Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 5.

Újfent a Szerb határ mellett, vén Dunánától a szelid Néráig…*

5. 

 

— Csika* Sztánko, az ott mi? — kérdezte Kozma Árpád.

— Ott egy kolostor volt, most már csak templom. Rossz helyre építették, túl közel a Nérához, pár lépésnyire a határtól, amikor a folyó kiönt a templomban is méteres a víz. Ezért szöktek el a barátok mind, ma üresen áll.

— Hová szöktek?

— Hát odaátra, Szerbiába. Látja ott azt a magas fehér tornyot? Az katolikus templom, úgy is hívják a várost, hogy Fehértemplom, mi Belacirkvának mondjuk.

Amióta kijöttek Nérasolymosról, végig a Néra mentén haladtak, helyenként csak kődobásnyira a határtól. Mála nyugodtan lépkedett, hagyni kellett  keresse ki a legsekélyebb pocsolyát a kátyúkban, mert a ló még Sztanko bácsinál,  a kocsisnál is jobban ismerte az utat. Zlaticára mentek, magyar nevén Néraaranyosra. Ez volt a legtávolabbi része Kozma doktorék körzetének, ezen túl már nincsen semmi, csak százéves erdők és határőrök, de sokan. A szerb oldalon több falu, füstölgő kémények, és milyen érdekes: világoskék és sárga kamionok járják az utakat. Nálunk minden tehergépkocsi katonaruha-zöld, csak a mentő fehér. Személygépkocsi pedig nagyon ritka, csak a pártfőnökök és a tisztek járnak autóval, leginkább ponyvás teherjárókkal. Ide azzal se, biztosabb a szekér vagy lóháton jönni.

— Doktor úr, én azt javasolom, mindenekelőtt menjünk be a községházára, a néptanács elnök megharagszik, ha nem tisztelgünk nála. Bosszúálló, rossz ember.

— Mindenekelőtt a betegeket nézem meg, az elnök ráér.

Árpád gyermekkorából emlékezett arra, miket mesélt a nagyapja az első világháborúról: Fiatal lányok virágcsokorba rejtett pisztollyal lőtték a tiszteket, az alvó magyar bakát fejszével verték agyon, mert rosszak a szerbek. Lehet, hogy így volt, de Árpád eddig csak barátságos, tiszteletadó szerbekkel találkozott. Talán ez a néptanácselnök egy ilyen rossz szerb?

Már egy hete, hogy megérkeztek, sok embert megismertek, lám Csika Szlávko a kollektív elnöke bort is hozott és örömmel ölelgette, pedig ő a Nagy Nemzetgyűlés tagja, ahhoz képest rosszul beszél románul. Őt választották be, pontosabban őt kellett megválasztani, hogy egy szerb is legyen ott. Miután Titóval összevesztek az oroszok, itt a Duna mentén is kegyvesztettek lettek a szerbek, minden vezető funkcióból leváltották őket, és olténiai párthű embereket hoztak a helyükbe. Szerencsére nem maradtak itt. Most már a nérasolymosi néptanács elnöke is szerb, egyszerű ember, talán túl egyszerű, de tud írni és olvasni és partizán volt.          

— Ez Ferda a felcser! — állt meg a szekérrel Sztánko a kollektív gazdaság előtt.

— Jozef Ferda — nyújtotta a kezét és Kozmának rögtön feltűnt, hogy hiányzik a mutatóujja és az, hogy gumicsizmát hord, mint a parasztok, később pedig a furcsa, nem szerbes hangsúlya is. Hát persze, Ferda is pem volt, azaz cseh, mint Bouda Frantisek  az első este házigazdája.

Zlaticán egyébként tényleg két templom volt és mind a kettő a községben: egy szerb pravoszláv és egy cseh római katolikus. Ezek a pemek (bőhmök)  Bohemiából telepedtek ide, és szigorúan csak egymás között házasodtak.

