Gyalay Korpos István : HELGA 1945. 5.rész

Nomádokká válva Európa szívében *

 

 

Vendég jött. Harmincas éveiben járó, fülig sáros férfi, amerikai tábori egyenruhában, hátizsákkal, valamivel a lábán, ami inkább sárkolonc, mint bakancs. Intett, azonnal eltűnt, lefürdött, tisztát vett, majd belépett.

— Roth Andrew vagyok, a nagyapám zsidó órás volt Nagyváradon. Én már az Államokban születtem. Ez itt — mutatott a válla felé — törzskari rangjelzés, küldetésem oka, papírjaim itt vannak a táskában. — Erős akcentussal, de jól beszélt magyarul. — Engem küldtek, mert ott lent kacagva mondták, hogy itt két világnyelv van, a mienk, tehát a magyar és a német. Hoztam kávét, kérem, készítsenek mindenkinek, azután megismerkedünk és beszélgetünk.

Amíg a kávé készült, Helga is rendbe szedte magát, hiszen együtt jöttek. Egyenruhában, frissen ült asztalhoz.

— Argentin csoport járja az országot. Főleg alumínium szakembereket keresnek. Mindent megígérnek, mindenkit leszerződtetnek, vállalják az útiköltséget, csak át kell esni a hannoveri szűrőn. Remélem, barátok között vagyok, tehát elmondom, miben is áll ez. Rengeteg német tiszt, a volt rendszerrel összefonódott karrierű ember rohan Dél Amerikába. Már márciusban megkezdődött a kiáramlás. Több tíz volt Gestapo embert emeltünk ki. Az argentinok is észbe kaptak, ha megtömik országukat ilyenekkel, azok átszövik a társadalmat, az ottanit, és utána nagyon nehéz lesz — ha nem lehetetlen — a kiszűrésük.

Kávét iszik, rágyújt, folytatja.

— Kloss tizedes tájékoztatott, hogyan vannak önök itt. Mint a falevél a vízen. Az internált státusnak vége, önök többé nem foglyok, mehetnek bárhová, csak itt nem maradhatnak, mert erre nincs engedélyük, nincs lakóhelyük, nem tudják bizonyítani miből élnek. Nomádok Európa szívében! Igen. Ezt rendezni kell, nagyon sürgősen. A többi magyar család ugyanúgy áll. Falunk valamit, átmegyünk az irodába és rendezzük a dolgokat. Amennyire lehet — odafordul Gizellához, az fordítja. Helga válaszol, a tiszt nem érti, de én igen.

— Mondd meg neki, hogy itt én vagyok a hatóság, engedélyt kér, azután átmegyünk. Megmagyaráztam már neki, mert a csillagjósnál találkoztunk. — Ákos fordított —, ez a fiú a megoldás. Én formailag adoptáltam. Mivel az én állampolgárságom tiszta ügy, így az övé is az! Az ő nevére lehet házat venni, ezt, ni, amiben vagyunk. Mivel én sokat utazom ezentúl, ők, tehát, ő és szülei itt fognak lakni törvényesen. Ami a munkahelyet, megélhetést illeti, félórán belül megoldom. Hogyisne! Ők adnak nekem enni, itt lakom és ne segíteném a barátaimat?

Estefelé, a teraszon mesélik apámék:

— Minden papír rendben. Ez a ház a tied, én írtam alá helyetted, mivel te még nem tudsz írni. Gilda, a község képviselője és a hatóság polgári alkalmazottja. Ami az édes, hogy te, fiam, német lettél tíz perc alatt. Helga elmegy három hétre a törzskarhoz. Téged, holnap levisz Passauba, hogy ruhát, cipőt vásároljatok. Jön az ősz!

Amíg várjuk a vacsorát és Helgát, aki Isten tudja, hol mászkál, a tiszt mesél.

