Avi Ben Giora. : A bosszú

*

 

Az ember életében sokszor történnek olyan dolgok, amikor úgy érzi: „ez vért kíván”, vagy „bosszút állok érte, akár ezerszeresen is”. Néha sajnos valóban vérrel végződnek ezek a gondolatok. De van úgy is, hogy egészen másképpen alakul.

Történt, hogy a mostoha szemet vetettet arra a vagyonra, amihez semmi köze nem lett volna. Felesége, az anya életében még végrendelkezett, hogy az a kevés, amit maga után hagy, hogyan legyen felosztva. Relatíve nem is olyan kevés, amiről szó volt. Egy budai öröklakás – vagy 120 négyzetméter – és két másik ingatlan. Telek, Budapest külterületén. A végrendelet szerint minden fele–fele arányban legyen szétosztva a férje és lánya között. Érdekessége a végrendeletnek, hogy unokáját egy szóval sem említette benne. A mostoha és a gyerek közt nem volt felhőtlen a kapcsolat. De nem is nevezhető rossznak. Az unkát ugyanúgy szerette, ahogy a felesége. Ámbár mint kiderült, ez csak egy játék volt.

Játék? Na, nem egészen. Mert egészen addig, amíg nem nőt meg az unoka és nem lett egyéni akarata, úgy foglalkozott vele, mint egy igazi nagyapa. Közvetlen környezetében sokakat pontosan ezzel a viselkedéssel kápráztatott el. A mostohalányát, feleségét, egyszóval mindenkit. A baj akkor kezdődött – ami akkor még nem is nézett ki potenciális problémának –, amikor az unoka iskolába került. Mivel a szülők nem Magyarországon éltek és az unoka sem Magyarországon született, logikus, hogy a magyar nem az anyanyelve, csak a beszélt nyelve volt. A viták sorozata alakult ki a családon belül, ha az unoka lement egy iskolai szünet keretében, vagy valamilyen ünnepre.

– Ez a gyerek nem beszél egy nyelven sem – mondta. – Kever minden nyelvet.

– Ezt te miből állapítod meg? – kérdeztük tőle. – Nem beszélsz egy nyelven sem a magyaron kívül.

– Akkor sem tud. Olyan egyszerű szavakat nem ismer, mint ablakkeret meg ajtófélfa.

– Szerinted ezek egyszerű szavak? Mert szerintünk nem. Mi sem tudjuk mindegyiket pontosan, pedig jópár éve ott élünk, ahol élünk.

– Mert lusták vagytok utána nézni a szótárban és így tanítjátok a gyereket is.

– A gyerekkel semmi baj nincsen. Mivel németnyelvű iskolában tanul, logikus, hogy a német nyelvet jobban ismeri, mint a magyart, amit csupán a nagyszülei miatt tanult meg. Semmi szüksége nem lenne rá.

– Miért mondod ezt? Hát nem tanítottátok volna meg magyarul?

– Azt nem mondtam, de nem ennyire és nem ilyen szinten, hogy már egészen kicsi korában is két nyelven volt kénytelen beszélni, emiatt sokszor problémái voltak, mert keverte egyiket a másikkal. Csak az óvodában meg az iskolában állt rá, hogy a német nyelvet használja elsősorban. Így teljesen természetes, hogy nem tud, vagy nem emlékezik minden szóra.

– Ti vagytok a hibásak. Vegyetek neki egy füzetet, ahova felírja ezeket a szavakat németül és magyarul is, így legalább megtanulja majd.

Ez a vita el is intéződött ennyivel, de minél nagyobb lett az unoka és minél több nyelven beszélt, annál jobban éleződött a konfliktus a szülőkkel és vele. Sokáig mindenki előtt érthetetlen volt, hogy ugyan miért. Egyfajta irigység lett volnaő Ki tudja! Miután meghalt neje, a nagymama, utána robbant a vulkán. Az unoka sokat volt lent a mostohánál és sokat is segített neki. De soha nem engedte meg, hogy irányítsa. Hiába hangoztatta az neki, hogy ő csak a javát akarja. Szerette, ha együtt oldanak meg matematikai képleteket, de ezt a gyerek pusztán azért csinálta, hogy öt szórakoztassa. Nem akarta ezt főfoglalkozáshoz tanulni. A humán pályák vonzották. Ez lett aztán az a pont, ami elindította a lavinát. Az unoka, hogy kedvében járjon, Budapesten iratkozott be humán egyetemre, nyelvszakra. Fizetős diákként.