— Doktor úr, csak egy öregasszony jött, hogy mérje meg a vérnyomását. Még nem tudják, hogy új doktorunk van. Botariu doktor nem igen jött Zlaticára, csak ha nagyon hívták. Itt én csinálok mindent, amit tudok — magyarázkodott Ferda.

— Rendben van, mondja meg mindenkinek, hogy  ezentúl én minden pénteken itt leszek, ha esik, ha fúj. Most menjünk, nézzük meg a vegyesboltot.

Hát ott volt is mit nézni: a boltos újságpapírra mérte a vegyesízt, még belé is törölte a kanalat, hogy ne vesszen kárba semmi, a sarokban fémhordóból csepegett a  petróleum a motorinával* pácolt padlóra és egy szegen csüngött a köpenye, ami talán soha se volt fehér.

— Idefigyeljen fiatalember! Ha jövő héten is ilyen rendetlenség  lesz, és magán nincs tiszta köpeny, bezárom a boltot.

Kifelé menet a boltos Kozma doktor kezébe nyomott egy üveget, talán cseresznyelikőr lehetett, és mosolyogva megveregette a vállát.

Árpád első indulatában úgy érezte, fejéhez veri az üveget, de inkább óvatosan a pultra helyezte.

— Most azonnal zárja be a boltot! — parancsolta a doktor.

Kinn, Ferda figyelmeztette, hogy vigyázzon doktor úr, mert ez a boltos barátja a néptanács elnöknek, ő hozta ide, egyikük se idevaló.

Már szállt volna fel a kocsira, amikor néhány férfi egy önkívületben lévő  embert vonszolt az egészségügyi pont felé. Feje csupa vér, kínlódva, hörögve lélegzett nagy kihagyásokkal.

— Mi történt?

— Fejbe verték.

— Kicsoda?

— Én — válaszolt az egyik, aki hozta, a kékszemű, szőke fiatalember.

— Maga részeg! — rázta meg Kozma a legényt.

— Igen, részeg vagyok, de az öreg is részeg.

Tényleg öregember volt, a feje tetején  szinte kettényílt a koponyája, olyan erős ütés érte. Kiderült, hogy többen egy nyílt kamionon jöttek az erdőn át, és persze ittak. Az öreg mind unszolta a fiatalt, hogy igyon még, de az már nem akart. Azonnal hazament és lefeküdt a konyhában, de perceken belül berúgta az ajtót az öreg és egy hosszú késsel a fekvő fiatalemberre támadt. Szerencsére  annak a felesége egy pokrócot dobott az öreg fejére, amitől az megijedt és kimenekült, de az ifjú férj még utolérte és a keze ügyébe került lőccsel leütötte. Aztán idecipelte.  

Nemsokára meg is halt. A doktor szépen tisztára mosta a véres fejet, pár öltéssel össze is varrta, hogy legalább a koporsóban legyen emberi formája.

— Most már mehetünk az elnök elvtárshoz.

Az elnök nem volt egyedül. Legalább tízen szorongtak a vörösen izzó dobkályha körül, mégis mindenkinek a fején ott volt a fekete báránybőr kucsma. Szépen, körkörösen,  többszörösen betűrve, olyanok ezek a szerb kucsmák felülről, mint serpenyőben, a körben elrendezett, sütésre váró kolbász. Így aztán alig tenyérnyi széles a férfias fejfedő, amit hetykén csak a homlokra tolva kell viselni.

Lapátolni lehetett volna a füstöt, olyan sűrű volt a levegő, mint hajnalban a Dunáról felszálló köd Báziáson, csak nagyon büdös.

— Dobar dan!* — köszönt hangosan Kozma doktor, mert ennyit már tudott szerbül. Hogy a tucatnyi férfi közül melyik lehet a néptanácselnök, fogalma se volt.

