Pápay Aranka : A nussdorfi fivérek – 5.

Az Atter tótól, határokon át

Franci elkerekedett szemekkel sietett elébük, amikor beléptek a fényes üvegajtón.

— Mi szél hozta az én drága komaasszonyomat, meg a haszontalan férje-urát, az eddig méltatlanul mellőzött üzletünkbe?

— Ne bolondozz, öcsém, nagyon komoly ügyben járunk mi most. 

Kezdte volna Josef a mama gyűlölködésének felvázolásával, mire Franci:

— Állj! Ha rólam ti azt hiszitek, hogy könnyelmű, önző figura vagyok, akinek bolondozáson kívül semmi se jár a fejében, hát nagyot tévedtek. Figyeltelek én titeket, különösen téged brúder; meddig tart a türelmed és főleg meddig hagyod szenvedni anyánk kénye-kedvétől ezt az ártatlan asszonykádat! Remélem, kitaláltál végre valami menekülési utat? Megvennéd a házat és az öcsédtől egy kis üzleti pénzmagot remélsz, mert anyánk belőled kifacsarta az utolsó ezüstforintot is? — hunyorgott az ő vidám stílusában, látszólag könnyedén, mintha egyébként semmi köze se volna a testvére gondjaihoz. 

— Nem kérek én tőled, Franci, semmi mást, csak a megértésedet. És gondoltam magunkra is, ne félj! Olyan nagy kalandra készülünk éppen, amit nehezen hiszünk megvalósíthatónak. Anyánk úgy visszaélt a türelmünkkel, hogy szedjük a sátorfánkat és a világ másik végéig meg se állunk. — Elejétől végéig elmondta a gróffal történt találkozásokat, beszélgetéseket, az intézkedéseket a pillanatnyi kétségeikig.

Franz egyik ámulatából a másikba esett. Tűnődve húzta össze szemöldökét, aztán lassú mozdulattal átvetette egyik lábát a másikon, hátradőlt és a tőle igencsak szokatlan komolysággal szólalt meg:

— Fogadd el, bátyám. Odáig nem ér el az ármány, menjetek és kezdjetek végre felnőttként élni.

Ezzel a hirtelen jött megfontoltságával vált bizonyossá, hogy józanul tudja átgondolni a rájuk váró változásokat. Egyszerre sok megbeszélni valójuk akadt a sorsfordító lépés végrehajtása körül. Újságokat és szótárakat segített összevásárolni, mert a sógorasszony mindent meg akart tanulni Erdélyről, kicsit ismerni a nyelvet, amit ott beszélnek, amit ő majd érteni szeretett volna. Karola ismereteinek bővítése nem látszott egyszerűnek, minél kíváncsibb lett a még ijesztően távolinak tűnő országrészre, annál bizonytalanabbnak látta a rá váró jövőt. Megriasztotta, hogy ismét semmit nem tud irányítani a saját életében, csak sodorja magával valami külső erő.

Mielőtt visszaindultak volna Nussdorfba, még valakit be akartak avatni gondjaikba.

Matild ujjongva ölelte magához őket, megérezte rendkívüli látogatásuk fontosságát, mégis mit sem sejtve nézett rájuk kérdőn.

Amíg végighallgatta a tervet, többször elöntötte szemét a könny, de nem szakította félbe a vallomást. A végén azonban rádöbbent a jelentésére, kezét rémülten kapta szája elé.

— Ezt nem tehetitek! Mit mondasz? Hová? Erdélybe? Hol van az? A térkép túlsó szélére akartok költözni? És velem mi lesz? Muszáj neked uradalmi felcsernek menni? De hát könyörgöm, közelebb nincsen birtoka egy grófnak se? Vadidegenek közé kell vinned Karolát, meg az apró gyerekeidet?

— Tanti! Hogy többé senki ne szólhasson bele az életünkbe. Elég volt! — ugrott fel Josef, és idegesen járkálni kezdett.

— Jól van, jól! Mit heveskedsz itt? Nem én bántottam a feleségedet, hanem az anyád. Erélyeskedtél volna vele, míg el nem mérgesedett a helyzet. Most ülj le és csillapodj, itt senki se akar uralkodni rajtatok. Menj, vidd a családodat oda, ahol nyugalmat remélsz. Én csak féltem őt, de végtére is örülhetek, ha vége lesz a vesszőfutásának… — szipogott kicsit —, amit ez a gyermek nem érdemelt meg.

Megtörölte a szemét, aztán felnézett.

— Segíthetek valamit?

— Igen: Szeretném kérni… Bizonytalanba nem viszem, előbb egyedül megyek, és csak akkor jövök vissza értük, ha a legjobb feltételeket megteremtettem az új hazában. Anyámra nem hagyhatom Karolát, tehát…

— Tehát addig ide hozod őket az én szárnyaim alá — kapta fel az elvágott mondat fonalát Matild.

— Hogy szerethess továbbra, mint mostanig is — guggolt elé Karola és átölelte a térdét, fejét az ölébe hajtotta, kicsit abból a meggondolásból is, hogy arcát elrejthesse.

