Pogány Gábor : Hortobágy – a vidéki sajtó történetének szelete 3.

Hortobágy – ezzel a címmel jelent meg száznegyvenhét évvel ezelőtt egy debreceni folyóirat, amely azután “mindössze” hat évfolyamot élt meg, elfogyasztva két szerkesztőt, nehány munkatársat. *

 

A lap történetének eme fejezetében a közéleti környezettel ismerkedünk. Mint azt tapasztalni fogjuk: a ma történései korántsem oly izgalmasak, mint azt kortársként véljük.

 

 

A Hortobágy első száma ugyan 1861-ben jelent meg, mégis célszerű egy picit jobban visszatekinteni az időben. Mert a folyamatok így lesznek érthetőek.

 

Az állam és (protestáns) egyház viszonyát volt hivatott szabályozni az 1859. szeptember 9-én kiadott császári rendelet, amely valamennyi, egyházi szolgálatba álló személy alkalmazását hatósági megerősítéshez, mondhatni engedélyhez kötötte. A pátens a zsinatok engedélyezését az indítványok előzetes bemutatásához kötötte, ráadásul a protestáns iskolákat szigorú felügyelet alá vette volna.

    Országos mérető tiltakozás indult meg, de Debrecenben különösen erős ellenérzéseket szült a szabályozás. A Tiszántúli Református Egyházkerület folyamodványt fogalmazott meg a császári udvarhoz, majd pediglen 1859. október 3-ai ülésén határozatban utasította el a pátenst.

    Egyházkerületi gyűlésre érkezetek a küldöttek 1860. január 11-én Debrecenbe. Túlonnan sokan gyűltek azonban össze, így a kollégiumból átvonultak a kistemlpomba az egyházfik. Közöttük volt például Tisza Kálmán is. A gyűlés témája pedig mi lett volna más? Maga a pátens. Akkoriban Debrecenben egy Hanke Leo nevezető kormánybiztos volt megbízatva, mint az uralkodó helytartója. Hanke Leo pedig némi saját akaratból, de leginkább utasítás alapján úgy vélte, hogy legjobb, ha feloszlatja ezt a gyűlést. Katonaságával tehát körbevette a manapság csonkaként (ez is egy szép történet) ismert kistemplomot, s reá irányítatta ágyúját. Tömeg vette azonban körbe az úr házát, s végül a katonai helytartó meghátrált s nem mert beavatkozni a fejleményekbe. Bár ez is a beavatkozás egy módja. A gyűlés tiltakozó feliratot fogalmazott meg végül, s azt küldöttség vitte Bécsbe, s ugyan az uralkodó nem fogadta a küldötteket, ők visszatérve igen szép fogadtatásban részesültek, hiszen egyrészről ünneplők várták őket a vasútállomáson, másrészt visszatértük estjén fáklyásmenet díszelgett küldetésük ünnepére.

    A pátenst a császár 1860 tavaszán visszavonta. A tiltakozások azonban átfordultak vallási engedetlenségből politikaiba, az addig elfojtott hazafias álmok, érzések új erőre kaptak.

Tavaszon tehát tüntetések voltak Debreczenben, s utcára került a “Magyarokhoz” címzett kiadvány. Oláh Károly ügyvéd gyűjtést kezdeményezett Csokonai szobrának felállítására. (Érdekes, hogy Csokonai mindig téma:)). A hatóság elutasítja a szándékot. Mivel a közszereplés egyetlen formája az egylet, ebből következőleg sok-sok egylet alakul Debrecenben. Mindezek tetejébe a római katolikus algimnázium kérvényezte a magyar tannyelv visszaállítását.

    Az udvar menesztette az addigi, erőszakpolitikája révén híresült helytartót, Albrecht főherceget, s 1860 áprilisában kinevezte a császár Benedek Lajos alszertábornagyot helytartójának. Felszámolta az uralkodó, az öt, magyarországi katonai-közigazgatási egységet, s javaslatot kért a néhány magyar taggal kiegészült Birodalmi Tanácstól a magyar önkormányzati testületek, valamint az országgyűlés felélesztésének módjára.

    Mindettől függetlenül Debrecenben a központi hatalom szigora inkább megszilárdulni látszott. Rendeletek tiltották a politikai nyomtatványok készítését, terjesztését. Megtiltották a templomokban a Himnusz, a Szózat éneklését, s tiltott volt minden nemű demonstráció.

A változások “szele” csak 1860 nyarán érte el a várost, de szeptemberben még azzal az indokkal utasította el a városi tanács az állásért folyamodókat, miszerint „küszöbön lévén a jelenlegi rendszernek átalakítása…”.

    1860. október 20-án adja ki a császár az októberi diplomát. Ezzel a rendelettel ugyan enged a centralizált hatalom szorításából, de minden önkényuralmi formát meghagy – a szükséges beavatkozások lehetőségére. Mint látjuk majd, él is a lehetőségekkel. E mellett lehetővé tette a választott törvényhozó szervek visszaállítását. A közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a ’48 előtti állapotokat hozta helyre – kancellária; helytartótanács; hét személyes- és királyi tábla. A 20-án kiadott újabb császári rendelet 24-én ért Debrecenbe, a helyi intézmények átalakulása azonban váratott magára. Nem volt ugyanis döntés arra nézvést – a birodalmi tanácsban ülő konzervatívok döntés-halogatása miatt – hogy a korábban szabad királyi státusszal rendelkező városok visszaállíthatják-e választott önkormányzataikat. Addig is, bár életben volt az októberi diploma, de a régi, kinevezett városvezetésnek kellett az ügyeket vinnie, egészen 1861 elejéig. Sőt, nem csak vitték az ügyeket, de nekik kellett elvégezni – felsőbb rendelet utasítása alapján – a közigazgatás, és önkormányzat újjászervezését.