— Nagy szerencséjük van ezzel a lánnyal, majd kiszedte a szemeimet önök miatt. Sajnos, rablások, lopások kezdődtek és folytatódnak most is. A küntzingi erdőben magyar csapatok állomásoznak. Az oroszok nyomták őket az osztrák-német határig, mi beengedtük, leszereltük, és jobb híján ott állomásoztatjuk őket. Ahogy lenni szokott, harcoló egységek mellett mindig és mindenütt feltűnnek kétes egyéniségek, utcanők, tolvajok, ilyenek. Mivel a magyar egységek fejadagot kapnak, mi tartjuk el őket, nincs honnan lopni, így a környéket járják. Óvakodjanak, kérem, minden alkalmi, magyar ismeretségtől. Mindenre képesek! Tehát vigyázat!

Elmeséli, hogy civilben pszichológus, hallott az autista kisfiúról, így ment először fel Ákosékhoz.

— Ott komoly munka folyik. A csillagjós, valóban híres valaki, több könyve jelent meg, most újabb kéziraton dolgozik. A volt rendszer korifeusai konzultálták, nyilvántartása van erről. Azt állítja, hogy már ’41-ben a háború meg volt nyerve. Akkor kezdődött a Parkinson kór. Ami utána jött, már egy beteg elme szüleménye. Harmincmillió ember halála! Képzeljék el! … Szép itt önöknél. Idillikus környezet. Kérdés az, ha talpra áll ez az ország, mert talpra fog állani, hogyan lesz tovább önökkel. Jönnek az igazi németek, a más országból kitoloncoltak, helyet kérnek, erőszakkal megszerzik, mert ez az ő hazájuk. Akkor mi lesz? Helga, és amit ma tettünk, nem megoldás. Ki kell menni Argentínába, ha úgy találják jobbnak, vagy itt megkapaszkodni valahogy. Odahaza zavaros viszonyok vannak, rablások, ököljog, az oroszok nem mi vagyunk. Jönnek a kolhozok, perek kezdődnek. Gondolják meg nagyon jól, mit tesznek. Ákos megmondta, hogy ő többé nem megy haza. A felesége szintén. Gizella, az a helyes nő hallani se akar erről. A többi magyar család eltűnt, Isten tudja, hol járnak. Az Államokba kijönni, most lehetetlen. Maradna ez a ház, és amit Helga mondott. Például perbe foghatja önöket, hogy bár hallgatólagosan beleegyeztek, nem akarnak lemondani a gyerekről. Elég pénze lesz, hogy húzza a pert akár évekig. Jó ötlet időnyerésnek. Ő tőlünk filmezni megy, rengeteg pénzt fog összeszedni ez a lány. Tehát azt javasolom, maradjanak az árnyékában, legalább tavaszig. Azután beszélünk. És vigyázzanak erre a fiúra, ő a kulcsa mindannak, amit elmondtam.

 

Passauban, amíg Helga az ügyeit intézte, András — mert így szólítottuk — elvitt valahova. Kártyákat, rajzokat, színes ábrákat mutatott, kis történeteket kellett mondanom velük kapcsolatosan. Kérdéseket tett fel, zenét hallgattunk, taktust utánoztam. A végén a fejére kulcsolta a karjait, hátradőlt a székben.

— Beszélgettünk erről Ákossal. Nincs nálad semmi baj. Koraérettebb vagy, jó kezekben sokra vihetnéd. Jó kezekben, de hol? Otthon, Ázsiában? Széttapossák a lelkedet. Itt? Ki kell járnod az elemit s így tovább. Nehéz dolog ez, barátom. Nagyszerű egyetemeik vannak, civilizált, dolgos nép. Na, majd meglátjuk — csapott a térdére. — Ákos mesélte, hogy fixálódtál erre a lányra. Jól tetted, nyilván nem tudatosan, de jól tetted. Adva van ez a szituáció: embertelen sodródás a hadak útján, az anyaországiak jövevénynek tartanak benneteket, itt nagy tudású emberek téged meghaladó beszélgetése. És jön valaki, aki rendet csinál, nem üt hátba a puskatussal, veled és a szüleiddel jól bánik, megtűr maga mellett. Ki ez? A volt ellenség! Amin elcsodálkoztunk az, hogy a frízek, mert ő az, bezárkózott, érdes modorúak. Egy az ezerből, ha kienged, idegenbe. Nekik, Bajorország egy más világ. Nem az övék. Persze, hogy rákapcsolódtál. Semmi patológiást nem látok itt, viszont, gyerekes rajongásnak sem nevezhetem. Mert nem az! Ennél több! Hallom rajzolgatsz, festegetsz, old benned ez valamit?

