Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 1.

Boldogság délibábja
Egy tervezett regénytrilógia második kötete ez.
Az “Égbenyúló kockakövek” a romániai Magyar Orvosi Egyetem hallgatóinak sorsáról szól az ötvenes években.
Ez az új regény a falura kihelyezett fiatal orvosok munkakezdését, harcát, kudarcait kívánja bemutatni. *

1.

 

 

Vitte a vonat Beregi Sándort Moldova felé. Hajnalodott már, amikor úgy gondolta közeledik új „otthonához”. Kibámult a vonatablakon, izgatottan leste az állomások névtábláit, végül mégiscsak megkérdezte egy utastól, mikor érkeznek Szucsávába?

— Oh fiatalember, pont most hagytuk el Iţcanit, ott kellett volna leszállnia, de sebaj, jó lesz a következő megálló, Burdujeni is, Szucsávának ugyanis két állomása van. Ott felülhet egy taxira, és hamar benn van a városban.

Egyszer, hat évvel ezelőtt, már előfordult vele, hogy rossz vonatra szállt az Alvinc-Koslár szögletben, amikor Vásárhelyre ment felvételizni. Igen, akkor tévedett és a hat év alatt is sokszor hibázott, de ezentúl nagyon kell vigyáznia magára, most már nem tévedhet! A mai nappal új életet kezd, és ebben mindennek tökéletesnek kell lennie.

— Taxi? Arra nincs pénzem…

— Ugyan, csak ötven baniba kerül — nyugtatta meg az utas — mi itt taxinak hívjuk azt, ami maguknál Erdélyben az autóbusz.

Beregi zsebében még maradt valami abból az ötven lejből, amit úgymond kölcsönbe kapott Sófalvitól, mert otthagyta nála cserében Németh László egyik kötetét. Csak annyi pénze volt, hogy eljusson Szucsávába, arra nem is gondolt, mi történik akkor, ha vissza kell jönnie. Vissza? Hová vissza? Olyan volt Beregi, mint a középkori páncélos gyalogosok, akiknek csak a mellét fedte vért, hátuk szabadon maradt. Csak addig védte őket a vas, amíg előre mentek, amíg támadtak. Aki hátat fordított az ellenségnek és visszafutott, az halál fia volt.

Beregi el sem tudta képzelni, hogy ne alkalmazzák, mint ahogy hat évvel ezelőtt is képtelenségnek tartotta volna, ha nem kerül be az egyetemre. Akkor tanulni akart, most dolgozni. „A becsületnek és igazságnak győznie kell!” Hitte. Még mindig hitte.

Első útja a megyei főorvoshoz vezetett. Azonnal fogadta, minden ceremónia nélkül. Nem faggatta, csak azon csodálkozott, hogy miért jön valaki önként Szucsávába — és ott dolgozni akar.

Semmilyen hivatalos irata nem volt, amivel igazolni tudta volna, hogy elvégzett szinte hat évet az orvosin, de erre csak most jött rá.

— Elég, ha három évet végzett, felcsernek fölveszem — lapozgatott egy rongyos dossziéban a főorvos. — Ért a röntgenhez? — Mit szólna, ha kinevezném a tébécé rendelőbe Darabani-ba? — persze ezt úgy kérdezte, hogy nem várt rá választ.

Mit is válaszolhatott volna szegény Beregi Sándor, két át nem aludt éjszaka után, kiürült zsebbel, korgó gyomorral? Bezzeg, ha felmutathatná az orvosi diplomáját, vagy legalább valamilyen papírt, amivel igazolhatná, hogy ő már majdnem kész orvos… de így, teljesen kiszolgáltatott egy idegen embernek, az ország eddig sohasem látott részében. Igazából csak most döbbent rá, milyen könnyelmű volt, hogy minden igazolás nélkül eljött az alma materből. Tudta, hogy hibás, mégis a főorvos unott jóindulata és a kisembernek kijáró leplezetlen közömbössége kissé elszomorította.