— Áh, megjött az új doktorka! — emelte fel a merőkanalat az egyik. Erre mindenki lekapta a kucsmáját csak a merőkanalas nem. Nem nyújtott kezet, hanem egy csupor forralt bort adott neki, amit  a dobkályhán párolgó nagy fazékból mert. Persze, ő volt az elnök. Pocakos, vörösképű, Árpádnál alig  valamivel idősebb, de jóval alacsonyabb férfi, szlávosan karvalyorrú, és minden „r” betűt szerbesen megropogtatott.

— Hej, ha én orvos lennék…

— Mit csinálna, elnök elvtárs?

— Mit? Így az ujjaimra tekerném ezt az egész rajont, a sok hülye népével együtt.

Mindenki koccintani akart az új doktorral, újabb cigaretták gyúltak és a kucsmák visszabillentek a kackiásan felemelt fejekre. Árpádnak jólesett a cukrozott otelló bor és már a füst se tűnt olyan büdösnek, enyhe fahéjillata lett.

— Meggyilkoltak egy szegény öregembert, szétverték a fejét. Már nem tudtam segíteni rajta. Bátának hívták, azt hiszem…

Néma csend ereszkedett a füstre, csak a dobkályha duruzsolt és az elnök merőkanala koccant a csészéje falához.

— Megérdemelte! Nagy gazember volt az öreg. Amikor berúgott mindenkivel kötözködött, már másokat is megvert és a feleségét állandóan.

Egyesek bólogattak arra, amit az elnök mondott, valaki a padlóra köpött, de azonnal gondosan szét is kente sáros csizmájával az eredményt. Mindenki ivott. Csak oda kellett tartani a csuprot és az elnök belelöttyintett egy  merőkanálnyit.

— Most boldog a felesége, mert megszabadult az öregtől — folytatta a néraaranyosi bíró. — Még az sincs kizárva, hogy ő verte fejbe az urát.

— Ugyan! Egy fiatalember volt, belátta, már el is vitte a milícia.

— Igen, igen, de lehetséges, hogy az öregasszony belebújt abba a fiatalemberbe, vagy csak egyszerűen megbabonázta, hogy verje fejbe.

Kozma doktor elkacagta magát, de csak ő. A férfiak közül egyedül egy bólogatott, az, aki az előbb köpött, a többiek mereven vizsgálgatták boros csészéjük alját, vagy szivaroztak.

— Maga még nem tudja doktor elvtárs, ez az asszony egészen biztos, hogy boszorkány. — Óvatosan megvakarta a tokáját a merőkanál kampós végével és mondott valamit szerbül, amire kitört a röhögés a férfiakból. — Elmondom románul, hogy maga is értse. Ennek az asszonynak farka van, mert boszorkány és a tisztátalannal bujálkodott. Látja, ezért verte az ura. Doktorkám — lóbálta meg a merőkanalat, mintha vezényelne — vizsgálja meg egyszer az öregasszonyt és meglátja, hogy tényleg van farka!        

Kozma doktor megdöbbenve nézett körül és el akarta mondani, hogy márpedig boszorkányok nincsenek, ezt egy magyar király hirdette ki sok száz évvel ezelőtt, de nem volt kinek. Az emberek kisebb csoportokban  beszélgettek szerbül, a karvalyorrú kavargatta az újabb adag forró bort a tüzes kályhán, mint Belzebub a boszorkánykonyhán. Elmenőben még utána szólt:

— Aztán ne felejtse el megvizsgálni a boszorkányunkat!… a farkát! — vigyorgott — és még valamit: a boltot nem maga zárja be, hanem én, ha akarom! Mert mi vagyunk hatalmon! Mi, a Párt és a nép, doktorkám!…

Teli tüdővel szívta magába a hideg friss levegőt és érezte, hogy minden pórusából ömlik ki a bagóbűz és a fűszeres bor. Most vette észre, hogy Csika Sztánkonak is pont úgy van begyűrve a kucsmája, mint a zlaticai szerbeké, csak az övé kopottabb. A csillagos ég fagyot jósolt, Árpád már nagyon szeretett volna otthon lenni, de a faluból kimenet az utolsó előtti háznál megállították.