– Itt nálam te nem fogsz lakni – figyelmeztette a mostoha. – Majd mész kollégiumba, vagy apád–anyád fizet neked valami lakást.

Pedig jogilag bőven lakhatott volna nála, mivel a lakás fele törvényesen is az anyja öröksége volt. Elment kollégiumba és, hogy bizonyítson a mostohának vagy, hogy „borsot törjön” az orra alá, ott végezte el az egész egyetemet. A mostoha már kezdett visszazökkenni a régi kerékvágásba, hogy elfogadja a feltételeket és felfogta, hogy az a kicsi emberpalánta, akit még úgy–ahogy tudott befolyásolni, megnőtt és saját gondolattal és akarattal rendelkezik.

Ekkor tűnt fel a mostoha húga, aki mindvégig egy nemkívánt személy volt. Míg a nej élt – azaz a mostoha felesége –, ő kategorikusan kijelentette, hogy nem óhajtja látni. Még a férj is neje halálát követően hosszú ideig nem állt vele szóba. Hogy miért volt ez a gyűlölet? Sajnos ez is egy történet.

Mind a kettőnek nehéz gyerek– illetve serdülőkora volt. A fiú jófejű volt és szeretett volna továbbtanulni, de nem volt rá módja. Sajnos az 56–os események miatt még politikai okok is közrejátszottak abban, hogy végképpen elvágja magát a tanulástól. Húga egy igazi karrierista lett. Mivel korán halt meg az apjuk, a húga egyre jobban távolodott. Szóváltásuk sokszor tettlegességig fajult, amit az anyjuk igyekezett elcsitítani. A húg elég hamar megszerezte, amire vágyott: Egy öreg, de gazdag férjet. Sőt az sem volt mindegy számára, hogy milyen társadalmi rangja van. Nem doktor vagy professzor, habár ezt sem vetette volna meg. Első munkahelyén a Goldbergerben jó kapcsolatba került a textiltervezővel. Az egy dolog, hogy a tervező úrnak, mint festőművésznek, több kiállítása is volt már. Imrével hamar összemelegedtek, de házasságra évekig nem került sor, hiába is forszírozta a hölgy. Viszont igen hamar elérte, hogy egyszerű szövőnőből a szövőnők hajcsárja lett, később pedig, mint fotóművész avanzsált, akit idős “patrónusa” irányított. Cserébe ő volt a titkárnő, a feleség, a szakácsnő, egyszóval a mindenes. Testvérbátyjának iszonya volt tőle és élettársától, ki is tiltotta otthonról. Csak akkor mehetett oda látogatóba az anyjához, ha a bátyja éppen nem volt otthon. Mikor a mama meghalt, akkor békültek ki, olyan tessék–lássék módra. Első dolga az volt a húgnak persze, hogy a lakást élettársával megszereztesse, és nevére írathassa. Így teljes függő viszonyba tette a bátyját, mert ha valamit nem a szájíze szerint csinált volna, akkor még a fedelet is elvehette volna feje felöl, mivel hogy ő volt a tulajdonos.

Bátyja kereste a kiutat, mert elviselhetetlen volt ez a légkör számára. Próbált kitörni, de nem sikerült. Míg egy véletlen úgy hozta, hogy megismerhette azt a nőt, aki a felesége lett. Szerencséje volt, mivel a hölgy több éve vált el építészmérnök férjétől és egyedül nevelte a lányát. Sőt önálló lakása is volt, plusz ő volt az örököse a családi vagyonnak is, egy budai ingatlannak, amiben szülei és nagybátyja laktak. A házasságot a nő szülei ellenezték mondván, hogy minek megy férjhez, minek önti életét csöbörből vödörbe. De nem lehetett lebeszélni. Hogy mi tetszett meg neki annyira a férfin, azt senki sem tudta volna megmondani. Lehet, hogy az egyszerősége és a kiszolgáltatott helyzete. Az esküvő majdnem kudarcba fulladt, mert a szülők nem mentek el az esküvőre, csak a tanú meg a húga volt ott az élettársával.