Josef keze ökölbe szorult, eddig nem tapasztalt szégyenkezést érzett… Védtelennek és kiszolgáltatottnak látta egyszerre ezt a törékeny kislányt, aki feltétel nélkül bízta rá tapasztalatlan teljes mivoltát, és szeretetet még most is attól kér, aki kilométerekben mért távolságra volt tőle eddig és majd még sokkal távolabb lesz.

Ő, a közvetlen közelében valamit nagyon rosszul csinált eddig?

 

*

Karola ült férjével szemben az elhagyni óhajtott otthonuk felé tartó, zakatoló vonaton. Némán kutatta arcát, gondolatok kergetőztek a fejében, hogy nem is ismeri még ezt az embert, gyermekei apját, akivel félig öntudatlanul kötött életre szóló szövetséget, vállalva az ismeretlen közös jövőt. A Matild melletti védettségérzése döbbentette rá, hogy anyósa nyílt ellenségessége mellett mennyire felszínes a többi érzelem az új családjában. Valami szorongásféle tört rá, de akkor Josef mintha olvasott volna a gondolataiban, a keze után nyúlt.

— Bocsáss meg nekem… Bízzál bennem, szeretlek, és a legjobbat akarom neked is, a gyermekeinknek is.

 

 

* 

 

Sok év után is borzongva emlékezett Karola a Nussdorfban töltött utolsó hónapra. Pedig a gyönyörű természeti tájban gubbasztó szép hajlék — mint a mézeskalács meseházikó — a boldogság meleg fészke lehetett volna.

„Látszat, minden csak látszat. A mézeskalácsház lakója még a Grimm mesében is egy vasorrú bába” — szögezte le magában ébrenlét és álom között, amikor már Ausztriát elhagyva robogott velük a vonat.

Semmit nem közöltek az öregekkel, ők csak figyelmesek lettek rá, hogy Josef többször fordult meg a postán, Karola pedig egyre-másra újságokat, útikalauzokat, ismertetőket bújt Magyarországról, Erdélyről. Ezt a mama növekvő nyugtalansággal figyelte.

Egy napon aztán csendesen bejelentették, Josef útra kél, hogy szerződést kössön Dégenfeld távoli birtokán, és ott készítse elő új otthonukat. Ő a gyerekekkel addig sem marad velük, Matild tantinál várja meg a költözésig szükséges időt.

Egyszerre szakadt a szülőkre a tudat — gyötörte lelkiismeretét kis bűntudattal —, hogy ők mire készülnek, bár érezte, már régóta sejtették, hogy terveznek valamit, de ilyen nagy változást nem gondolhattak…! A minden tallért számon tartó mama éberségét kijátszva gyűjtötték vagyonkájukat, amit az ő tudtuk nélkül rakott élére az árulónak érzett elsőszülöttjük, hogy — a mama gyűlölettől izzó szavaival — „ennek a hozomány nélkül, sehonnét szalajtott alattomos teremtésnek könnyű életet teremtsen”.

Háborgó lelkét a vita folytatásából áradó gyűlölet nyugtatta.

— Mi az, hogy elköltöztök? Megtiltom! Ez az otthona a fiamnak, hát természetes, hogy az unokáimnak is az lesz.

— Az volt, mama, és lehetett volna. Az volt, de a feleségemet kizárta ebből.

— Befogadtuk egy-szál ruhában, és ez a hála!

— Az unokái anyjáról beszél, anyám! — hallotta az őt védő férjét.

— Ez a nő kijátszott engem, minket, téged! Miért nem őt zavarod el? Hadd menjen a puccos tantikájához, Bécsbe!

— Nem, anyám. Ő ránk bízta az életét. Maga üldözi el őt. Hogy’ képzeli? Nélkülem Karola nem megy sehova. Nekem kell kimentenem innét őt, aki az életem párja, hát mi csak együtt mehetünk!

Szegény Josef — szorult össze Karola szíve félálmában —, két tűz között őrlődött, már választott, de a szüleit sem akarta elveszíteni. A benne dúló elfojtott indulatoktól remegett a hangja, amikor megállt anyja előtt.

— Mama, kérem, be kell látnia, hogy nem vagyok már a kicsi fia, gyerekeim vannak és feleségem, akinek maga mellett nem volt maradása.

— Mentél a makacs fejed után… Ezt kellett elvenned? Pont ezt a…

— Ha így folytatja mama, akkor úgy megyek el, híremet se hallja többé! — hogy elvágja a vitát, kifordult az ajtón.

Papa arcán egy ideje fonnyadni látszottak a rózsák, hosszú szárú pipáját hidegen lógatta szájában és csendesen dohogott:

— Nem ártott a légynek sem. Mama, mama, tudtam én, hogy nem lesz jó vége ennek a nagy uralkodásnak…

Na, ezt fanyar mosollyal nyugtázta az anyós, de semmi hozzáfűzni valója nem volt, azaz nem tartotta érdemesnek urát beavatni abba, amit gondolt. Tudta ő azt a’nélkül is jól!