Az udvaron nagy fekete üst alatt égett a tűz, a tornácon frissen kiszabott sonkákat, szalonnát sózott a böllér. Nyílván itt disznót vágtak, de nem ezért hívták be az orvost, hanem az öregasszonyhoz, aki már ma reggel óta haldoklik. Sovány töpörödött banya feküdt a fal felé fordulva, arca mint az aszalt szilva, hegyes orra fogatlan szája felett az állcsúcsáig ért. „Ez tényleg olyan, mint egy boszorkány” — ötlött föl Árpádban a bort osztogató elnök. Ráadásul a beteg „pipált”, minden kilégzéskor felfúvódott a fél arca a bénult oldalon, ami nyilvánvalóan agyvérzés jele. Sajnos meg fog halni, ezt közölte is a családdal.

— Mi ezt tudjuk, doktor úr, és nem is azért hívtuk, de ha már úgyis erre járt, hát…

Kozmánál volt valami gyógyszer, fecskendő és fiolák, ezeket beadta, úgy ahogy tanulta, de nem valami nagy meggyőződéssel.

Közben kiszedték az üstből a főtt disznófejet, májat, szívet más „disznóalkatrészekkel” együtt, és rátették a nagy, tisztára sikált asztal lapjára. A szoba sarkában a haldokló öregasszony, az asztalon pedig a gőzölgő húsok. Árpi nem kínáltatta magát, reggel óta nem evett. Friss házikenyérdúccal a kezében, hosszú késsel válogatott a legjobb falatok közül.

— Ezt kóstolja meg doktor úr. Mi ragacsos húsnak hívjuk.

— De milyen finom. Ez a rágóizom — harapott hozzá Árpi egy kemény savanyú uborkát.

Jóllakottan az ember sokkal megbocsátóbb, talán bölcsebb is, mégis furcsa dolgok kavarogtak Árpád  fejében, úgy, ahogy azt az első néraaranyosi napon tapasztalta. Annyira különösek, mintha nem is lennének igazak: A község első embere komolyan hiszi, hogy vannak boszorkányok, pedig ő a felvilágosult munkásosztály által kinevezett vezető. Nem ismeri el az egészségügyi törvényeket, csak azt tudja, hogy ő van hatalmon. A másik vidáman tölti a kolbászt és olvasztja a zsírt, miközben a nagyanyja haldoklik. Hát ilyenek ezek a szerbek? És én, az orvos egy halott megmosdatása után, egy haldokló ágya mellett bezabálok az abált húsból, de milyen jól esett! Hát úgy látszik, ilyenek vagyunk mi… emberek.

         

Tegnap este katonai terepjáró állt meg Kozmáék lakása előtt, már sötétedett.

 — Doktor elvtárs, jöjjön velünk! — szólította fel egy  barna csizmás civil, a kormány mellett katona ült.

 — Hová megyünk és miért? Maga kicsoda?!

 — A rendelőbe megyünk. Állambiztonság.

 Kozma Árpád körül megsűrűsödött a levegő, egyből kiszáradt a torka és valami olyasmit érzett, mint a lázas beteg, amikor a hidegrázás kezdődik. Vajon mit tudnak róla és mennyit? Félő,  hogy mindent, mert a szekuritáté mindent tud.

— Menjünk inkább gyalog, nem több, mint három perc ide a rendelő —, de a szekus válaszra sem méltatta, betessékelte a ponyvás dzsipbe, ahol még ketten ültek. Kissé megnyugodott, amikor tényleg megálltak a rendelő előtt és kiszálltak. Csak most vette észre, hogy az egyik utas csuklóin bilincs van.

— Vizsgálja meg! Lehet, hogy bevett valamilyen mérget.

— Azt így laboratóriumi vizsgálat nélkül úgysem lehet megállapítani — vont vállat Kozma doktor magabiztosan, mert most már az ő szakterületén volt a labda. Meg aztán, miért mérgezte volna meg magát? Nem úgy néz ki.

