom”. Hogy a kés?bbiekben mennyi er?feszítésembe került kigyomlálnom ezeket a félresikerült kifejezéseket, arra hadd ne térjek ki. Az egyik emlékezetes esetet elmesélem.
Anyám a formát furmának ejti, így értelmezésem tovább torzított.
Történt, még karon ül? koromban, cukrot kértem a Népboltban. Selyem párnacukrok, színük sárga, rózsaszín és lila, átvonva fehér szálakkal. Tetejük kemény, belsejükben barnás massza. Hosszúkás, szögletes üvegekb?l mérték a kért mennyiséget, akár öt dekát.
Bognár Jani bácsi, a boltos mosolyogva kérdi.
– Melyikb?l adjak, Sanyikám?
Édesszájú vagyok, nehéz volt választani, ám én kivágtam magam, rámutatva több cukorkásüvegre.
-Ebbül is, ebbül is, minden k…bul!
Lett olyan nevetés, csakúgy csengett rossz hallóidegekkel vert fülem! Egyedül én nem értettem, mi abban a röhejes, ha több fajta (forma) cukorkából kér az ember fia egy-egy szemet? (Intenzív gondolataim, értelmezési kényszerb?l kiforogták, mint más esetekben oly sokszor, a valós lényeget, mindig magamtól rájöttem az igazságra. Izgalmas feladat, csodálatos játék! Lényege: engedd, hogy érzékeid vezessenek!)
Kezdetben a csontvezetés segített beszédmegértésben, beszédtanulásban.
Esténként anyámmal aludtam. Egyszer, hozzábújva, igencsak meglep?dtem: hallom, értem szavait!
Megszállt egy er?, mint amikor sötét teremben szikrányi fényt látunk, s elindulunk e picike fény felé, mert érezzük, hogy számunkra ez a világ, életünk legfontosabb küzdelme. E fénysugár anyám arca. Kerestem azt a helyet, ahová fejem fektetve legjobban értem a csont vezette hangrezgést. A járomcsont volt.
Igencsak elkeseredtem, amikor – próbaként – kicsit felemeltem anyám arcáról fejem, de két-három milliméterre csupán, és – nem érzékeltem semmit. Ennyi a titok.
A szeretetet viszont csodát m?velt! Mint kés?bb szomorúan tapasztaltam elmeséléseikb?l, hány nemhalló gyermeket nem engedtek közel magukhoz szülei, s hogy ne kelljen velük „kínlódni”, inkább intézetbe adták-adják ?ket.
Szájról olvasásra kényszerültem.
Hiába védett, olykor talán a kelleténél túlzottabban, az anyai szeretet, kaptam a világtól olykor egy-egy pofont. Pejoratív felhangok, negatív élmények, mint bárkit, engem is értek. A gond az volt, kivel tudnék ezekr?l a benyomásokról, kivédésük módjáról eszmét cserélni, kit?l hasznosítható tanácsot kérni.
Két emberr?l tudtam a környezetemben, akik a hallás hiányával éltek. Az egyik apám, de ? korán meghalt. A másikról csak szomszédunk, Konka Feri bácsi mesélt.
– Én megértelek, fiam. Hogy mit tehetnél? Semmit. Az ember rosszabb néha, mint kellene. Felületesen ítélkeznek, irigyek, indulatosak. Nem igazán tudnak élni – mindenhol ezt láthatod. Régen meg csak dolgoztak látástól vakulásig. A gyerekekre nem maradt id?. Nagy volt a halálozás, nem is akarták ?ket igazán szeretni – védekezésül, hogy ne fájjon az esetleges gyász. Hogy is mondtad az el?bb? Az emberbe belelátni nem lehet. Így igaz.
Példát mondok. Az öcsém négy éves korára sem akart beszélni. Egy szót ki nem ejtett a száján. Kérlelte anyánk, de ? nem és nem! Kérlelte apánk. El?bb komoly, szép szóval, s amikor ez nem használt, fenyeget?zve, s?t… veréssel! Nem tudták „jobb belátásra” bírni. Emlékszem, éppen ettünk. „Mondd fiam, kérek kenyeret! Mondjad, no! Beszélj!! Beszélj, mert ha nem… nem kapsz enni sem!”
Hiába, az csak nézett értetlen-ártatlan szemekkel, árva szót sem szólt.
Éhezett napokon át.
Nem volt itt orvos. Akkor, régen, Szelér?l kellett hívni. Tíz-tizenkét kilométert kocsizott ide, a tanyavilágba. ? mondta meg a szüleimnek, siketnéma a gyerek. Nem hall. Ezért nem beszél.
