Búcsú az összkomforttól I. Változat: Garzon a negyediken

Hatodik szereplő – JÁCINT – Anna férje, leváltott Párttitkár. – Első részlet. *

 

Tizenegy óra s az asszony még sehol. Mégis annál a szerencsétlennél maradt volna? Ki van zárva! Biztosan Anikónál alszik.

Nem várok tovább. Tisztálkodom és lefekszem. Rondán nézel ki, ezzel a kétnapos borostával… A rendes emberek reggel borotválkoznak, az urak délben, amikor felkelnek — most akár urat is játszhatnék — a latrok pedig este… én akkor szoktam. Csengetnek! Lehet, hogy Anna nem vitte magával a kulcsát? De türelmetlen!

— Jövök már, csak éppen borotválkozom.

— Jó estét!

— Maga az? Ilyen későn! Csak holnapra vártam. Jöjjön már be, ne álljak itt a kapuban félig habos pofával!

— Most már nincs semmi baj, de mekkora lehetett volna! Ha eszembe jut, kitör a nyavalya. Vegye tudomásul, én ezt többé nem csinálom! Eddig se kellett volna! Ha nincs az a drága jó szívem, hogy megsajnáljam… Én, — magát! Kész kabaré…

Nocsak, mit meg nem engedünk magunknak! Egy évvel ezelőtt, ha ilyen hangon beszél velem, úgy kivágom, mint a taknyot… Most érzi a szarházi, hogy lehet…

— A lényeget mondja végre! Mi történt?

— Hát csak annyi, hogy a kedves feleségét egy teherautó elől kellett életem kockáztatásával elrángatnom. Szerencsére sikerült.

— Mit beszél?

— Jól hallotta. Csak nekem köszönheti, hogy a felesége még él. De erről nem volt szó, amikor a fülembe duruzsolta, hogy: „Maga csak kövesse mindenfelé! Tudni akarom, mit csinál, kivel találkozik, mit beszél.” — Miket mondott neki indulás előtt, a maguk dolga, ahhoz nekem semmi közöm. De ilyen feldúlt lelkiállapotban embert még nem láttam. Pedig követtem már életemben egyet-kettőt. Úgy lézengett egész délután a parkban, mint egy alvajáró. Nem beszélt az senkivel, meg se mukkant. Lépkedett és folyt a könnye, le se igen törölte, csak az orrát fújta ki néha. Nem érdekelte, hogy mindenki megfordul utána… Aztán felült a villamosra és elment arra a címre, amit én szereztem meg. Nem maradt túl sokáig… az az ember egyszerűen kidobta. Ezt jól hallottam. A többi olyan gyorsan zajlott, hogy még mindig nem tudtam megemészteni…

— Elég a sopánkodásból! Megfizetem, amennyit kér. Hol a feleségem, azt mesélje?!

— Nagyon jól tudja, hogy nem pénzért csináltam. Most sérteget?! Bevittem a psichiátriára, mielőtt valami újabb bolondságot csinál. De egyszer s mindenkorra felejtse el, hogy én még létezem! Jó éjszakát!

Anna öngyilkos akart lenni! — nos, ez nem volt benne a forgatókönyvben. Vannak még új helyzetek… már, ha nem hazudik a pali. De nem szokott. Ez egy úgynevezett jóember… Vajon, miért utálom őket? Nem is utálom, lenézem. Még azt sem, egyszerűen, csak nem állhatom. Lehetetlen kategória. Vagy születetten mulyák és korlátoltak — akkor legnemesebb indulatom velük szemben a sajnálat —, vagy okosak és jók, nos, akkor valami kóros viselkedésforma szerint tudják, hogy a fejükre fognak rondítani, de tűrik. Tűrik, mert megfogadták az Istennek, vagy az Anyagnak — világnézet kérdése csupán.

Erről azt hittem, hogy mulya. De a mai viselkedése alapján revideálnom kell a nézeteimet. Okos és jó — annál rosszabb. Egészen pontosan felmérte a helyzetet.