— Ez a bandita át akart szökni Titohoz, lehet hogy kém! — markolta meg az emberke zakóját és szinte fel is emelte fél kézzel olyan nyeszlett vékonyka volt.

— Miért akartál átszökni? Kik a megbízóid? Kinek kémkedsz? — rázta a szerencsétlent a jól táplált szekus.

— Én nem akartam… Én semmit se akartam…

Visszaejtette a vizsgálóágyra és röptében úgy szájon vágta, hogy a feje nagyot koppant a falon.

— Ha azt akarja, hogy vizsgáljam meg, ezt fejezze be, ez orvosi rendelő! És vegye le a bilincseit — szólt határozottan Kozma doktor.

— Igen, doktorkám?! Szóval magyar vagy, ugye? — és kezet nyújtott Árpádnak, azt a kezét, amivel az imént megütötte a megbilincselt emberkét. — Engem Fazekasnak hívnak, de egy szót se tudok magyarul, én román vagyok!

Kozma Árpád jól beszélt románul, nem egészen hibátlanul, de hol tanult volna meg jobban? Szülőfalujában Nagyernyén egyáltalán nem volt román, Vásárhelyt, ahol az egyetemet járta se túl sok, de azok is beszéltek magyarul.

Jódtinktúrás géztampont szorított az emberke felhasadt ajkára, és amikor a tekintetük találkozott, biztatóan rákacsintott. Ennyit tehetett az orvos.

— Vedd le a bilincset! — parancsolta Fazekas a másiknak, aki a beosztottja  lehetett. Ennek a felső metszőfogai feltűnően hosszúak voltak és kissé előre álltak, nem fértek el a szájában.

— Magának prozodontiája van — mutatott a fogaira Árpád, inkább gúnyosan, mint szakmai ismereteinek fitogtatásából.

— Tudom. Felcser vagyok — sziszegte a nyúlképű, közben pisztolyát az asztalra tette mintegy figyelmeztetésként, ha már a bilincset levette. Kozma ezt se hagyta szó nélkül.

— Hanem azt a stukkert tegye el, nem szeretem, ha felém fordul a csöve. Mellesleg  ez orvosi rendelő,  mi itt gyógyítani szoktunk, nem…

— Nem lehetséges, hogy a ruháját átitatta valamilyen méreggel és, ha azt a szájába veszi akkor hat? — okoskodott a volt felcser.

— Ugyan! Talán a detektívregényekben van ilyen. Egyébként semmi baja a betegnek, pardon az elvtársnak, vagy hogy mondjam, az úrnak? Hogy hívják? Beírom a regiszterbe.

— Maga ne írjon be semmit! És ne is mondjon senkinek semmit! Mi nem szeretjük itt a jugó határ mellett azokat, akik túl sokat beszélnek… doktorka — sziszegte a beosztott, mialatt pisztolyát hatalombiztos mozdulattal a tokjába csúsztatta.

Árpád nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ez a felcser-szekus azért sziszeg, mert nem nyitja ki egészen a száját és így a kiálló fogai mellett surran ki a levegő.

— Hát, a viszontlátásra doki! Még találkozunk! — nyújtotta Fazekas a verekedős jobbját és hosszú ideig nem eresztette el Árpád kezét, közben rezzenetlenül a szemébe nézett. Halkan, szinte önmagának mondta:

— Mit keres itt egy fiatal… magyar… orvos,  a szerb határ mellett? Talán maga is át akar szökni a láncos kutyához?! — nevette el magát Fazekas, de csak a szája nevetett a szemei nem.

Elfújta a lámpát és otthon tényleg nem mondott semmit, Rékának azt hazudta egy határőrt hoztak, feltörte a csizma a lábát.