Mindenekel?tt az emberi érzékek mélyében zajló, olykor váratlan megnyilvánulásokban kitör? intoleráns er?k természetével igyekeztem tisztába jönni. Sejtettem és jól sejtettem, itt zajlik, ha Isten engedi, életem háborúja! Mert a testi állapottal és a világgal folytatott küzdelem mégsem a hangokért, hanem a nemhallással, ezzel az érzelmi fogyatékossággal együtt élve is lehetséges teljes emberi életért, lelki méltóságért, kiteljesedésért zajlik.
Anyám megdagasztotta a kovászt a fatekn?ben, mint minden második héten, s annyit, amennyib?l két, ötkilós kenyér, cipó és két-három lángos kitelik. Letakarta a keleszteni félretett tésztát, a kemencébe készült begyújtani, amikor el?vették a szül?fájások.
Apám aznap még hajnalban kiment a sz?l?nkbe, horolni. Fent, a parton huzigálta a horolókapát, nem túl messze a háztól, de hiába kiabálnának neki, nem hallja. Mikor bejött, megreggelizni, akkor tudta meg, hogy útban a fia! Merthogy fiú leszek, ebben biztos volt, lépten-nyomon hangoztatta.
Örömében-izgalmában reggelizés helyett sietett a Bezzeg-d?l?re, Nagy nénihez. Mondja neki:
– Jöjjön át, mama! Fejezze be a kenyérsütést, mert Bösi (a zs-t nem tudta kiejteni) rosszul van, jön a baba!
Nagy néni átjött hozzánk, apám pedig ment tovább a Jeges-d?l?be, a bábáért.
Puskás néni a mai Béke utcában lakott. Apám érkeztekor éppen átmen?ben a közelében lakó Bajárékhoz, mert Pista bácsiéknál a Jani gyerek iparkodott napvilágra. A küls? id? szerint megel?ztem, de ha jól sejtem, az élet furcsa verseny, azt hiszem, az utolsónak „beérkez?k” nyernek. (Ha ugyan, s mit?)
Nem siettem. Szegény anyám kínjairól nem beszélve, ingázhatott a bába a Bajár-Dudás házak között, mire huszonhárom óra harminckor megláttam a – petróleumlámpa-világot.
Fél óra volt még május 19-éb?l, az 1949-es esztend?ben.
Kiderült rögtön, a világ összes nyelvén tudok!
Sírni…
Apám, szegény, perforált dobhártyákkal, nem hallhatta bömbölésem, de amúgy teljes volt apai öröme. Boldog gyengédséggel ölelt magához, gyönyörködött bennem, puszilgatott.
Apám fürdetett meg el?ször, a fatekn? a mai napig megvan.
Anyám Szolnokról hozott ruhaanyagot, ebb?l készített Horváth Annus néni pólyát, és a születésemet követ? napon áthozta. Apám boldogan eldicsekedett neki, hogy Sanyikája az éjjel született, de már kit?n?en tornászik!
A közvetlenül érint? élet ellen kézzel-lábbal-hanggal tiltakoztam, ugyanakkor ötvenegy centivel, háromezer ötszáz grammal vártam a szeretetre, ami akkor tisztába tételt, mellre vételt, anyatejet, és hosszú alvásokat jelentett.
Nyugodt, kedves, sokat alvó babám voltál – jegyezte meg többször anyám.
Nem szégyelltem Annus néni el?tt pucérságomat, mégis bepólyált apám és átvitt Riskó bácsi kocsmájába, megmutatni.
Félnapos gyerek – kocsmában! Nem hiába vagyok tüzes lelk?, barátságos és végtelenül szeretetre méltó!
Az egyik borszagú asztalon kibontották pólyám – ismét csak tiltakoztam a magam módján, ez azonban senkit nem hatott meg. Életre való! – gondolhatták a körbeállók. Apám nevetve jósolt nekik:
– Meglátjátok, kit?n? futballista lesz a fiam!
(Ebben tévedett. Igaz, hosszú évekig fociztam – egy id?ben leigazoltan az Siketek Sport Clubban -, szerettem, szeretem játszani, nézni is. Ahol nem feltétlenül szükséges a hallás, így a futballmeccsek és ezek közvetítései teljes érték? élményt – nyújtanának, ha úgy produkálnának az aranylábú fiúk, mint hajdanában Puskás Öcsiék!)
Anyám esküdött a legendára. Utána járni nem tudok, marad a szájhagyomány.
1890. körül történt. Anyai szépapám, Ecseki Ferenc Szolnok város képvisel?testületének tagja. Okosságával szerezhetett tekintélyt, hogy ilyen magas polcra került, mert amúgy nem tartozott a tehet?sek közé. Dalokat írt, s ezért a D. (Dallos) el?nevet használta, megkülönböztetésül más Ecseki családoktól. A szignatúrát aztán vitték a família leszármazottjai. Hat gyermekük született, nemek szerint pontosan megosztva: Ferenc, József, János (a nagyapám), és a lányok: Teréz, Apolló, Erzsébet.