— Semmit.

— Magyarázd meg, kérlek.

— Ezek mellé — intettem a kártyák és a drótok felé — valamit még hozzátennék. Azt gondolod, hogy könnyű esténként, miután ágyba dugnak, hallani, ahogy a szüleim töprengenek, az anyám sír, hogy mi lesz holnap? Nem volt könnyű látnom, hogy a fiatal anyámnak sorra kiestek a fogai az éhezéstől, ahogy a szemem takargatták, még otthon, hogy ne lássam az akasztott embereket. Az, hogy láttam, amikor az egyik mérnök feleségét agyonlőtték a bunker bejárata előtt, miután vagy tízen megerőszakolták, valósággal megöregített.  Még most is érzem a hullaszagot. Könnyű az, hogy mindenki, aki emberien beszél velem, mint most te is, végül visszaküld gyermeki állapotomba? „Ő nem tudja, ő még kicsi, jó, ha nem látja, nem hallja. Vedd a színes ceruzáidat, menj ki az almáskertbe, majd mi hívunk.” Mennem kell, tennem a kis hülyét, habár nem vagyok az. Igen, megszerettem Helgát, mert ő sohasem tette ezt velem, megtűrt, kisebb feladatokat adott, szörnyű gyilkosság színhelyére vitt és megmagyarázta, hogy Gilda miért tette, amit tett. Nagyon el vagyok keseredve. Ha te is most, miután elmondtam mindent, visszaküldesz, mint egy csigaházba, én soha többet nem állok veled szóba. Ha akarsz kezdeni velem valamit, most tedd, mert éhes vagyok, és ki kell mennem.

Nem volt mit kezdenie velem. Meg is mondta.

— Rosszkor születtél fiam, túl fiatal vagy, hogy annak idején géppisztolyt adjanak a kezedbe és elküldjenek; ott az ellenség, lődd le! Túl nagy és túl sokat láttál, hogy kezdjed: a-pa, al-ma. De analfabéta se maradhatsz.

 

Helga vitt el. Kimentünk a piacra, vettünk nekem inget, új nadrágot, másik bakancsot, zoknit, sapkát. Ami rajtam volt, oda kellett adni, eladják másnak. Olyan világ volt akkor. Az ingem sarkában volt egy csomó. Abba kötötte be anyám a maradék pénzemet. Odaadtam Helgának. Meghökkent, nem kacagott, csak annyit mondott, hogy „jó, ezt félretesszük őszig, de megengedem, hogy meghívj egy fagylaltra”.

— Boldogan! Most!

Egy pékszekérrel küldtek haza. Úgy búcsúztunk el, hogy egy-két heten belül ő is jön. Mindenképpen! Tízórait dugott a zsebembe, kijelentette, hogy helyre legény lettem, és szólt a kocsisnak, hogy induljon. Autó fékezett a háta mögött, beült, intett és többé nem láttam. Szeptemberig.   

 

Ott állt, nekidőlve a szökőkút párkányának, hunyorogva nézett a felkelő nap felé. Sötét ruha, széles kitömött vállak, fehér ing, kézzel festett kék nyakkendő. A haja megritkult, a keret-nélküli szemüveg ugyanaz, akárcsak a farkas vigyor, amelyik kiült az arcára, mikor beszélt. Az alezredes volt, aki minket idehozott. Civilben.

 Az egyik öregasszony ismerte fel. A kertek alatt elszaladt, értesítette Gildát: megjött a Halál ezredes! Így nevezték el, így ismerték a környékbeliek, még abból az időből, mikor az élet, inkább a halál ura volt itt. Nem sokkal ezelőtt.