Csak a jóemberektől mentsen meg a Teremtő! A szeretet indítékát keresik minden cselekedetünkben, s ha nem találnak mást, csak rációt, azonnal rád húzzák a „rossz ember” kabátját — próbálhatsz kivetkezni belőle… Hasztalan… Lám, milyen kategórikusan elhatárolta magát… Az ő cselekedeteinek fő indítéka az úgynevezett Jó. Ennek rendel alá minden meggondolatlanságot. Amikor a nagy tilalom idején feketén borjút vágó özvegyasszonyt előre értesítette a házkutatásról, akkor is azzal takarózott: — „De hiszen én jót akartam titkár elvtárs! Az a borjú nem támad fel attól, hogy az asszonyt bezárják, a húst elkobozzák és megzabálják a pártkantinban, a két gyermek meg állami gondozásba kerül, anélkül, hogy legalább életében egyszer megkóstolta volna, milyen a borjúhús.”

Nagyon csodálkozott, amikor azt feleltem, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve… De attól kezdve, mindmáig igyekezett hőségesen meghálálni, hogy segítettem rajta. Egészen mostanig. De most úgy érezte, hogy eljött az idő, amikor nyugodtan üthet egyet rajtam ő is. Menjen a pokolba! Lehet, hogy nem is jó, csak volt energiája hosszú távon, hogy a látszatot kozmetikázza… és én, marha, itt állok és egy ilyen senkivel foglalkozom, ahelyett, hogy felhívnám telefonon az ügyeletes orvost. Mégis csak fontosabb, hogy mi van Annával.

Egy négy nyolc hét kettő… az ilyen intézményeknek is adhatnának valami egyszerűbb számot… pik… pik… pik… naná, majd nem lesz foglalt! A telefon pedig csupa borotvahab, most törölgethetem ezt is!

Mi az ördögöt csináljak? Még mindig pittyeg. Be kellene fejeznem a borotválkozást.

— Harcos üdvözlet! Engedd meg kedves elvtársam, hogy bemutassak valakit, aki tudatosan vállalja a rosszaságát. Most éppen így néz ki, félábrázatra sikeredett maszkkal… Pedig az volt a szándéka, hogy egészen leveti…

Hangosan beszélgetek magammal, szerencse, hogy nem látja senki. Nem kellene-e a másik oldalt is visszamázolni? Ez már szinte száraz. Egy idő után ez is rámmerevedne és járhatnék az emberek között hivatásos pantomim mővészként…, ha már szavakkal úgysem értekezhetünk. A görög tragédiákat is maszkban adták elő… Esetleg ezt az oldalt röhögősre mázolhatnám, hogy autentikusabb jelképe legyen a virágzó jelennek, a másik fele maradhatna olyan keserű ráncos, amilyenre a nehéz sorsú múlt sminkelte.

Az utóbbi időben úgy is egyre jobban tisztelem a görög tragédiákat. Azokban mindent a sorsszerűség ural. Eleve elrendeltetett mivé válsz, hogyan élsz, halsz, akár az életben.

Pedig valaha mennyire meg voltam győződve a sors irányíthatóságáról… lényegében persze most is. — Például tőlem függ, hogy megborotválkozom-e, vagy így maradok örökre…Valamikor azt sem hittem, hogy én is megöregszem egyszer és ezzel együtt nyűggé válok a feleségem nyakán és a társadalom kirakatában…— Hát akkor húzzuk le ezt a maradék borostát. Ha így kifeszíted a bőröd olyan sima lesz, mint nyomdászinas korodban, amikor a hatalomátvételről álmodoztál — és nem is oktalanul! Dehogy hitted akkor, hogy csekélyke negyven év után jönni fog egy rózsaszín-popsiarcú, tejfelesszájú, akkor még csak az anyukája vágyálmaiban létező alakocska, — aki mindent készen kapott —, és lesz képe az orrod alá dörgölni, hogy neki rendes egyeteme van, nem gyorstalpaló Gyurka Pista* mint neked — és különben is, az erkölcseiddel is baj van!

Legalább annyi előrelátás azért maradhatott volna bennem, hogy tudjam, ilyen szép emlékek bolygatása közben biztosan megvágom magam.

Ha a timsó is előkerül, flastromot is találok a gyógyszeres szekrényben, akkor minden annyira OK lesz, hogy már csak egy pszichiátriai szabad vonal hiányzik a tökéletes boldogsághoz.