A mondott id?ben, nyáron, a két nagyobbik Ecseki-fiú, Ferenc és József napszámot vállaltak az egyik földbirtokosnál. Egy napon, baráti társasággal, maga a földbirtokos kirándult birtokára, csak úgy, ki a szabadba! Ma víkendezésnek mondanánk.
Délben Ecseki tata vitte az ebédet fiainak.
Terebélyes fa árnyékában terítettek, csak úgy a puszta földre, s nekiláttak a fiúk az elemózsiának.
Hogy, hogy nem? Odamentek hozzájuk az urak. Szépapámat, ugye ismerték, szó szót követett.
Egyszer azt találta mondani felmen?m:
– Uraim, ha hiszik, ha nem, én ma Ferenc Jóskával ebédelek!
Az akkor éltek jól tudták, mit jelentett királyunk neve azokban a boldog békeid?kben! De nem csak a király, még inkább gyönyör? felesége, a magyarság-szeret? Erzsébet királyn? nimbuszában leledzett az ország. Virágkorukat élték a dzsentrik: átdorbézolt éjszakák, elúszott birtokok regéltek róla.
?söm szavaira összenéztek az urak. Ki mosolyogva bólintott, ki hitetlenkedett. Kedélyüket nem hagyták befolyásolni, ettek, ittak tovább, fecsegtek a Zagyva-parti jó leveg?n.
Dédi tovább hevítette a tüzet.
– Nem hiszik? Fogadjunk! Az itt elterül? földrészben!
Ez mond valamit! Ferenc Józseffel ebédel a városi képvisel?! És ezt be is bizonyítja! De hát hol van ide Bécs!
Parola. Szétvágás.
Ezután az történt, Dédi leült a f?be, a két fia közé, maga elé igazította a már kibontott ruhaszalvétát, el?vette bugylibicskáját, s nekilátott pár harapásnak.
– Nos, uraim, ha nem tudnák, ez a fiam – mutatott bicskájával jobbra -, Ferenc. Ez a fiam pedig – mutatott bicskájával balra -, Jóska. Ferenc Jóskával ebédelek!
Lett elismer? nevetés.
Megnyerte a fogadást.
Mi igaz mindebb?l?
Tény, hogy nagyapám megn?sült. Több holdas, zsíros, fekete, jól term? földje Zagyva-gátnak futó végén, a Nád utca 12. alatt tanyát épített, melléképületekkel. A szomszédos tanyát Jóska bácsi, testvérbátyja építette. Ezekben a tanyákban éltek halálukig.
Nagyapámnak egy fia, s négy lánya született. A feln?ttkort azonban csak három lánya élte meg: Apolló, Mária és Erzsébet. Utóbbi az édesanyám.
Úgy tudjuk, színmagyarok vagyunk.
A terebélyes családfán, itt csupán a f?ágakat rajzoltam fel, két siket akad rajtam kívül: Apám, és anyám egyik unokatestvérének fia: Nagy Jóska bácsi. Mindketten betegség következtében siketültek meg, hatéves korukban.
Idekívánkozik egy ?sökkel kapcsolatos történet: 1979-ben a tápiószelei Múzeumban megnéztük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére rendezett kiállítást. Nézel?dve, egy tablón: Tápiógyörgye 1919-es négytagú direktóriuma. Mindig érdekeltek sz?kebb pátriám történetei, közelebb léptem. A kéziratos dokumentumon: Dudás István… „Nocsak, földi? Névrokon?”- villanyozódott át rajtam. Lakik: Harangd?l?, 1759… Ez meg a mi házszámunk! Nem létezik – ez a nagyapám volt!
– Anyu! Nagyapa tagja volt a direktóriumnak? Nem mondtad.
– Mondta apád. De, mintegy menteget?zve, hozzátette, nagyanyád nem engedte Györgyére bejárni, ott volt a hét gyerek, a sz?l?munkák. Tata csak meg lett választva.
Egy bizonyíték nem bizonyíték, ennyiben maradtam.
Dudás Pista bátyám, nem sokkal halála el?tt, ’93 májusában járt nálunk. (Kertész Pál elnöksége alatt a község párttitkára), nekiszegeztem a kérdést.
– Tudod, hogy nagyapánk tagja volt a direktóriumnak, tizenkilencben?
Bólintott, hogy tudta.
Az 1998-as Györgyei kalendáriumban, a helyi históriák közt közzétéve az 1919. évi április 8-i Jegyz?könyv. A tápiógyörgyei munkástanács vezetésében ott szerepel a rám örökl?dött vezetéknév.
A múltat be kell vallani.
Igaz, tata nem sokáig „tündökölhetett”, hamar leverték a Tanácsköztársaságot. A megtorlást elkerülte, holott a Tápiómentén, mint ezt a tápiószelei Helytörténeti kiadványban olvashatjuk, kegyetlenül leszámoltak a volt tisztségvisel?kkel, vöröskatonákkal a fehértiszti különítményesek.