Nagyon őrizték a határt, mármint a románok, a román oldalon. A  tulajdonképpeni határ vonalától befelé  felszántottak mintegy tízméternyi széles sávot, ezt is ellenőrizték a kiskatonák, akik egymástól néhány percnyire  járőröztek éjjel-nappal. Azt vizsgálták van-e emberi nyom a felszántott és frissen boronált földsávon, amit átugrani  képtelenség volt. A felszántott sáv szélén vékony, alig látható drótszál húzódott, ahogy hozzáért valaki — leggyakrabban az őzek — felröppent egy világító rakéta. Ezenkívül hatalmas, kőolajszondához hasonló megfigyelőkből lesték a határt. Ezek a „magaslesek” látótávolságra voltak egymástól telefonnal összekötve. Nem beszélve arról, hogy a határzónába  be se engedték az embereket, csak írásos engedéllyel, már aki megkapta. És mégis naponta szöktek át, egyeseknek sikerült, másokat elfogtak, vagy lelőtték. Sebesülteket hoztak néha,  a halottakat titokban elszállították.

Marin, a báziási határőrparancsnok mesélte egy este bor mellett, mi történt Zlaticán. A néraaranyosi határőregység hadgyakorlatot szervezett, sok  tiszttel és rengeteg katonával. Egy bizonyos napon elindított három civilbe öltözött tisztet hamis papírokkal felszerelve, hogy próbáljanak a felszántott határsávig eljutni. Aznap háromszoros őrség, rangos kutyák, teljes harci készültség stb., és mind a hármat „elfogták” még idejében.

— Képzelje doktor úr! A zlaticai parancsnok pezsgőt bontott, gratulált a határőregységnek, Bukarest jelezte, hogy előléptetik, amikor a díszvacsora közepén telefonálnak. Aznap délben egy zlaticai öregasszony, aki egy kicsit bolond, úgy gondolta meglátogatja a szomszéd faluban — persze Szerbiában — élő rokonait, és átment a határon. Senki észre nem vette. Marin harsogva nevetve csapdosta a térdeit és alig tudta befejezni a sztorit. A jugó határőrök telefonáltak, hogy  átjött egy bolond öregasszony, mit csináljanak vele? Ekkora leégés csak a román határőrségnél lehet. De megérdemlik!           

— Főhadnagy úr, miért örvend a balsikerüknek?

— Azért, mert kommunisták — kuncogott tovább a parancsnok, de egyre halkabban és nagyra meredt szemekkel ijedten bámult Árpádra, látszott, hogy szeretné visszaszívni azt, amit mondott. Dadogott is valamit, hogy ma nagyon sokat ivott és ő  nem is úgy gondolta… Amire Árpi a mitológiai három majom mozdulatát játszotta le: két tenyerét a szemeire, füleire, majd a szájára tapasztotta. Meg is magyarázta a határőr tisztnek:

— Nem láttam, nem hallottam és befogom a számat! Igyunk egyet a barátságra… Ezentúl tegeződjünk Marin.

Az oltyán tiszt mégis kissé bizonytalanul, gyanakodva emelte föl a poharát, már nyoma se volt az előbbi harsogó jókedvnek.

— Nézd Marin! Nekem azt mondta egy nagyfogú tiszt, hogy ebben a zónában az a legjobb, ha az ember befogja a száját.

— Én pedig azt mondom magának doktor úr, hogy a szőlőt nem a csősz, hanem a félelem őrzi — és mélyen Árpád szemébe nézett, hosszan, rebbenés nélkül.

 

Hej, ez a Zlatica, ha nem lenne olyan messze, bizony kétszer is ki kellene jönni hetente, mert sok a beteg. Pedig eleinte alig jöttek, de most már reggeltől estig rendelhet Árpád minden pénteken, úgy ahogy megígérte. Rendes és tiszta nép lakta Néraaranyost, főleg a pemek voltak kínosan tiszták. Az asszonyok rózsaszínű vagy halványkék inget, búzavirág—, az idősebbek indigókék szoknyát viseltek, pirosat semmit, azt csak a kislányok szőke hajába volt szabad fonni. Amilyen tiszták, olyan vékonycsontúak és gyengén fejlett emberek voltak szinte mindnyájan, mert Zlaticán mintegy száz pem élt, és ezek szigorúan csak egymás közt házasodtak az utóbbi másfélszázad folyamán. Ezért.

