A megyeközponti repül?térr?l jöttek. A t?zpiros Dacia csak úgy habzsolta a kilométereket.
– Mióta nem jártál erre? – kérdezte az órásmesterhez ill? nyugodtsággal vezet? sof?r, anélkül, hogy a mellette ül? derék emberre nézzen.
– Nagyon régóta. Utoljára hatvankett?ben utaztam át a községen… Te mivel foglalkozol?
– Asztalos vagyok a helybeli kisipari szövetkezetnél – válaszolta a kormánykeréknél ül? bajuszos férfi, majd egy tehergépkocsi el?zésébe fogott.
– Jól ki tudod centizni a dolgokat, biztos kézzel fogod a "kiflit". Mióta van hajtásid? – kérdezte a derekabbik, a nagy szakértelemmel végrehajtott el?zés után, csak úgy, csend elleni merénylet gyanánt.
– Öt éve… És te hol dolgozol? – tért vissza az eredeti témához a bajuszos.
– Irodalomtanár vagyok.
– Gyereked van?
– Kett?: egy lány meg egy fiú. A lány 12, a fiú pedig 10 éves. És neked?
– Akárcsak neked, egy lány meg egy fiú. Úgy látszik, összebeszéltünk. A lányom 12, a fiam pedig 10 éves… Te, még jó, hogy feladtad azt a hirdetést a központi lapban, különben azt sem tudnám rólad, hogy élsz-e vagy sem…
– A feleségemé volt az ötlet. Sajnos ? nem jöhetett velem, a gyerekekkel kellett maradnia. Tudod, suli meg minden… Szerencsére nekem van pár szabadnapom… Ha nem csal a memóriám, tizenöt éve találkoztunk utoljára, Nagyváradon…
– Bizony, jól tudod. Megvallom, nem hittem, hogy a reptéren olyan könnyen rád fogok ismerni. Tudod, én természetesen semmit sem változtam az utóbbi másfél évtizedben. Nem úgy, mint te… – élcel?dött tányérmosogatója alól a vezet?, ezzel mintegy szabad utat adva a nosztalgiázásnak, az emlékek áramlásának.
Mire beértek a községbe, már a hangulat is oldottá vált. Megsz?nt az élet által rájuk er?szakolt kötelez? távolságtartás, elillant a társadalmilag beléjük oltott viselkedési sablon. A t?zpiros Dacia a f?útról lekanyarodott egy "por kopófelület?" útra.
– Ebben az utcában laksz? – kérdezte a derekabb ember.
– Igen, tíz éve költöztünk ide.
– Ej, mennyit koptattam ezt az utcát annakidején!
– Tudom, itt lakott az els? szerelmed. Hogy is hívták?…
– Nagyon is jól tudod, csak t?lem akarod hallani.
– Gyere ide? Így hívták?… Na itt, ebben a házban lakott – mutatott egy zöld szín? kerítéssel körbekerített házra a bajuszos.
– Mitagadás: a memóriád még jó. Pedig ki sem nézné bel?led az ember… – csipkel?dött a derekabbik, mire mindketten jóíz?en elnevették magukat.
– Kérlek, állj meg itt egy pillanatra! – mondta izgatottan a derekabbik, mikor egy magas, terebélyes diófa irányába értek.
A bajuszos azonnal levette lábát a gázpedálról s hirtelen megállt. Csak azért nem nyikorogtak a kerekek, mint a filmekben, mert poros úton jártak.
Az utas gyermeki mohósággal tépte ki magát az autóból s súlyát meghazudtolva rohant a diófához.
– Emlékszel még, milyen jókat hintáztunk mi ezen a fán? – kérdezte a pár másodperccel kés?bb oda érkez? bajuszostól.
– Persze, hogy emlékszem… De azt hittem, a memóriámmal kapcsolatos aggodalmaidat már eloszlattam…
– Látod, most is van egy kötél a vízszintes ágán, mint a régi szép id?kben.
– Miért, azt gondoltad, hogy manapság már nincsenek gyermekek?!
A derekabb bedugta lábát a kötél végén lev? hurokba, és akárcsak gyermekkorában, hintázni kezdett. Nevetségesen festett, ezért a bajuszos nem is próbálta visszafojtani nevetését.
– Csak fel ne akaszd magad! Még elijeszted a környékr?l a gyermekeket… – hegyezte a nyelvét.
A derekabb észre sem vette, hogy egy csapat gyerk?c mutogatva, nevetgélve szemléli ?t. Csak lengett, mint egy pehelysúlyú cirkuszi kötéltáncos.
– Gyere már, ne kacagtasd magad! – szólt rá a bajuszos, megelégelve az ingyencirkuszt.
– Hadd hintázzam még egy keveset… – könyörgött a túlsúlyos "gyermek".
– Na jó, nem bánom – hagyott utána a bajuszos, mivel belátta, nincs értelme tiltakoznia.
A derekabb hosszú perceken át himbálózott, akár a falióra ingája. Arcát egy különös fény árasztotta el. Átutazóban lev? gyermeteg szelídség id?zött el, pihent meg mosolyba simult arcred?in…
(1985. szeptember 30.)
Legutóbbi módosítás: 2008.05.28. @ 14:16 :: Tamási Attila