Az első időkben nem is voltak problémáik, amíg a húgát sikerült kívül rekesztenie, sőt utána sem, mert inkább ő is szakított vele. Csak amikor meghalt a felesége, akkor “békültek ki” újra. Addigra már az élettárs sem élt és ő, mint nyugdíjas és fotóművész élte napjait egy szentendrei villában. A felesége temetésére hívta el, dacára annak, hogy mindenki lebeszélte erről. A temetés után rögtön, amikor a szinte semmi kis rokonság jött csak össze, nem átallotta megtenni, hogy befurakodott abba a lakásba, ahol ő sohasem volt szívesen látott személy. Sőt egyáltalán nem látott személy volt. Ezt hiába hozták tudomására, lepergett róla, mint a harmat.

Valószínű, hogy bátyja azután az ő tanácsára jutott azon elhatározásra, hogy az unokát kizárja a lakásból. Eleve ő próbált rendelkezni, mintha ő lett volna az örökös. És a bátyja hagyta. Aztán később megint megszakított vele minden viszonyt. Már–már úgy nézett ki, hogy a régi viszony kezd helyreállni a mostoha és fogadott családja közt, amikor kiderült valami, ami aztán megint fejetetejére állította az egész helyzetet. A mostoha egy stramm izmos ember volt, akinek soha egy náthája nem volt. Ahogy mondogatta; nem volt időm betegnek lenni sem. Egy rutinvizsgálat során kiderült, hogy rákos. Felvette a küzdelmet a betegségével szemben. De a húg valahogy megneszelte a hírt, és mint mézre a légy, megjelent a színen. Rávette arra, hogy úgysincs senki, aki ápolja, ami nem volt igaz, de terveibe nem fért bele az, hogy az elhunyt feleség családjával jó viszonyban maradjon. Illetve emberi viszonyban. Bátyja kiköltözött hozzá és a lakás kulcsát – ami tulajdonképpen nem teljesen volt az övé – átadta neki. Az unoka teljesen ki lett rekesztve mindenből, még azt is megtiltotta neki, hogy nála meglátogassa, holott eddig ő viselte gondját. Mint később kiderült, pusztán azért, mert az összes ingóságot elvitte magához addigra. A hagyatéki tárgyaláson ugyan megállapodtak, hogy a lakást közösen értékesítik, de addig is, amíg erre sor kerül, segítségére lesznek a rezsi fizetésében és mindenben. Egészen addig működött ez, amíg ki nem derült, hogy a férfi menthetetlen. Mintha a sors keze avatkozott volna a dolgok menetébe.

Felesége végig abban a tudatban volt, még halála előtt is, hogy egy rendes, becsületes emberrel élt együtt, aki sem a lányát, sem az unokáját nem fogja kifosztani. Pontosan akkor derült ki a betegsége is, miután megtagadta az unokától, hogy vele lakjon, amíg az egyetemet elvégzi. Kísértetiesen úgy nézett ki, mintha csak onnét felülről valaki azt mondta volna; ha ki akarod fosztani a lányomat és az unokámat, akkor a pokolra juttatlak.

Még kapott egy utolsó sanszot, de nem használta ki. Felajánlották neki, hogy élete végéig maradhat a felesége lakásában, még ha addig sikerül is vevőt szerezni, mert úgy kötik majd a szerződést. De ekkor már a húga hatása alatt volt. Kiköltözött hozzá és magával vitte az összes mozdítható holmit. Amikor már kórházba került, nem volt teljesen öntudatánál. Néha félre beszélt már. Senki sem látogatta meg, csak az unoka. A húga egyértelművé tette számára is, hogy csak a pénze érdekli, ami nem is az övé. Normális pillanataiban átkozta a percet, hogy kibékült a húgával.