Kinn, az udvaron a hidegben, sorukra várva topogtak a betegek, Kozma doktor már tűkön ült, de Csizmás a kollektív elnöke egyre csak mesélt. Ez a Csizmás se tudott magyarul, románul se túlságosan, minden őse szerb volt.

— Nekem augusztus 23-a óta fáj a lábam — panaszolta.

— Megártott, hogy az oroszok felszabadították?

— A fenéket! Az idén augusztus 23-ra Bukarestbe vittek, szerb népi öltözetben fel kellett vonuljunk a tribün előtt, ott volt a hét szent és az államelnök is. Ő integetett, mi szerb népi táncot jártunk. Akkor már nagyon fájt a lábam, mert reggel korán „kihajtottak,” mellékutcákban álldogáltunk, néha gyorsan szaladni kellett, hogy felzárkózzunk, mert így parancsolták a karszalagos elvtársak. Borzasztó hőség, sehol egy pohár víz, mire sorra kerültünk, már délután volt és nekem szakadt le a lábam, de én táncoltam! Megmutattam a „mitikák”—nak* milyen egy szerb legény.

— Drug preszednyik*. Valamit csinálni kellene, nézze fagynak meg az emberek az udvaron, jó lenne egy várószoba — használta ki az alkalmat Kozma doktor.

— Hát menjenek be az én irodámba, ott meleg van. Ők is a mi embereink. Na, goszpodine* még visszajövök.

Délután tényleg visszajött és hozott egy demizson bort abból a tintaszínűből.

— Nem baj, csak fogadja el doktor úr, van neki elég, övé az egész falu. Különben jó ember — biztatta Ferda, a felcser.

Ősz, de nagyon rendezett öregasszony jött be, szokatlanul nagy kontyát csonthajtűk tartották össze. Sírós hangon kérte a doktort, hogy vizsgálja meg.

— Ne sírjon, talán nem is olyan nagy a baj. Mi a panasza?

— Nekem semmi, de vizsgáljon meg!

Árpád megvizsgálta, pulzust számolt, vérnyomást mért, tényleg nem talált semmit.

— Akkor nézze meg! — tolta le vastag flanelbugyiját — Ugye, hogy nincs farkam?!  Nem vagyok boszorkány, hazudik a néptanácselnök!

— Hát persze, hogy nincs. Nevetséges dolog — paskolta meg az öregasszony fenekét a fiatal orvos. De az asszony követelte, hogy adja ezt neki írásba. Megtörtént. Beleírta, hogy teljesen egészséges, nincsen semmilyen fejlődési rendellenessége: hatodik ujja, szarva vagy farka. Árpi azon mulatott, milyen pofát fog vágni ehhez a karvalyorrú  merőkanalas elnök.

— De erre az egészségügyi bizonyítványra háromlejes okmánybélyeg is kell — figyelmeztette a gondos felcser.

Ferda felesége strapacskát főzött vacsorára, amire a doktort  meghívta… Nagy sárga tálban gőzölgött a bő zsírban úszó juhtúrós galuska, amire a háziasszony, nehogy túl diétás legyen, még egy marék töpörtyűt is rászórt. A savanyú káposztacikát pirospaprikával hintette meg.

Árpi már a második tányér végén járt, amikor elkezdődött a baj. Ferdáné felborította a tányérját, megmerevedett, mint egy szőlőkaró és furcsán fujtatni kezdett. Ferda gyorsan felkarolta és az ágyra fektette. Az asszony kínlódva néhány szót nyögött:

— Vedd le a szoknyámat, mert összegyűröm.