Tizennégy-nyolc-hetvenkettő… pik… pik… pik… s még csodálkozunk, hogy megbolondul az egész világ! Tizennégy- nyolc- hetvenkettő… na végre, kicseng. Ha fel is veszi valaki, ha az ügyeletes orvos még ébren van és megengedi, akkor Annával is beszélhetek. De nem veszi fel senki. Lehet, hogy nem is ott cseng, csak valahol, a nagy sötét semmiben, ahol emberek nem is élnek. Tizennégy-nyolc-hetvenkettő, már tudom kívülről… pik… pik… pik… várnom kell. De ha éppen fel is vették volna… mit mondhatnék most Annának? Mit lehet mondani annak, akit… egy órája fordítottak vissza arról a bizonyos egyirányú útról?! — valami olyant, ami érdekelné…

Csak az orvossal beszélhetek. Boldog lesz ő is, hiszen éjfél elmúlt. Tizennégy- nyolc-hetvenkettő… cseng… ez nem igaz!

— Halló! Pszichiátria? Az ügyeletes orvossal!… Hogyhogy mit akarok? Kettőt találgathat! Nyilván beszélni!… és fontos ügyben. Mondja meg a doktor elvtársnak, hogy a Pártbizottságtól keresik…

A rohadt életbe, a nevem és a Pártbizottság emlegetése nélkül a legegyszerűbb dolgokat sem lehet elintézni. Mi lesz később? Ma még ismernek. Még olyan a csengése a nevemnek, hogy szóba állnak velem. Na nem a régi, kilencvenfokos alázat hangján, nem!… Ez a senkiházi is… kegyeskedett meghallgatni a kívánságomat és: — „Természetesen vigyázni fogunk a nagyságos asszonyra és nem áruljuk el, hogy érdeklődött — ez nem szabályellenes”.

Egy évvel ezelőtt a saját anyját is elmebetegnek nyilvánítja, ha véletlenül arra kérem és közben egyetlen szabályra sem emlékezik! De nem csak ez az aligszakorvos, hanem a főnöke is… S most megnyugtat, hogy nem szabályellenes a kívánságom! — Rohadnátok meg egytől-egyig! — ez is egy „szabályszerű kívánság”.

Eddig, ne tovább! Ha rá nem gyújthatok, szétverem ezt az egész kócerájt! Hová a rossebbe dugtam azt a csomag cigarettátő Méghogy leszokniő— pont most! És inni is fogok. Nem részegedem le, az nem az én műfajom, azt meghagyom a Gáborféléknek… De ma este nem vagyok hajlandó lenyelni egyetlen rohadt tablettát se! Az ilyenek szabják meg, NEKEM, hogy milyen egy normális ember?! Valószínű olyan talpnyaló beszarinak képzelik, amilyenek ők, — adott esetben tudományosan megmagyarázzák, hogy a normális emberben működnek bizonyos önvédelmi reflexek, az igazán normálisak inkább nem nyilvánítanak  véleményt, tudják, hogy jobb félni, mint megijedni és egyáltalán érvényes rájuk minden közmondás. A legnormálisabbak meg csak a jó alkalmat várják, hogy miután kéretlenül a seggedet kinyalták, az első adódó alkalommal, indokolt, vagy oktalan félelmükért visszaüthessenek. Amikor már nem veszélyes!  — Normális — nem?!

Hiába, a Kent az Kent. Ha újra rászoksz, szívhatod majd a sima CarpaÃő£i—t. De ez a csomag majdnem tele van még… legalább ezen ne rágódj…élvezd! Ez fontos szabály. Élvezni kell mindent, ameddig lehet… ameddig hagyják… ezek itt lenn és az a valami, ott valahol, lehet, hogy fenn van. Az anyag törvényének is nevezheted. A legmagasabban szerveződött élő anyag törvényének. — De akkor miért olyan kicsinyes? Ezt letárgyaltuk elvtársak… egészségemre!

Hedonizmus. Ezt az élvezethalmozást hedonizmusnak nevezik, apám.

— Egészségedre, fiam!