Gilda megtörölte a kezeit, levette a kötényt és lement hozzá. Gyanúsan lefojtott hangon beszéltek, semmi hadonászás. A férfi beszélt és felfelé indult. Gilda elállta az útját. Megjelent Müller, asztalt, széket penderített ki a járdára, kétrét hajolva maga hozta a friss kiflit és egy pohár tejet. Amíg az evett, Müller testőrként a háta mögött állt, leste minden szavát.

Gilda feljött, szólt az apámnak és Gézának.

— Titeket keres. Papír van nála, a magyarok nevével. Menjetek le hozzá, nehogy feljöjjön, mert rossz ember volt, az is maradt. Halál ezredesnek hívták mifelénk.

— Jó napot, alezredes úr, beszélni akar velünk?

— Jó napot. Hogy vannak a magyar mérnökök? A családok?

— Megvagyunk. Mi járatban errefelé?

— Én most egy argentin pénzcsoportot képviselek. Alumínium-szakértőket toborzunk, igen előnyös szerződéssel, hajóút, letelepedés ott, azonnal munkahely, iskolák a gyerekeknek, szociális juttatás tucatjával. Kiváló lehetőség, bűn elszalasztani. Tudtam rólatok, én hoztalak ide. Mindjárt megmutatom a papírokat.

— Alezredes úr — mondta Géza —, ez a szakma nem egyszerű hajvágás, vagy efféle. Ön is mérnök. Tudja, hogy nagyon komoly ipari háttért feltételez, timföld lelőhely közelében ipari áram. Van ez ott?

— Gondolom, van. Tisztességesen megmondva nem hiszem, hogy már megvolna az egész. Ti majd ott meglátjátok.  Előbb ki kell oda jutni. Ti magyarok…

— Bocsánat, mikor beszélt velünk tisztességesen ön? Otthon, amikor bevagonírozott és kihozott ide, mint a marhákat, vagy most. Nem hittük, hogy viszontlátjuk.

— Miért nem?  Ez az én hazám! Hogy most más fizet? Hát meg kell élni! Akkor is és most is tisztességes voltam. A módszerek változtak. Elmesélem. Hé, Müller, kiflit ide!… Ti naivak vagytok. A háborút elvesztettük. Itt mindenki utál minket, az a lány fel se akart engedni hozzátok. Pedig mindent tudok, hogyan laktok, miből éltek, gyökértelen helyzetetekről. Elismerem, hogy így van. Így igaz! Forgassuk csak vissza. Ha nem hozlak ki benneteket, akkor most Szibériában lennétek, szerelnétek össze a gyáratokat, amelyet az oroszok szétszedtek, kivittek. Ott most nincs semmi. Olajnyomok. Minden országban, ahova eljutottak, ezt teszik. Kacagtuk is, mondtam, ha kell, én adok szakmunkásokat, hogy hamarabb menjen a dolog. Mert mit visznek? A túlfeszített, háborús tempóban kimerült, mára elavult gépcsoportokat, áramfaló elektrolízis kádakat, az öt-nyolc évvel ezelőtti technológia szülötteit. Hadd vigyék, kínlódjanak tovább ők. Ma már az önköltség leszorítása, a hatékonyabb termelés, a nagy távolságról hozott áram szállításának más módszereiről tárgyalnak. Az igazi harc, legalábbis az utolsó hónapokban, a szakértőkért folyt. Itt jöttök be ti. Nem volnátok tisztességesek, ha nem ismernétek be, hogy jobb itt, mint Szibériában. Ez egy. A második dolog, amit ti nincs honnan tudjatok. Berlin bevételekor, az igazi vágta nem a főparancsnokság elérése, hanem a német találmányi hivatal megszerzéséért folyt. A rakétagyár mellett, ott fent északon, szinte hajba kaptak a szövetségesek. Mindenki vitt mindent, amire rátette a kezét. Erről regényeket lehetne írni. Miért Dél-Amerika? Hatalmas kitermelési lehetőség, az igazi iparosodás csak most kezdődik. Mi is ott leszünk, nem pénzzel, mert az nincs, hanem a német szakmunkás termelőerejével, a német mérnökök szervező képességével. Ma már technológiát kell exportálni, kisszámú szakgárdával. A munkaerőt az illető országok adják. Ők fizetnek mindent. Még meg is köszönik!

