Gyalay Korpos István : IRINA 4.rész

*

 

 

 

Közben felszabadult a pad. A fiatalok elmentek. Vagy meggyőzték egymást valamiről, vagy összevesztek. Ez, a szerelmeseknél és az eszeveszetteknél hamar megy, szinte minden átmenet nélkül.

— Jött egy Bill. Vízalatti fauna-kutató. Egy nagy, angol TV társaság szerződést ajánlott fel, hogy a partmenti, sekély vizekben kutathasson. — Kacagni kezdett.

— Jaj, hát ezt el kell mesélnem. A sekély vízben, nem mindenütt, él egy hosszúszárú növény, amelyik a levelei alatt megtartja a buborékokat. Bill megmutatta, hogy ezekbe a buborékokba, kis állatkák, apróbbak, mint a szúnyogok, feljárnak levegőzni és párosodni. A szabadban nem élnének meg, vízhez vannak kötve, de néha levegőt kell szippantsanak. Felúsznak, bedugják a fejüket és tereferélnek, miközben az egész testük lebeg. Bill odamászott, napokig filmezte őket, majd egy este lehívott bennünket átnézni az anyagot. Kivetítve, az úgy mutat, hogy két szörny-fejecske van a buborékban, és mintha beszélnének. Bill, azt mondta, hogy hormonális úton értekeznek. A nagybácsi, azon a véleményen volt, hogy bizonyára nyelves puszit adnak egymásnak.

A párosodás órákig tart. Mikroszkópos méretű kis valamik ömlenek lefelé az egyikből, a másikból ezzel egy időben, valami más, mikroszkóppal is alig látható anyagrészek, rá az egészre. Közben inog minden. A kis hullámok mozgatják a növényt, a levelek alatt a buborékok százait, amelyekben vígan folyik a nász. A vége mindig szomorú. A hím, egy idő múlva kicsúszik, majd élettelenül lepörög a fenékre. Az özvegy fent marad és hamarosan, valahonnan odajön egy fiatalabb hím, akinek megengedi, hogy bebújjon melléje. Bill azt mondta, hogy mindketten, később, egy időre lemerülnek enni, majd felszállnak ismét a házacskájukba elölről kezdeni az egészet. Ha időközben egy másik pár elfoglalta a helyüket, elindulnak más tájakra, szerencsét próbálni. Ez néha sikerül, legtöbbször nem. És akkor vége. Ezt mesélte Bill.

— Órákig tart a nász? Ezt mondta Bill?

— Igen, ezt mondta. A vége mindig szomorú, mert az egyik kimúlik. A hím.

— Ezt mondta Bill. Én meg azt mondtam, hogy a férfiak, ha valakinek a szemében felfedezik a görögtüzet és bebújnak melléje, akárhová, az a vég. Így mondtam?

— Igen, de én ezekről a kis állatkákról beszéltem. Az ő életükről. Ezt láttam.

— Egyre megy kedves, mert azok is, mi is, Isten teremtményei vagyunk. Fogok küldeni egy láda sört Billnek, azért mert tudományosan igazolta mindazt, amit én ösztönösen megéreztem.

— Bill már nincs ott. A jövő hónapban esküsznek a húgommal. Londonban.

— Addig videóztak és nézték a párosodó állatkákat, amíg megirigyelték. Csak elküldöm a sört Billnek és a kívánságomat, hogy náluk is órákig tartson a nász. Mit szólsz?

Át a parkon, a sétáló utcára, innen a kórház felé indulunk.

— Bejövök én is az anyámhoz. Te mit csinálsz később?

— Vacsora után összeszedek pár holmit. Holnap hazamegyek a vonattal.

Az utcákon gyérült a forgalom. Megálltunk egy-egy kirakat előtt, mindketten próbálva megállítani az időt, bár egy kevéssé. Ezt akarva, olyan mindegy volt, hogy mit nézünk.

— Azt a nemjóját, nagyszerűen el van rendezve.

— Miről beszélsz?