Aztán elkezdődtek a rángógörcsök. Ferda szorosan megmarkolta az asszony állkapcsát, persze, nehogy elharapja a nyelvét. A meggyötört sovány asszonyi test ritmikusan rángatózott, karjait, mint két egyenes botot magához szorította, tágra nyílt szemei, amikkel nem látott semmit, körbe forogtak. Fokozatosan mind kisebbek lettek a rángások, végül egy mély sóhajtással meg is szűntek.

— Bepisilt? — kérdezte Kozma.

— Be. Pedig mondta, hogy vegyem le a szoknyáját, mert érzi, mikor jön a roham…

— Ferda, most nem szabad felébreszteni, mert fájni fog a feje.

— Tudom, doktor úr — simogatta meg hiányzó  hüvelykujjú kezével a szőke asszonyt. — Az első epilepsziás rohama akkor volt, amikor a gyermekünk meghalt. Mi elmenekültünk az oroszok elől Magyarországra, onnan tovább Csehországba, mert féltünk, pedig a kislányunk alig volt hathetes. Karácsony szentestéjén érkeztünk Prágába, már sötét volt,  nagyon hideg és a gyermek lázas. Egy hátizsákkal a vállamon és a síró gyermekkel a karjaimban jártuk az utcákat, sok helyen kopogtattunk, sehol be nem engedtek. A kislány egyre forróbb lett és egyre halkabban nyöszörgött, végül elhallgatott. Meghalt. Angyallá vált, pont akkor, amikor az angyalok jönnek. Feleségem magához ölelte a halott csecsemőt és a hótól latyakos járdára zuhant. Akkor volt az első rohama. Én, mint az őrült segítségért kiáltottam, sírtam, őrjöngtem, hogy a feleségem is meghal. De senki se hallotta. Nem is hallhatta. Éppen bombáztak az amerikaiak. Ott térdeltem a halott gyerekem és haldokló feleségem mellett és könyörögtem, hogy csapjon belénk egy bomba, legyen vége minden szenvedésünknek. Csak reggel vettük észre, hogy egy temető mellett töltöttük ezt a szörnyű éjszakát. A tíz körmömmel gödröt kapartam a földbe és eltemettem a gyermekemet. Meg se volt keresztelve…

Az asszony mélyen aludt, Ferda megpróbálta kigombolni a szoknyáját, de hiányzó ujja miatt nehezen ment.

— A hüvelykujjával mi történt?

— Aztán hazajöttünk, vissza ide Szentilonára, mert odavalósiak vagyunk. Elmentem a bosnyáki bányába dolgozni. Jól kerestem, amikor baleset ért, két csille közé szorult a kezem. Rendesek voltak, nem bocsátottak el, kineveztek szanitécnek. Kaptam egy vöröskeresztes táskát és minden nap leszálltam  a föld alá, hogy ott legyek, ha kell. Soha senki nem tanított semmire, mindenre magamtól jöttem rá, semmilyen képzettségem nincs, de tudok injekciózni, kötözni és már szülést is vezettem, mert nem tehettem mást.

Ferda felesége egyenletesen lélegzett, a falióra egyhangúan kattogott, a két férfi némán nézte a borospoharat, de egyikőjük se emelte fel.

Hazafelé menet az utolsó  előtti ház kapuja kinyílt és integetett valaki. Az az öregasszony, aki két vagy három héttel ezelőtt disznóvágáskor haldoklott. Hogy mitől maradt életben, azt csak a jóisten tudja, mert Kozma doktor nem remélte.

— Lakuj nocs goszpodine! I hvala. (Jó éjszakát uram, és köszönöm!)

 

 

 

    *csika — bácsi, szerbül

    *motorina — gázolaj, disel

    *mitika —nak csúfolják a más vidéki románok a bukaresti (fővárosi) kisszerű senkiket

    *drug preszednyik — elnök elvtárs, szerbül

    *gospodine — uram, szerbül

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.