Amikor meghalt, a húga lecseréltette a zárat és kisajátította a lakást.

Hat éves kutya–macska háború kezdődött el. Az egyik fél a lány és az unoka, az emóciók és az emlékek hatása alatt próbált elintézni valamit, a másik fél a húg csak jó pénzszerzési alkalmat látott az egészben, amit ki is használt. Végül is ügyvédek bevonásával sikerült a lakást eladni és elosztani a pénzt. Az ottani törvények nem akceptálták azt a tényt, hogy a gyereket illeti meg a nagyobb rész és egyáltalán nem volt közösen szerzett vagyon, amit el kell osztani. Így megszerezhette azt a húg, amihez semmilyen joga nem volt. Még a testvér jogán sem.

 

Teltek az évek. Az unokából diplomás lett. Annak ellenére, hogy sok emlék kötötte oda, nem akart maradni. Annyi pofont kapott ott az élettől és mindenkitől, hogy nem kívánt maradni. Sőt mint később megtudta, a húg figyeltette valakikkel. Egy esetben még azt is megtette, hogy telefonon felhívta, hogy jobban tenné, ha nem a szüleire hallgatna, hanem rá, mert ő anno megállapodott a testvérével, hogy majd gondjába veszi, ha ő már nem lesz. Teljesen extrém és hihetetlen dolgokkal próbálta zaklatni nap, mint nap.

Aztán vége lett az egésznek, mint egy filmszakadás. Az unoka anyja azonban bosszút forralt. Nem ment a fejébe, hogy az anyja így halt meg, másodszor meg úgy érezte, hogy a lányát kifosztotta egy vadidegen ember, aki ellen bosszút esküdött. Nem is kellet sokat várnia erre. Mint hobbyfestő, nagyon sokat tökéletesített a tudásán és hamarosan egy kiállításon mutatta be a képeit. Sikere volt és egy szponzor révén hamarosan Budapesten is kiállították a kepeit. Mivel a művészkör ott is pár tízezer ember, hamar megtudta ezt a volt mostoha húga.

El is ment és képtelen volt túltenni magát azon a tényen, hogy ez a valaki, akit ő mindenütt egy senkinek nevezett, idáig jutott. Az ő Imikéje már régen nem élt és mítosza – ami nem is nagyon volt – lévén, hogy életében össze–vissza hat képet festett és a többi csak grafika és lino– meg rézmetszet volt. Már szinte alig emlékeztek a „művész” úrra. Nem bírta elviselni, hogy hiába volt ott a kiállításon, senki sem fogadta őt úgy, mint valamilyen rokont. Mert nem is volt az tulajdonképpen, hiába is próbált úgy tetszelegni és ezt a fejére is olvasták az emberek:

– Maga mit akar itt úgy mutatkozni, mint egy rokon? Nem lesz még egyszer olyan szerencséje, hogy ismét örököljön. Magának csak addig volt ez kapcsolat, amíg meg nem szerezhetett megint pár milliót, mint az élettársa mellett is. Ráadásul annak az eredete is kétes a mai napig.

 

Szinte leforrázva ment el a kiállításról. Aztán jött egy hír. Beteg lett ő is és a kórházban, ahol feküdt, a kutya nem nézett rá. Egyáltalán nem kapott megkülönböztetett bánásmódot, mint ahogy azt remélte, hiába is próbálta meg lekenyerezni az orvosokat, ápolónőket. Kutya módjára kellett meghalnia.

És a pénz, a vagyon? Elszállt. Vitte, aki kapta–marta, csak az nem, akinek néminemű joga is lett volna valamihez. De az nem is akart semmit. Nem mintha nem lett volna szüksége rá neki vagy a gyerekinek, de úgy gondolta, ez olyan pénz lenne, ami el van már eleve átkozva. Különben is hullákon taposott pénz sosem érdekelte. Egy viszont megnyugtatta.

Beteljesült az átok és bosszú: „Úgy fogsz elpusztulni, mint egy kutya. Egy ember nem lesz, aki ott lesz a temetéseden és egy forintod sem fog maradni, amit a sírba majd magaddal vihetsz”.

 Beteljesedett.

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.