„Nem fontos hová helyez, csak adjon munkát, mert azzal a huszonegy lej hetvenöt banival, ami a zsebemben van, még Erdélybe se jutok vissza, nem hogy haza a Bánságba és különben is, én dolgozni akarok! Én mindig mindent megtanultam becsületesen… röntgenből is kitűnőre vizsgáztam. Orvos vagyok! Majdnem kész orvos… Ez nem elég?”

— Kérem, én radiológiából kitűnőre vizsgáztam… és tébécéből is… tessék megnézni itt a leckekönyvem, csak a hatodév utolsó vizsgáit nem tettem le… nem tehettem le… mert…

— No látod, fiam, mégiscsak tudod igazolni, hogy elvégeztél három évet — lapozgatta unottan Beregi indexét a főorvos.

„Aha, most meglátja, milyen kitűnő jegyeim vannak!” — húzta ki magát Sándor, és a jó tanuló reménykedésével leste a főorvos arcát, várta az elismerő csodálkozást, megnyugtató mosolyt, de legalább is vörös szemöldökeinek felvonását, vagy akármit.

— Ieeegen… — volt a tömör elismerés, és a főorvos úgy pergette a hatévi kemény munka lapjait, mintha egy csomag zsíros kártyát szellőztetne. Beregi akkor még nem tudta, hogy soha többé az életben senki se fogja megkérdezni tőle, milyen jegyeket kapott az egyetemen.

Kapott viszont egy papírt arról, hogy kinevezik a Darabani rajoni Tüdőgondozó orvosának, természetesen csak felcseri fizetéssel. Lelki szemei előtt a vásárhelyi Gyermek TBC osztály jelent meg, az egyik ágyacskában, gümőkóros agyhártyagyulladásban szenvedő kisgyermek, aki lihegő, pihegő önkívületben kapaszkodik az elillanó életbe… „Melyek is a tébécés agyhártyagyulladás tünetei?” — gondolkodott és még számos kérdés ötlött föl benne a gümőkórral kapcsolatban. Ijedten döbbent rá, hogy vannak dolgok, amikre nem emlékszik pontosan, pedig biz’isten megtanulta annak idején. Alig várta, hogy találjon egy padot a parkban, amire leteheti zöld fakofferét, és kiveheti belőle a röntgen- és tébécé-jegyzeteit. Össze-vissza lapozgatott, de ez megnyugtatta, mert rájött, mégis csak emlékszik a dolgokra. Őszintén szólva most már nem volt elragadtatva, nem ilyen munkahelyet kívánt magának. Jobban szerette a szülészetet, ortopédiát, esetleg belgyógyászatot, de álmában sem gondolt arra, hogy tüdőbajos betegeket kell majd istápolnia.

Egyre inkább hatalmába kerítette az aggodalom. Nem is egy, hanem két dologtól félt. Attól, hogy ha csak a tébécés betegekkel foglalkozik, betokosodik, a tuberkulózis szűkre szabott határai közé szorul, és kimarad az orvostudomány többi csodálatosnál csodálatosabb szakterületéről. Akár a nősülő vőlegény, bármennyire is szereti menyasszonyát, azért egy picit sajnálja, hogy a többi szebbnél szebb lányból nem lesz része. Beregi Sándor szerette volna magához ölelni az egész orvostudományt, mindent, ami a betegségekkel kapcsolatos, és amit megtanult, szerette volna hasznosítani. Dolgozni akart, gyógyítani, minél többet, lehetőleg mindenkit. Innen fakadt a félelme, hogy nem lesz képes, elég széles rendet vágni a betegségek sűrűjében.

Másrészt attól rettegett, hogy nem tud eleget éppen arról a kevésről, arról a keskeny csapásról, ahová a kinevezése szól, a gümőkórról. Mi lesz akkor, ha nem ismeri fel a tüdőbaj stádiumát, ha nem fedezi fel az extrapulmonáris tébécét, vagy isten ments egy tüdőrákot? Gyorsan elolvasta a tüdőrák diagnózisát, és rohant az autóbuszhoz, ami Darabani felé vitte.