— Miért kell addig is elmennetek Bécsbe innét, a kényelmes otthonból? — próbálkozott az öreg Shorn, mire epés választ előbb a nejétől kapott:

— Nem vagyunk neki elég finom társaság, hadd menjen, vigye a kölykeit!

Sajnálta apósát, bele kellett szólnia.

— Kedves papa, én nagyon szeretem magát, de nekünk nem csak tető kell a fejünk fölé, hanem anyám helyett a nénikém szerető, anyai tanácsaira is szükségünk van, amit még máshol nem kaptunk meg.

Papa pedig jól értette azt is, amit Karola is csak félig mondott ki.

Igen, ott az idegenben egyedül lesz a tapasztalatlanságával, amit mama csak még jobban összezavart eddig is. Fia távollétében eztán mit is remélhetett volna tőle?… Matild majd segíti.

Miben is?

 

*

 

Csikorogva lassított és nagy rándulással állt meg a vonat. Karola felriadt, úgy tűnt, épp az előbb gondolta, „olyan nehéz a szemhéjam, behunyom, pihentetem egy kicsit”… Szeme rebbent, a gyerekeket kereste, feléjük mozdult, de ólomnehézzé vált tagokkal ez nem igazán sikerült. Josef megfogta a kezét. 

— Semmi baj, örültem, hogy te is elszundikáltál. Ők mélyen alszanak.

— Sokat aludtam?

— Este óta. Már hajnal van.

Az ablakokra vastag pára vont függönyt, fényfolt próbált áthatolni rajta. Lustán emelte kezét és sarló alakú rést törölt az üvegen. Sárgán izzó gázégő nézett be rá és terítette oszlopa köré méz-színű fényét. Siető alakok mozogtak pislákoló szeme előtt, egymásba karolt pár haladt át a fényen és tűnt el a derengésben.

— Hol vagyunk?

— Megérkeztünk a magyar fővárosba. Öt órakor megyünk tovább. Meg akarod nézni a pályaudvart? Hatalmas és nagyon modern, állítólag olyan a vas szerkezete, hogy egyedülálló a Monarchiában.

— Olvastam róla… Te menj, én nem hagyom itt a gyerekeket.

— Jól van, körülnézek egy kicsit, addig próbálj még szundikálni. Egész nap utazni fogunk, láttam egy tejárust, talán tudok venni valamit. — Megigazította felesége vállán a takarót, mielőtt kilépett.

Karola nézte, ahogy a peronról visszaint. Gyomorszája tájékán kis nyomást érzett. „Mi lenne, ha nem jönne vissza?” — Aztán elmosolyodott. „Hiszen értünk jött, hogy oda mentsen minket, ahol már kicsit megalapozta nyugodtabb jövőnket.”

Ásított és nyújtózott egy cseppet, kényelmesen elhelyezkedett és behunyta a szemét. „Mi ez a nyugtalanság bennem? Minden csak jobb lehet, mint a Mama rideg szemeitől kísérve minden mozdulatom…” — Megborzongott. Az átok úgy visszhangzott benne, nem tudott szabadulni tőle, ragaszkodott hozzá, mint a bogáncs.

— Ne legyen egy boldog perced az én elbolondított fiammal! Megkeserülöd te még, hogy elvetted őt tőlünk!

A Matildnál töltött, régi boldogságát kicsit visszahozó, de mégis végtelen hosszúnak tűnő két hónap se tudta feledtetni a baljós fenyegetést.

— Butaság! Felejtsd el! Minden jogotok megvan ahhoz, hogy családot alapítsatok és ne megtűrt légy ott, ahol nincs szeretet — idézte tanti vidám hangját, aztán visszazuhant rövid álmába, ami rémisztő képeket hozott. Jól fűtött lakásban bolyongott szobáról-szobára, és egyre növekvő félelemmel keresett valakit, helyette álarcos alakok vették üldözőbe, míg ki nem menekült a valahonnét sugárzó fénybe, de ott dermesztő hideg fogadta.

Josef állt a nyitott fülkeajtóban, onnét áradt a hideg levegő.

— Kicsit körbe futottam az állomás mellett, nincs sok látnivaló, épp’ hogy ébred a város, láttam néhány zöldséges kocsit, szemetest, meg sokemeletes házakat. Egyszer visszajövünk és jobban bejárjuk veled. A kalauz azt mondta, milimárinak hívják a tejes asszonyokat, nézd, milyen friss tejet vettem… hoztam ropogós kiflit is hozzá.

A vonat hatalmas rándulással megmozdult és csikorgás, füttyszó hangzott, majd nagy lökéssel állt meg… Karola ijedten kapott a gyerekek felé. Szerencsére ők aludtak tovább békésen. A vasmasina néhányszor megismételte a tétovázást, induljon, vagy ne, e mellé pöfögött, kattogott egyre erősödő ütemben, aztán méltóságteljesen elindult az üvegcsarnok alól, és zakatolt tovább az ismeretlenbe.

 

 

~O~

   folyt. köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/