— Mi nem vagyunk németek, tudjuk, amit tudunk, hol lenne a helyünk ebben a mozaikban, amit elmondott?

— Megtanultok szépen angolul és spanyolul, felszívjátok az újdonságokat, kiépítitek a minimális körülményeket az elektrolízis beindításához, hogy amire a kanadai tőke észbe kap, és arrafelé orientálódik, ott már menjenek a dolgok. Ki kell jussatok oda, fiúk. Később jövök én is!

— Hajcsárnak?

— Hát igen!

— Tiszta beszéd, legalább tudjuk, hogy állunk.

— Mindig is így álltatok. Vannak más csoportok is, itt, ott, amott. Én fogom össze őket, én hoztam, formáltam a kis telepeket, amilyen ez is. A baltiak vannak a legközelebb… Ki után leskelődnek azok a lányok ott, a két ház között? Látod?

— Valószínű, azt lesik, élünk-e? Tudja, hogyan és milyen néven emlegetik önt?

— Halál ezredes. Régóta tudom!

— Ennek oka van. Ez a nép nem pletykás. Most legalább, semmi kedve nincs hozzá.

— Ez a nép tudja, tudta akkor is, hogy szabotáló csoportot kaptunk el, itt fentebb, egy tölténygyárban. Amikor a német ifjúság színe-virága harcol, töltényt kér, és helyébe ganét kap, nem jár dicséret a szabotálóknak. Magyarok is voltak köztük. Örülök, hogy elkaptuk őket. Most is megtenném!

— Utál minket, igaz?  Tervei vannak velünk, igaz?  Mint náci, legalább tisztán beszél. Mi a baj velünk végül is?

— Mint náci?  Nem tudom, miért kell nácinak lenni, hogy kimondjuk az igazságot. A kommunisták nem fognak teketóriázni. Sztálin megmondta, hogy Magyarország vagonkérdés. Csodálom, hogy az utálattól, ami körülvesz, nem szaladtatok világgá. Ott ültök Európa legtermékenyebb földjein, a szlávok utálnak, már ezer éve, mert miattatok nem tudnak egyesülni, a románok, mert nem vagytok latinok, a mi telepeseink, mert hetykék, veszekedősek, pártütők vagytok. Ami megbecsülendő vonás: a leleményesség. — Lám itt is három csoport van. Szerencsétek, hogy a helyi lakóság toleránsabb irántatok, mint ti egymás között. Apropó, ki lett itt a parancsnok Müller helyett?

— Helga. Helga Kloss. Ő most nincs itt.

— Kloss? Nem ismerem. Müller! Ki az?  — Müller odahajol, súg valamit.

— Ahá! Tehát ez a barlangja annak a nőnek. Mindenki keresi, kutatja, nem tudni hová tűnik el hónapokra. Kérem, mi odakint más néven ismerjük ezt a nőt. Amit mi tudunk, az a művészneve. Nagy karrier előtt áll. Van egy csoport körülötte. Na, mindegy, jó, hogy megtudtam!

Feláll.

— Tehát találkozunk Argentínában.

— Egy pillanat. Két kérdésünk van. Az egyik: Helga is az önök véleményén van?

— Nem, és ez egy probléma.

— A másik: Miután tisztán kimutatta utálatát irányunkba, de mégis jók lennénk úttörőknek odalent, honnan ismeri a magyarok problémáit?

— A feleségem nagyszebeni, magyar iskolába járt. Fel nem foghatom, miért szeret benneteket. Ez is egy probléma.

Gilda jött, elvitte apámékat. Az alezredes ottmaradt a problémáival, az exportra gyártott véleményével mindenről és mindenkiről. Ami igazat mondott, hogy mégis jobb itt, mint Szibériában. Bár jönne Helga!  

Másnap, az apám elutazott Hannoverbe.

Legutóbb szerkesztette - Gyalay Korpos István
Szerző Gyalay Korpos István 27 Írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.