 

Ez a vasárnap nyugodtnak indult. Ragyogó napsütés, nyári meleg, csend, Beregi Sándor az ágyra dőlve Cronint olvasta, végre pihent. Kéjesen nyújtózkodott a lópokrócos kincstári vaságyon, időnként kortyolt egyet a mosogatólé ízű teából, és boldog volt. Boldog, mert végre dolgozhat, gyógyíthat.

Eleinte nem nagyon jöttek a betegek, csak néhány öreg kereste fel. A csecsemőkorú gyermekek szüleit maga rendelte be, hozzák el a gyermeküket kötelező orvosi vizsgálatra. Ezért szabadidejében végigjárta az iskolákat, falusi boltokat, mindenütt tudakolózott. A kocsmát azonban messzire elkerülte „ott még borvizet se szabad innia az orvosnak!” — határozta el magában.

Aztán egyre több beteg jött. Az utóbbi hetekben már reggeltől késő estig rendelt. Öt falu tartozott Hideşti-hez, az ő körzetéhez, közel tízezer ember.

Persze a röntgenes és tébécés gondozói állásból nem lett semmi. Egy zöld parolis határőr kapitány a vállára ütött, mint egy pucernek és rárivallt:

— Fiacskám, ahhoz neked semmi közöd, én vagyok a röntgenes fél normával. Értetted?!

Kiderült, hogy az egyenruhás kapitány orvos, aki másik fél normával a kórházban és ki tudja, mennyivel a határőröknél is dolgozik.

— Nem baj Beredzsi — így olvasta ki a nevét Cămătaru, a rajoni főorvos — kinevezlek körorvosnak Hideşti-re, ott lakásod is lesz, és ott jó a levegő és a víz is.

Tényleg jó a víz, amit Lupăceanu. a kocsis naponta hoz a „lajttal” (ez egy, két kereken guruló hatalmas hordó) a domboldalra épült Frank-kastélyba, mert az orvosi rendelő közelében nincs kút.

Beregi első éjjel a konyhában aludt, egy a tojásait kitartó szorgalommal forgatgató kotló társaságában. A heverő lábánál nagy cseberben erjedt a korpacibere, a moldovaiak kedvenc „borsa”, amiből néha feltörtek a gázok és olyan hangok hallatszottak, mint egy sikertelenül elfojtott böffentés, vagy nagyon híg puliszka kuttyogása fövés közben. Beregi szobájába aligha fért volna be egy parasztszekér, de az egész Frank-kastély sem volt túl nagy, csak olyan moldovai „conac”, udvarház. Az ágyon kívül csak egy asztalka fért be, szekrénye nem volt, de nem is kellett —, ugyan minek. Azt a néhány ruhát, amit magával hozott egy falba vert szegre akasztotta.

A reggeli, mint mindig, zsíros kenyér, (a zsírt persze saját tartalékából vette elő) bőven megpaprikázva, amihez egy csésze teát kapott. „Csak ne lenne olyan mosogatólé ízű, ideje lesz egy új fazekat venni, csak tea számára.”

Mária, a szakácsnő megkérdezte, főzhet-e makarónit vegyesízzel az éppen benn fekvő nyolc szülőnőnek, mert azt talán megeszik… és mi lenne, ha a tésztalevet beleöntené a mindennapi borsba? Máskor is kikérte Sándor véleményét, mert nem nagyon értett a főzéshez, nem is volt, akitől megtanulja, mert a falu többi asszonya se nagyon tudott. Sándor hatalmas sikert aratott, amikor egy alkalommal hígpalacsintát sütött. Csodálták, milyen vékony, mégse szakad el, ilyet még nem láttak. Állítólag Cozmolici már evett egyszer életében.

