11. fejezet
A fodrászatban
Julka megállt a fodrászüzlet csillogó kirakata előtt, kicsit belefeledkezett a tükrök, óriási poszterek látványába; ugyanakkor ez a kifelé áradó luxus elijesztette. Elővette a zsebéből a névjegykártyát, semmi kétség, ez az a hely, most már csak be kellene menni.
Megindult az ajtó felé, keze már nyúlt a kilincs után, de az utolsó pillanatban visszariadt. Nem, ez túl flancos hely, ő ide nem mer bemenni, úgyis kizavarják azonnal, még mielőtt megszólalna. Kissé távolabb vonult s a bejárattól pár lépésnyire a letáborozott, táskáját letámasztotta a lábához, úgy várakozott, de a szemét le nem vette volna az üzletről.
Újra meg újra elolvasta: Diana Fodrászat, alatta: Cégtulajdonos – Horvai Kornél mesterfodrász. Elolvasta a kártyát is: Horvai Kornél mesterfodrász, Diana Fodrászat. Megegyezik az utca, meg a házszám is. A névjegy hátoldalán pár sor olvasható: „Szívesen felhívnám!” Horvai Kornél talán ismeri már Thormássy Vandát és vele elküldheti az asszonynak ezt az értékes öngyújtót, mivel megtartani semmiképpen nem akarná, de sokáig hurcolászni sem.
Minek is kellene neki, mikor soha nem cigarettázott. Hál’ istennek, mennyivel kevesebb baja van így! Látta Ferikén, mit szenvedett, ha nem volt cigarettája, s hogy inkább nem evett volna, csak az a büdös füstölnivaló meglegyen.
És eladni sem akarta az öngyújtót. Nem az övé és így: „Nem lenne etikus!”. Ezen kuncogni kezdett. „Nem lenne etikus!” Belebámult a mellette elhaladó emberek arcába: „Gondolnátok, hogy nem tartom etikusnak eladni a tévedésből hozzám került drága portékát? Nem, mi? Pedig így van! Sanyi úr szokta ezt mondani: ’nem etikus!’ ő pedig nagyon okos, diplomája is van, csakhogy azzal kitörölheti a hátsóját. A diplomás keresetből nem tudna olyan jól élni, mint a sült kolbászokból. Ő mondta így, lelke rajta!”
Julka ismét erőt vett magán, elhatározta, ha törik, ha szakad, bemegy az üzletbe és bőszen nekilódult. Nem fog ő itt szobrozni egy fél napig! Ha elzavarják, az ő bajuk, viszi rögtön az öngyújtót Bódi úrnak… Vagyis ez még nem biztos!
Benyitotta az ajtót s a fodrászatban minden arc felé fordult: már jó ideje felfigyeltek rá és kíváncsian találgatták, mit akarhat tőlük, mert egyre bizonyosabbak voltak abban, hogy oda pályázik. Egy szőke fodrászlány libbent oda hozzá.
– Jó napot! Miben segíthetek?
Julka úgy nézett rá, mintha kínaiul szólították volna meg. Fejét nem, csak a szemeit forgatta körbe, úgy megszeppent a hely pompájától. Mindenütt brokátfüggönyök, rengeteg lámpa, melyek fényét hatalmas aranykeretes tükrök sokszorozták meg. Nem tudott megszólalni sem, a kezét emelte fel s nyújtotta a névjegyet a lány felé. Közben egy másik, egy vöröshajú fodrászkisasszony is odalépett hozzájuk. Mindketten a kártya fölé hajoltak.
– Horvai urat keresi! Ő ma nincs bent – kuncogott egyikük.
– Nincs? – nézett rájuk Julka csalódottan.
– Ma nincs. Holnap jöjjön, ha beszélni akar vele – ingerkedett a lány.
– Holnap… – nyújtotta kezét a kártyáért.
A lány adta volna, de hirtelen visszarántotta, és megfordította. „Szívesen felhívnám!” A két fodrászlány egyszerre hajolt közelebb, mintha nem akarnának hinni a szemüknek, aztán egymásra meredtek és kirobbant belőlük a nevetés. Julka ijedten nézett rájuk és egyre csak nyújtotta a kezét. Amikor a lányok jól kinevették magukat és felé fordultak, megpillantották az asszony előre nyúló kezét. Ettől újra nevetni kezdtek, de most már többen is közelebb jöttek s járt a névjegy kézről kézre. Az egész fodrászüzlet egy hatalmas kacagás volt, nevettek a lányok, a vendégek, a tükrök, a lámpák, nevetve csilingelt fel a telefon is.