Milyen szerencse, hogy anyád nem veszi észre, mennyire lenézel bennünket. Pedig az ilyen és ehhez hasonló kioktatásaid jellemzik legjobban a hozzánk való viszonyodat. De anyád ezt nem látja. Nem a butaságtól nem veszi észre, az agyától miniszter is lehetne — nem csak iskolaigazgató… a beosztás nem csak rátermettség kérdése…

Az elfogult anyai szeretet akadályozza meg, hogy tisztán lásson téged. Egy kicsit szerelmes beléd, azt hiszem… Így aztán nem tud róla — vagy nem akar tudni —, hogy te megvetsz bennünket, lekezelsz. Főleg engem!  De nemcsak, az egész rendszert. Mindent, amiért mi az életünket — ez most nem szólam, hidd el! — a nappalainkat és éjszakáinkat áldoztuk. Hiszen teljes bedobással dolgoztunk azon, hogy az életet jobbá tegyük, mint amilyen. Ha nem értünk el többet, nem csak a mi hibánk…

De ezt úgysem hiszed el, fiam, úgy sem hiheted el. Én sem hittem el annak idején. Ez is törvény, hogy egyszer a fiúk számon kérik az apai örökség silányságát. Én is azt tettem, amikor beléptem a szervezetbe. Lenéztem apámat, amiért tűrni és sóhajtozni tudott — no meg nélkülözni, úgy, hogy azért ember maradjon. De ti ráadásul még ki is nevettek az egykori hitünkért és elhatároljátok magatokat ettől az egész akármitől, amit nevezhetünk ahogy akarunk: aranykorszaknak vagy a szocializmus kiteljesedési szakaszának, vagy egyszerűen istenverésnek, — de ez az akármi végső soron a mi  egész  életünk!. Ennyire futotta a képességünkből fiam. Hát csak ítélkezz nyugodtan!

Téged csak „az élet minősége” érdekel. Hajlíthatatlan, makacs, önző ember vagy — akárcsak én —, s csak annyival jobb, hogy hit nélkül is dolgozol. Ez a hitnélküliség a legszomorúbb az egészben!  Mi a rendszerbe vetett hittől egy ellentmondásokkal terhes, nehéz úton jutottunk el az eszmélésig — sőt, én tovább is — a kiábrándulásig. Ez akkor is igaz, ha nem verem nagydobra. De veled mi lesző! Te ott kezded!

„Nézz körül, apám, mi van itt! Ezt akartad te?! Ez a ti híres, nagy egyenlőségetek? Nézd meg, hogy élnek mások! Mert egyeseknek különleges üzletekben, sajtot, vajat, s mi jó falat tartogat a hatalom, amelyet kiszolgálnak. Köszönöm szépen, én ilyen áron inkább nem kérek belőle!”

Az „egyesek”-et különösen gúnyosan hangsúlyoztad. Becsületedre váljon, ezt akkor vagdostad a fejemhez, amikor még én is a hatalmat képviseltem. Vagy csak azt nem tudtad eltűrni, hogyan bánok anyáddal? Nem akarom azt mondani, hogy igazam volt. De két ember kapcsolata olyan bonyolult képlet, hogy kívülállónak lehetetlen megérteni. Nem is igyekeztél túlságosan. Itt hagytál bennünket. Pillanatnyilag inkább nélkülözöl a diákotthonban, de nem vállalsz semmiféle közösséget velem. Elmeneteled nem tett valami túl jót a házasságunknak, de a te szakmai felkészülésednek sem. Éjszakai szénlapátolás után nem igazán fog az ember feje másnap az előadásokon.

Akkor elengedtelek itthonról. De most szóltam, illetékes helyen, hogy ne adják ki az útleveledet. Ez van. Rossz ember vagyok.

Nem azt akarom elhitetni veled, hogy amit mi csináltunk, az mind tökéletes. De lássam, hogy jobban csináljátok, hogy igazságosabban csinálod… mert minden konfliktusból kilépni, a neurózis egyik vállfaja csupán, nem megoldás. Egy egész ország nem mehet el! De az se lehet, hogy csak a hülyék maradjanak, a bólogató jánosok… Ha ráadásul még magyarnak is születtél ezen a tájon, akkor külön meggondolhatnád azt is, hogy a hozzád hasonlók távozása egy talaját vesztett nemzetiséget hagy ott, fej nélkül.

„Un oltean de al meu” * szoktam mondogatni, amikor fél-fekete úton próbáltam rajtuk valamiben segíteni. Mi lesz velük, ha már sehová sem fordulhatnak protekcióért, mert csak az élhetetlenek maradnak itthon?!