— Azokról a kis parázna állatkákról. Nem tudom feledni, micsoda jó dolguk lehet. Bebújnak a búvárharang alá, szeretkeznek, és szó szerint tojnak a világra. Fejük felett körbe-körbe szállnak az öröm atomjai, és mindent beburkol a kéj forgóárama.

— Hogy te miket mondasz!

— Várj csak. Vajon a hölgy, ha észreveszi, megmondja a párjának, hogy vigyázz, mert kék a fejed, álljunk meg vagy lassítsunk. Te az ő helyében megmondanád?

— Igen, megmondanám. Még úgy is, hogy ezzel megtörne a varázs.

— Ha én lennék a másik, tudod, mit válaszolnék?

— Tudom. Azt, amit az előbb is mondtál. Csend legyen, mert én jobban tudom!

— Pontosan azt.

— Gyere, búcsúzzunk el most. Majd reggel találkozunk. Arra kérlek, hogy ne nézz a szemembe.

— Miért zavar ez téged? Nem így ismertelek.

— Most zavarna, mert jön az éjszaka, mert végül is nem vagyok kőből és szeretnék aludni. Jó mélyen, mint a kövek, mert holnap nehéz napom lesz. Majd mond meg Billnek.

— Nem mondok semmit. Gyere le és beszélj vele.

— A hölgy, az özvegy örökéletű? Erre mit mondott Bill?

— Bill kutató. Soha nem mond semmit, amíg nincs kellő dokumentációja. Több tíz órát töltött a víz alatt, míg erre a kérdésre választ kapott. Szerinte mindig a hölgy keresi meg és foglalja el a kis buborékot, tehát az eljövendő életterét. De előzőleg viharnak kell lennie, amelyik megrázza, megingatja a növényt. E módon lesz tele buborékkal a levelek alja. Azután csusszannak be melléje a hímek.

— Miután elhasznál egy párat, mi történik vele?

— Lepörög ő is, a volt férjei mellé. Fiatal, élettel tele kislány úszik fel helyébe. Ez az evolúció menete. Ezt mondja Bill. Mondd, miért nyaggatsz?

— Megtaláltam a választ. A hímek, fiatalon kezdve, más és más buborékokba jutnak el, míg végül megtalálják a számukra végzetes, de a legnagyobb gyönyört ígérő társat. Egy ideig kölcsönös bűvöletben élnek, majd egy idő után a hím nem bírja. Kék lesz a feje, a társa nem szól. Boldog állapotában éri az elkerülhetetlen vég.

— A hölgyet nem érinti ez az érzés?

— Gondolom, hogy igen. Az evolúció azt kívánja, hogy újra felgyúljanak a szemei, abban megjelenjen a görögtűz, mint a muskátli az ablakban. Néha, a hölgy, amikor étkezni száll alá, megkeresi volt társát, akihez hormonális, meg mit tudom milyen kapcsolatokon kívül még más szálak is kötik. Erről nem beszélt Bill?

— Így külön nem tért ki rá, de valóban kell lennie valaminek. Ez egy megfoghatatlan erő, amelyik a távolságon és az eltelt időn is átnyúlik. Különben miért lennék én most itt? Hagyj aludni. Nézd, mindjárt világosodik.

— Arról nem beszélt Bill, hogy természetellenes az, hogy a hölgy, ha lemegy és meglátogatja régi, kimerült társát, elalszik mellette?

— Nem tért ki külön erre. Mondd, mi van veled?

— Ezek a végleges búcsú és az örökre szóló elválás szavai. Ha csendet és nyugalmat akarsz körülötted, hát csukd be a szemedet, mert engem lásd, kiszedtek az eszemből.

— Gyere, nézz és telj be velem.

Felém fordult, engedte és segített, hogy nézzem, amíg átjárt az evolúció minden törvénye és ezen kívül az az érzés, hogy minden másodperc rajtam keresztül hatolva múlik el, ujjaimból szinte vért serkentve, szemeimből könnyeket.

Legutóbb szerkesztette - Gyalay Korpos István
Szerző Gyalay Korpos István 27 Írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.