Csak Julka állt egyre kisebbre zsugorodva. Ez rosszabb volt, mintha elzavarták volna. Kirohant az üzletből. A nevetés, mint éhes farkascsorda, az utcára is kizúdult utána. Nem érdekes az a névjegy, tudja már kívülről az egészet, de amúgy se biztos, hogy ezt a Horvai Kornél mesterfodrászt megkeresi holnap, vagy bármikor is. És futott, futott. Amikor az egyik fodrászlány, kezében a kártyával, kilépett az üzlet elé, Julka már messze járt, csak a kardigánja élénk színe villant fel itt–ott a járókelők között. A lány rántott egyet a vállán és visszament a boltba.
Julka egy idő után kifulladva állt meg, hátát nekitámasztotta a falnak, sokáig zihált, s míg erőt gyűjtött, nézte az embereket. A szája mellé mély árkot karcolt a keserűség, szemei vészes–sötéten villantak. Elgondolkodott már többször is, miért alakult így az élete s miért nem képes visszakapaszkodni arra a szintre, amelyen élete java részét élte. Tudná ő, hogy mi a teendő, de mint álmában szokott lenni, nem tudja megtenni, amit kigondol, vagy ha mégis, akkor kiderül, az elképzelés délibáb volt. Pedig nagyon nem akar már mások mocskában matatni! Szép életet szeretne magának! Teljesülő álmokat, beváltható terveket, mákszemnyi biztonságot.
Pimaszul belebámult a járókelők arcába, éppen csak meg nem kérdezte tőlük: Nektek hogy–hogy ilyen könnyedén sikerült? Hogy tudjátok ilyen természetes módon venni az akadályokat? És hogy tudtok beilleszkedni a gépezetbe? Siettek, dolgotok van, ügyeket intéztek, vásároltok, beszélgettek, a helyeteken vagytok. Az én helyem hol van? És ki bitorolja, ha nekem ez a tengődés jutott?
Lassan elindult, nem nézve semerre, csak ment, mint egy alvajáró, nekiütközve a szembe jövőknek.
– Részeg! Világos nappal, nő létére! Mivé lett a világ! – hallotta a háta mögött.
A randevú
Odafelé az úton egyre csak arra gondolt, milyen jó lesz, amikor majd hazafelé autózik. Nagyon sajnálta, hogy nem az ő lakására beszélték meg ezt a randevút, mert be kellett látnia, most sem volt kevésbé lestrapált, mint tegnap. A férfi a tetőtérben lakott, lift nem lévén, mire megmászta a négy emeletet, finoman szólva is, kivolt, mint egy liba.
– Hú, de fitt valaki! – mondta nevetve a férfi, amikor kinyitotta az ajtót a lihegő nőnek.
Vanda hálás volt ezért a mondatért, ennél jobb végszót rendelni sem lehetett volna
– Nem is maradok sokáig, amint látja, hulla vagyok! Belátom, nem a legelőnyösebb oldalamat mutatom, de a mai nap is teljesen kifacsart. Tudtam, hogy nehéz lesz ez a projekt, de… Elnézést, inkább nem untatnám vele!
A férfi gyengéden átölelte a vállát és beljebb vezette.
– Foglaljon helyet! Most magára hagyom, a melegszendvicsek előkészítésén kell még egy kicsit munkálkodnom, de nem tart sokáig. Addig is tölthetek valami innivalót?
– Ásványvizet kaphatok?
– Valami andalítóbbat?
– Nem, még vezetni fogok.
– Értem, sajnos! Máris hozom a vizet.
Vanda egyedül maradt a szobában. Körülnézett. A lakásban alig volt bútor.
– Parancsoljon! Látom, felmérte a terepet… Mentségemre szóljon, hogy még csak pár hónapja lakom itt. Tudja: válás, albérlet, kuporgatás… És itt tartok most – mutatott körbe. – Bocsánat, de én vacsorát ígértem magának! Rendes körülmények között, megkérném, hogy jöjjön velem, de mivel a konyhában nincs szék, csak pihengessen itt, jövök nemsokára.