Tizenegy körül Cozmolici bácsi kopogtatott be, halkan beszélt, izgatott volt, a szemeit ijedten forgatta körbe.

— Doktor Úr! Itt van Totfel elvtárs. Juj, vigyázzon, hogyan viselkedik vele, ő a községi pártinstruktor.

Beregi még nem is látta, máris haragudott rá. Mit képzel ez az Akárki elvtárs, az orvosnak nem jár egy vasárnap? „Na, majd megmutatom neki!” Túráztatta magát, amíg a rendelőszobába ért, ezzel inkább önmagát biztatta, mert tulajdonképpen ő is megijedt, hisz nem is olyan régen rúgták ki az egyetemről, ezért félt a Párttól és annak mindenféle aktivistájától.

— Tessék, Totfel elvtárs! — mondta inkább durván, mint hangosan.

Totfel, apró, nyeszlett, agyoncigarettázott, gyomorfekélyes arcú emberke volt. Csak a micisapkája különböztette meg más paraszttól, no meg a szivarzsebéből kikandikáló töltőtoll és piros ceruza.

— Háá, mit mond? Nem értem, hangosabban!

— Mi a baja Totfel elvtárs? — ordította Beregi.

— Nem hallok, megsüketültem… az este, egyik percről a másikra.

— Hajat mosott az este, ugye?

— Igen! — csodálkozott az aktivista, meg is tapintotta vékonyszálú és nem is túlságosan dús haját.

Cozmolici fogta a vesetálat, Beregi egykettőre kimosta a bedugult fület, meg is mutatta a bűnös füldugót.

— Oh, istenem én hallok! Tökéletesen hallok… drága doktor úr… már azt hittem megsiketültem — ujjongott a beteg. — Doktor úr… Hmm… Doktor elvtárs, nem mossa ki a másik fülemet is? Arra már rég nem hallok.

— Majd holnap. Elvégre nekem is van vasárnapom! — mondta Beregi szándékosan bántó éllel, de rögtön rá is jött, hogy igazságtalanul bánik ezzel az emberrel. Szerencsétlen tényleg nem hallott semmit, rettegett a süketségtől és lám, most milyen boldog.

— A nevem Tóthfalvi — szólalt meg magyarul az aktivista —, csak ezek nem tudják kimondani, ezért hívnak Totfelnek. Rágyújt doktor elvtárs? — kínálta meg Mărăşeştivel egy régi pléhdózniból és elbeszélgettek.

Sándor három hónapja nem hallott magyar szót, most fájón simogatta a lelkét minden hang, még ha úgy is mondta ki a másik, hogy „nem tuggyák”, akkor is magyar volt, gyönyörűség volt hallani! De akkor, amikor ő, Beregi Sándor megszólalt, mintha összesűrűsödött volna szájában a nyál, nehezebben forogna a nyelve és furamód erősen visszhangzott fülében minden szó, amit kiejtett. Boldogság volt Tóthfalvival magyarul beszélni, pedig a szavak egynegyedét, egyharmadát románul mondta. Felesége román, ő margittai magyar, de már régóta itt él.

Csengett a telefon, a dorohoi-i kórház sebésze beszélt.

— Kedves kollega, szeretném meghívni egy futballmeccsre, hogy játsszon a mi csapatunkban, Dorohoi rajon válogatottjában.

— Micsoda?! Én nem tudok futballozni!!

— Hogyhogy, Bereghiu doktor, maga nem magyar?

— Persze hogy magyar vagyok, de nem tudok olyan jól futballozni, hogy…

— Dehogyisnem, maga Dorohoi válogatottjának a kapusa! Ma délután játszunk Truseşti rajon ellen. Küldöm a mentőt magáért. Rendben?

— De én igazán nem… Hát mit csináljak?

— Egy óra múlva ott a mentő!