    A debreceniek azonban türelmetlenek voltak, elegük volt a bécsi irányításból. November 26-án a dohánybeváltó és a rendőrség volt a tüntetés célpontja. Nem csak tüntettek azonban a polgárok, de kőzáporral adták a hivataloknak tudtára elégedetlenségüket. A katonaság persze közbe lépett. A cívisek ettől kezdve országos mozgalom megindulásában bíztak, s városszerte szaporodtak a Kossuthoz, Garibaldihoz, Klapkához címzett cégtáblák.

Mindezeket (is) figyelembe véve ki kell jelenteni: a város tanácsa maga is szorgalmazta a mielőbbi testület választását, felállítását.

 

 

    Heves korteskedés előzte meg az 1861. januári tisztújítást. Polgármesternek Kiss Lajost, főbírónak pedig Szabó Bálintot választották a cívisek. A megválasztott tanács február 6-án ült össze először. Eközben ismét feszültté vált a helyzet Bécs és magyar tartománya között. Több helyütt megtagadták az adófizetést, az újonc állítást, s nem átallottak a választott tisztségviselők határozatokat hozni, miszerint bojkottálták az együttműködést a császári hatóságokkal. Több közgyűlésben is – így Debrecenben – határozatot hoztak arra nézvést, hogy a 48-as törvényeket léptetik hatályba, s csak annak tartoznak felelősséggel. A debreceni közgyűlés egyébiránt utóbbit február 6-án jelentette ki. Bécsből egyébként korábban, január közepén kaptak figyelmeztetést a renitens magyarok, de február 26-án vissza is vonta a császár októberi diplomáját.

 

    Szóval a debreceni közgyűlés kijelentette, hogy nem ismeri magára nézve, csak a 48-as törvényeket kötelezően, azokhoz ragaszkodik, s visszautasít minden intézkedést, amely az alkotmányellenesen működő cs. és kir. hivataloktól érkezik. A határozat szerint például a leveleket felbontatlan kellett visszaküldeni. Miközben mégis együtt kellett működnie a város vezetőségének a kormány-hatóságokkal, hiszen, ha nem ezt teszik ellehetetlenül a város. Ahogyan pénzügyekben is megroppan: a borkimérések engedélyét például úgy elintézik, hogy az sem fizet e tevékenység után adót, aki azodáig fizetett – minden háznak megadták volna ugyanis a borkimérés jogát egy tervezet szerint. Hiába vetették ki ezzel egyidőben a legelőbért minden polgárra – nem folyt be a pénz a kasszába.

    1861. március 13-án a közgyűlés határozatot hozott egy állandó színház felépítéséről. A kijelölt telek a Czegléd utca elején feküdt, építésznek pedik Skalnitczky Antalt kérték fel. Ez esztendő elején érkezett a városba Reszler István színtársulata. Reszler István vállalta, hogy ideiglenesen fából épít egy színházat, ami otthont ad az előadásoknak, s bár néhányan féltek a Péterfia utca elején található telken felhúzott fa-épülettől, az mégiscsak felépült. A Reszler-féle társulat pedig bemutatta a Bánk bánt, a Hunyadi Lászlót, és a II. Rákóczi Ferenc fogsága című darabot.

    Elfogadták a Csokonai szobor tervét, Batthyányról és Telekiről kereszteltek el utcákat. Miután a közszereplés egyetlen formája, így komoly egyleti élet indul be a városban.

Az októberi diplomát visszavonó februári császári akarat ismét országos mérető tiltakozó akciót váltott ki szerte az országban, miközben Debrecenben furcsa mód csend volt. Történetírók szerint azért, mert a választott városvezetés kielégítette a hazafias igényeket.

Március 15-én rendelettel zárattak be minden boltot, a Nagytemplomban pedig imát mondtak, s a honvéd síroknál megemlékezést tartottak. Aznap este kivilágították az ablakokat, a kaszinó előtt pedig botokkal, fokosokkal felfegyverzett tömeg gyűlt egybe. Néhány kivilágítatlan ablakot bevertek, de más rendbontás nem történt.

    1861. az országgyűlés éve is egyben. Debrecent Tisza Kálmán, Révész Imre és Patay István képviselik egészen addig, míg a császár fel nem oszlatja a gyűlést.

    Miközben elérkeztünk dolgozatunk tárgyának születési idejéhez is lassan, hiszen 1861. az az esztendő, mikoron megélénkül a debreceni lapkiadás s sorra jelennek meg a lapok. Tekintve az akkori népességet, bizony manapság az egy szem – az is megyei – napilap mondhatni szegényes kínálat, a korabelihez képest, mert nézzük csak: 1861-ben jelent meg a Debreczeni Trombita; a Dongó; A Nép Barátja; a kifejezetten politikai tartalmú Debreczeni Ellenőr; és végül, de nem utolsó sorban dolgozatunk tárgya, a Hortobágy.

Legutóbb szerkesztette - Pogány Gábor
Szerző Pogány Gábor 79 Írás
Üdvözlöm a Héttorony közösségét, és köszönetem a meghívásért! Magam firkász volnék eredetileg, de miután korábban írtam egyebet, mint újságot, így laptól távoztom után is folytatom a billentyűzet püfölését. Kérem, fogadjátok kritikával szösszeneteimet, bár megjegyzem: a bírálatokat kritikával tűröm.