Tedd félre a finnyásságodat és próbálj meg olyan pozíciót kiharcolni magadnak itt és most, hogy segíthess a „ketteseken”, ha már az „egyesek” ellen annyi indulat szorult beléd, hogy végképp nem tudod elviselni! Mert valóban égbekiáltó, hogy negyven évig csak adósságot termeltünk! Ha ki kellene fizetni nagy hirtelen, kiderülne, hogy nem csak a ház a fejünk felett, de a hátamon az ing is hitelben van. Igazad van, fiam! De ne futamodj meg, csináld jobban!…

Ne akard, hogy az emberek újjal mutogassanak az apádra: „Ez is egy szélhámos. Megcsinálta nekünk a szocializmust, ilyennek, amilyen. S lám a tulajdon fiát kimenekítette belőle, — mert kérdem én, hogyan kapott az úrfi nyugati útlevelet?” Ne csináld ezt velem! Ennyire mégsem gyűlölhetsz!… Jaj! Ha mindezt így elmondhatnám egyszer egy pohár bor mellett. De szóba se állsz velem!

— Hogy az a magasságos mennybéli!… Ne kerülj a szemem elé, mert nem állok jót magamért! A kapcarongyod vagyok, neked is? És az anyádnak is? — és most már mindenkinek?! Még hogy nem gyűlölhetsz annyira? Dehogy is nem! Hát akkor amilyen az adjon-isten, olyan lesz a fogadj-isten is. Nem magyarázom tovább a bizonyítványom, nem ménsz sehová és punktum!

Hangosan üvöltözöm… Lehet, ez is a hedonizmushoz tartozik, mint maximális élvezet. Valamilyen izmushoz azért tartozni kell… legalább is nekem… Ha nektek ez nem fontos, akkor pucoljatok el mind itthonról, hagyjatok nyugodtan megdögleni az izmusaimmal együtt! — mert, hogy melyiket is ajánlhatnám teljes lelki nyugalommal?! Csak a hedonizmust. Ne sajnálkozzon rajtam senki, irigyeljenek! Én sem sajnáltam az ellenfeleimet. Ködfátyolos szemmel ne bámulja senki, nyaldosom-e a sebeimet! Menjen ahhoz, aki jobban rászorul a sajnálatára…

Világgá kergetted őt is. És csak egy hajszálon múlott, hogy még él…

— Hát ember az ilyen?… Valószínű… Mert ha állat volna sokkal csalhatatlanabbul működnének az ösztönei. Az állat jobban ragaszkodik a párjához, a kölykeihez… még a gazdájához is. Nem mar a kezébe… Na, még egy pohárral. Anna, a te megegészségesedésedre… ki is tudtam mondani… és az Anikóéra is… legyen teljes az állatsereglet.

„Apa! Te sem gondolhatod komolyan, hogy az ember abból éljen, ami nincs. Nem kívánhatod, hogy a fejemmel keressem a mindennapit, amikor a fenekem erre sokkal alkalmasabb. Inkább férjhez megyek!”

Te a változatosság kedvéért önmagadat nézed le, s ezen változtatni is késő már. Hát eredj férjhez, édes lányom!… Mentél is… csak arra vigyázz, hogyan mozgatod! Ha NicuÃőŸornak már nem telik öröme benne, még kénytelen leszel a kacsóidat felhasználni a mindennapi keresgélésre… A te egészségedre is NicuÃőŸor és az egész ezrededre — ja, még csak százados vagy? — nem tesz semmit!  Ha Mikinek hívnának nem biztos, hogy kinőnéd, de így akár mérget vehetünk rá… Szervusztok fiúk!

 

*  *  *  *

 

Ettől a rohadt fogkrémtől minden reggel hányingert kapok!

Bámulhatod a véreres, táskás szemeidet! S szájad mellett a két mély ráncot! Esetleg az elegáns, elefántcsont arcszínt. Meg is csipkedheted, mint bál előtt a lányok… „Már a lágysága se a régi” —, ahogy Emilke mondaná… még hogy elefánt!  De csodálni lehet. Csak te tehetsz róla, hogy olyan vagy így ébredés után, mintha kihánytak volna.

— Ma rendes életet kezdek.