Sándor egész úton izgult, hogy mi lesz? Igaz, valamikor focizott, a vásárhelyi tanítók csapatának volt a kapusa egy ideig és rendszerint ő védett az évfolyamok közötti bajnokságokon is, de mit jelent ez? Egészen más Dorohoi válogatottjának védeni. Úristen, ebből botrány lesz!

Alighogy kiszállt a mentőből a kórház udvarán egy ismerős alakot pillantott meg. Bende Barna jött feléje, aki minden embernél egy fejjel magasabb, nem lehet más.

— Gyere, Árpi! — szólt hátra — megjött Beregi, most már lesz kapusunk.

Úgy összeölelkeztek, mint a szerelmesek. Árpi jóval alacsonyabb, Barna sokkal magasabb volt, mint Sándor. Érdekes, most már nem érzett galuskát a szájában, amikor magyarul beszélt. Ők hárman évfolyamtársak voltak és Dékány Emil is, a dorohoi válogatott negyedik tagja. Nagy volt a viszontlátás öröme, de Sándort mégis nyugtalanította, hogy mi lesz?

— Rendben van barátaim, de tudunk mi futballozni? — tette fel a kérdést.

— Annyira, mint a truseşti-iek biztosan. Különben se félj, én vagyok a dorohoi-i csapatkapitány — húzta ki magát Bende Barna, aki alig pár napja foglalta el körzetét a környéken. Az igaz, hogy Barna volt az évfolyam legjobb focistája, de mégis… Dorohoi város, rajonközpont, még vasútállomása is van.

A sebész, aki Sándornak telefonált, kellemes kollegiális viselkedésű ember volt, a kemény húsú, jólszabott felesége is… Feketét ittak, cigarettáztak és bizony izgultak egy kicsit mindannyian, Sándor nagyon.

A pálya bizony valódi futballpálya, magas kerítéssel, pénztárral, jegyszedőkkel, az egyik oldalán még lelátó is volt. És gyűlt a közönség… Amikor meglátta a zsidó fagylaltárust, aki kétkerekű kocsijával körbejárta a pályát, teljesen elvesztette a fejét. Miért éppen a fagylaltos láttán, nem tudta, talán azért, mert ekkor vált bizonyossá, hogy itt valóban meccs lesz, amit végig kell játszani.

Különben Dorohoi lakosságának jelentős része zsidó volt. Nemcsak azok, akik a kereskedelemben dolgoztak, hanem a hentesek, pékek, cipészek, kőművesek, gyakorlatilag minden kisiparos, sőt a sofőr és a kocsis is zsidó volt. Télen például, amikor a behavazott utakon nem járt busz, egy vállalkozó zsidó kocsis hosszú szánt eszkábált, azzal szállította az utasokat Dorohoiból Darabani-ba és vissza.

Rúgták a fiúk és gurították a labdát Sándornak valahol a kerítés mellett, igaz ott nem volt fű, mégis vetődött, de érezte, hogy nem biztos a labdafogása, ettől még idegesebb lett. És már jöttek a szurkolók, egyre többen. Egy tökmagárus is előkerült, hangosan árulta portékáját, aztán egy egész század katonaság heveredett le a fűbe.

Nagy üdvrivalgás, trombitálás közepette befutott egy kamion a truseşti-i csapattal. Zászlókat, virágos ágakat lengettek és nagyon zajosak voltak. Az első alak, aki leugrott a tehergépkocsiról nagyon ismerősnek tűnt. Semmi kétség, feléjük tart, és…

— Szevasztok srácok! — kiáltotta magyarul. Inkább ki se álljatok ellenünk, úgyis megverünk!

— Zsigmond Albi, fene a jó dolgodat! — ölelték át mindannyian. Te mit keresel itt?