Vanda, amikor ismét egyedül maradt, folytatta a nézelődést, hátha talál valami érdekeset, ami leköti, amíg a férfi a konyhában sürgölődik. Az egyik falon rengeteg fénykép lógott, csak úgy rajzszöggel feltűzve, talán, hogy pótolja a hiányzó berendezést. Az asszony odament, elmerülten böngészgette. Úgy tűnt, mindegyiken Károly a főszereplő, és hogy java részük a színházi turnékon készült. Károly és a társulat, Károly különféle bábokkal, Károly és néhányan egy vendéglőben, Károly Rómában és Károly… Uram, Isten!… Károly a tengerparton! Úgy megdöbbent a látványtól, hogy félrenyelt tőle, a víz a nyakába, a ruhájára ömlött. Fuldokoló köhécselésére Károly azonnal a szobába rohant.
– Meg ne ölje magát, az istenért! – kiáltott fel, amikor meglátta az asszony vérvörösre vált, eltorzult arcát. Segítőleg megütögette a hátát.
Vanda jelezte, hogy nincs nagy vész, de egy darabig nem tudott megszólalni.
– Megmutatná a fürdőszobát?
– Erre parancsoljon! A polcon talál törülközőt…
– Köszönöm…
Megállt a tükör előtt és alig ismert magára. „Istenem, hogy szabadulok ebből?!” Az agya lázasan dolgozott, valami gyors menekülési lehetőség kell…
– Jobban van már? – kérdezte a férfi az ajtón keresztül.
– Valamelyest… Idehozná a táskámat, ha megkérem?
Halk kopogtatás, a férfi benyújtotta a lakktáskát. Vanda elővette a púderét, enyhén átfuttatta a pamacsot az arcán és megigazította a frizuráját is. Aztán a mobiljáért nyúlt, gyorsan kikeresett egy nevet, hívta, de a második kicsengés után megszakította a hívást. Nagyon bízott benne, hogy akit riasztott, azonnal visszahívja. Eltette a készüléket és visszament a szobába. A férfi izgatottan várt rá.
– Hál’ istennek, hogy… – kezdte a mondókáját.
Ám ekkor megszólalt Vanda táskájában a telefon. Az asszony gyorsan odakapott, megkönnyebbülten könyvelte el, hogy bevált a csel.
– Elnézést! Ez fontos hívás, de utána kikapcsolom. Ígérem! – mosolygott a férfire. – Igen… Nem lehetne holnap? Biztos, hogy egyedül nem tudod, én most nem szívesen mennék vissza. Evelin, te olyan ügyes vagy!… Rendben, de tudd meg, hogy ezért a húzásért három hónapig semmilyen jutalomra nem számíthatsz! No, jó! Akkor indulok! Szia!
Sajnálkozón nézett a férfire, egyáltalán nem leplezve a bosszúságát.
– Bocsásson meg! Vissza kell mennem az irodába…
– Muszáj? – próbálkozott elgyötörten Károly.
– Igen, sajnos! A kolléganőm nem tud dolgozni, mert az irodai számítógépemet lezártam egy titkos kóddal.
– Olyan tikos, hogy telefonon nem is lehet közölni?
Vanda elnevette magát.
– Olyan titkos, hogy én sem tudom, mert mindig változtatom, az újat beírom egy titkos kis füzetbe, azt pedig jól elzárom az íróasztalomba, a kulcsot pedig…
– Lenyeli!
–… magammal hordom. Ne haragudjon! Tényleg el kell mennem! Belátom, igaza van, ha ezek után látni sem akar többé…
– Erről szó sincs!
– Akkor, viszlát!
– De, ugye, az már nem ma lesz?
– Majd megbeszéljük, jó?
Most ő hajolt a férfihez, ajkát odanyomta az arcához, de csak egy pillanatra és kisietett. Károly utána szólt, hogy lekísérné, de meg se hallotta, így a férfi pár lépcsőfok után feladta.
Amint beült az autójába elővette a telefont.
– Ne haragudj az előbbiért! Mindent megmagyarázok. Felmehetek most hozzád? Oké, negyed óra múlva ott vagyok.
Vanda felnézett a tetőtérre: „Isten vele, művész úr, örökre!”
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