— Most éppen Truseşti-nek futballozok, és ti? Hányan vagytok, lássam?! Négyen. Hát mi csak hárman vagyunk vásárhelyiek, azért megverünk! Egészen közel ment Bende Barnához és alulról nézett fel rá, mint csikó az anyjára. Zsigmond Albi sokkal alacsonyabb volt, mint Barna, ettől függetlenül ő volt a truseşti—i csapat kapitánya. Egy évvel végzett Sándorék előtt, nagy viccmester hírében állt. Focizás közben be nem állt a szája, már félpályáról kiabálta:

— Vigyázz Beregi, mert jövök, és a lábaid között gurítom be a labdát!

Sándor már cseppet sem izgult. Olyan ez, mint a vizsgán: csak addig izgult, amíg a tételt kihúzta, azután már csak koncentrált. Dékány Emil, az úri fiú, volt az egyik hátvéd, meglepően keményen hárított, Sándor még sohasem látta focizni. A másik hátvéd egy magas zsidó fiú. Könnyű volt felismerni a füle előtt lelógó hajtincsről, ami láthatólag nem zavarta abban, hogy nagyokat fejeljen. Ügyesek voltak és Sándor biztonságban érezte magát. Volt egy pár kapura lövés, de nem túl veszélyesek, leszámítva Albi bombáját, amit csak szögletre tudott hárítani, mégis megtapsolták. Sándor úgy érezte abban a pillanatban, hogy Albi biztosan magának tulajdonította a tapsot. Szögletrúgásnál elkiáltotta magát:

— Sándor, leesik a gatyád!

Már közeledett az első félidő vége, és még nem esett gól. Sándor unta magát, régóta még labdát se kapott, állandóan az ő csapata támadott. Egyszerre csak a félpályán Zsigmond Albi magasra felrúgja a labdát, Sándor meg se mozdult, minek, úgyis messze a kapu fölött megy ki, gondolta, de szörnyen tévedett, mert pont az üres kapu közepébe pottyant. Persze, mert Sándor elbámult, aztán kijött a kapujából a tizenhatoson túlra. Ezt használta ki a szemfüles Albi. A közönség kacagott, Albi a hasát fogta úgy mulatott, Beregi szeretett volna elsüllyedni, annál is inkább, mert itt-ott felhangzott:

— Hai doctore! Hai doctorul nyik! Rajta, rajta!

Éles lapos lövés a bal sarokba, Sándor vetődik, de Emil lábán irányt változtat a labda és most már a jobb sarok felé gurul… Négykézláb kúszott, majd kétségbeesett békaugrással még utolérte a labdát.

Aztán volt ott szögletrúgás, tizenhatos, kapufa, de több gólt nem tudtak rúgni Sándornak, pedig egy tizenegyesre is sor került. Persze Zsigmond Albi állt a labdához.

— Beregi vigyázz!! A jobb sarokba rúgom! Csak a jobb sarokra vigyázz!!

Kétszer nekiiramodott, de nem rúgott. Harmadszorra erősen a jobb alsó sarokba. Sándor előre elhatározta, hogy csak azért is jobbra fog vetődni. Nem látta a labdát, annál inkább csodálkozott, hogy kipattant róla. Most aztán Sándor fogta a hasát úgy járta körül a tizenegyes pontot. Odaszaladt a bíró, hogy mi a baja?

— Semmi, semmi, csak úgy kacagok Zsigmond doktor úron, hogy fáj a hasam.

A hét vásárhelyi ifjú doktor, két csapatba osztva egymás ellen, teljesen idegen földön, gyakran olyan kifejezéseket is használt, ami hiányzik az orvosi szótárból, és nem tünteti fel barátságos színben az ellenfél családi kapcsolatait. Főleg a két csapatkapitány igyekezett kacskaringósabb lenni, mint a másik.

Egyszerre csak, száztagú kórus torkából tört elő a biztatás:

— Hajrá magyarok! Hajrá magyarok!

A játék leállt, kacagva integetett a hét vásárhelyi orvos a kiskatonák felé, akik szürke munkaszolgálatos mundérban idekerültek a szocializmust építeni. „Dombelhárítók”, ahogy ők magukat nevezték, egyébként csíki és gyergyói kulákgyerekek voltak. Istenem, istenem hová el nem kerül a magyar, főleg ha nem szeretik, de szükség van rájuk.

 

Hallotta, hogy Mária csörömpöl a konyhában, ţaţa Olga, azaz Olga néne sepri a folyosót, és nyikorog a lajtos szekér, Lupăceanu megy vízért a völgybe. Tehát reggel van, föl kellene már kelnie, de sehogyan sem akaródzik, minden porcikája fájt az izomláztól, a tegnapi mérkőzés után. „Milyen pofát vágott Zsigmond Albi, amikor kivédtem a tizenegyest!”

Nem is annyira a közönség és a győzelem számított, mint inkább Albi, mert ha berúgja, évekig azzal ugratná, hogy „Sándor jövök!” Szombatra meghívta Bende Barnát és Dékány Emilt, nem is tudta, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz, csak más rajonokba. „Majd főzők nekik valami jót”— gondolta és kiugrott az ágyból. Éppen idejében, mert halkan kopogtattak, és az ajtórésben megjelent a tejesasszony. Súlyos konspirációs arckifejezéssel suttogta a jó reggelt és ruhái korcai közül előkotort egy negyedliteres üveget.

— Ezt coane doktor, igya meg! Most rögtön kóstolja meg!

— De mi ez!? — nézte Sándor gyanakodva a gyenge feketekávé színű folyadékot.

Az asszony tovább biztatta, és hogy meg ne sértse, jól meghúzta az üveget.

Az első, amit érzett, frissen trágyázott feketeföld szaga volt, kissé megédesítve, korhadó erdei televénnyel megfűszerezve, valamelyes alkoholtartalommal. Sándornak görcsbe szorult a gyomra. Kilégzéskor elhanyagolt trágyalé bűzét érezte az orrában, de a legszörnyűbb az volt, hogy mindezt belülről, önmagából.

— Nos, mit szól hozzá?! — nézett rá elismerést követelően a tejesasszony — én főztem az éjszaka. Ez a mi „Szamahonkánk” — ivott már ilyet?

— Soha életemben.

— Akkor még igyon!

Beregi úgy érezte, hirtelen rengeteg nyál gyűl össze a szájába, nem tudja lenyelni, sőt az, ami a gyomrában van, az is felfelé igyekszik. Kiszaladt, végig a folyosón, hátra a latrináig. Szerencsére nem látta senki.

Egyszer — de ez jóval később történt —, meghívták esküvőre, ahol csak szamahonkát és mindent összevetve egyetlen ételféleséget szolgáltak fel. Az asztal közepén nagy cseréptálban ujjbegynyi töltött káposzták, pontosabban durván darált puliszkaliszt hársfalevélbe csavarva, kevéske hússal, bőséges paprikás olajjal leöntve. Tányér, evőeszköz sehol, mindenki kézzel nyúlt a tálba egy-egy töltelék után, amit ők „crupi”-nak hívtak. Beregi, a „coane doctor”, vagyis doktor úr, tányért és villát is kapott és egy nagy csupor hideg vizet, mert szamahonkából egyszer már elege volt.

 

 

 

*Kömötaru-nak olvassák- magyarul uzsorást jelent a név

*Lupöcseanu, Kosmolics, személynevek latinosan a C-t k-nak kell kiolvasni, a kalapos a-t ö-nak és a ce- ci- bet?csoportokar cse- csi-nek. Dorohoj – Trusest helységnevek, a szó végi i-t jnek ejtik a magyar j-t zs-nek.

* a t- betű, alatta farkincával c-nek olvasandó, tehát caca Olga – Olga néne

*Totfel- (elvtárs ) mindenfélét jelent magyarul, egy olyan akárkit…

** Gyerünk doktor! Gyere kis doktor ! – a nyik forma moldovai tájszólásban van, egyébként mik lenne a kicsi

*** Szamahonka – cukorrépából erjesztett pálinka, moldovai specialitás.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.