Annyira azért nem, hogy reggel borotválkozzam. De előbb eszem, csak azután gyújtok rá. És semmi pia!

Legalább magamnak kell tudni parancsolni, ha már másnak nem tehetem…és szót is fogadok — nem úgy, mint Jackie, akitől a mondás származik. Ő ugyanis parancsolni tud magának — csak szót fogadni nem.

Ennék is, ha hányingerem nem volna… Legalább egy teát pirítóssal muszáj. A pirított kenyérnek otthon illata van…, mosolygó feleséggel és állandóan miértet kérdező és nemet válaszoló apró gyermekekkel. Ezekből legalább miniszter lesz, gondoltam akkor. Mulattatott ez az örökös „miért” és a „nem”, pontosabban inkább az, hogy Anna bosszankodik ezen. Az szóba se jöhetett, milyen allergiás leszek valaha a fiam miértjeire és nemjeire.

A pirított kenyérnek mindent összevetve is boldogság illata van s jó, hogy legalább ez felidézhető.

Mielőtt könnyes tragédiába, vagy dührohamba fullasztanám a reggelimet, szépen lenyelem az előírt tablettákat — egy, kettő, három, négy — a fehér lába szára.

S mennél jobban húzódik alája, annál jobban kilátszik… akkor miért veszem be mégis? Ki előtt próbálom szépíteni? Azt mondták, agresszív pszichopata vagyok. De kik mondták?! S talán úgy is van… mert azt sajnálom ma is, hogy csak EGY pofont adtam annak a rohadéknak, mikor a végzettségemet kezdte piszkálgatni, s a nőügyeimmel hozakodott elő. Puhára kellett volna verni, mint a rántani való húst!…

Mintha illetékes helyen, illetékes feletteseim nem ismerték volna az összes nőimet, öt évvel előbb is!  Csak akkor még szükség volt rám, többek között a Pártapparátus pontosan előírt százalékos összetétele miatt is. Én voltam az a bizonyos felsőfokú végzettségű, illegalista, középkorú, nemzeti kisebbséghez tartozó férfikáder, akikből pontosan három százalék volt előírva a megyének. Hogy öt év után már egészen más szempontok szerint írják elő a kötelező összetételt, s hogy a nemzeti kisebbség csak egy bizonyos beosztási szintig jöhet szóba, mint káder — ez egészen más szalonnás káposzta! Na meg túl tapasztalt és dörzsölt vagyok már bizonyos rablómesék lenyeletéséhez, s ráadásul ezt még meg is mondom…

„Tarthatatlan elvtársak ez az erkölcsi fertő!”

Én ne tudnám, hogy minden csak ürügy? Az egész olyan zseniálisan van megcsinálva. Az a bizonyos kollektív bölcsesség mégse elhanyagolható tényező. Mert nem csak rólam van ám szó.

„Általános érvényű irányelveket kell hozni elvtársaim!”

Magyarán, olyan törvényeket és rendeleteket kell hozni, minden téren, amelyeket lehetetlenség betartani. Erkölcsi téren is, akár az egyház. Csak ők megbocsátják, ha vétkeztél. Ledarálod sorban a vétkeidet, mint én most a kávét. Aztán három miatyánk, három hiszekegy és püpü nem jár, ezentúl jó leszek, édes jó Istenem…

De hát mi sem várjuk el az állampolgártól, hogy mindet betartsa. Mennél inkább nem tartja be, annál jobb!… mihelyt kényelmetlenné válik az illető, azonnal kéznél van a be nem tartott rendelet, előírás, erkölcsi norma, — amiért sürgősen ki lehet csavarni a nyakát.

De az állampolgár se mind hülye. Nagyon jól tudja, milyen mértékben volt törvénysértő. Nem áll ki a napra, ha vaj van a fején… igyekszik nem kényelmetlenkedni, nem kérdezősködni, amikor nem kell… ameddig bírja cérnával… vagy kötélidegekkel, mert azok kellenének!

Nekem magyarázza, miért vált le? Azt hiszi, teljesen begyepesedtem s nem emlékszem arra, hogy öt évvel ezelőtt éppen ő volt az, aki feleségül vette Meryt, mert terhes maradt tőlem és apa kellett az eljövendő gyermeknek. Szó sincs róla, hogy átverte volna valaki. Pontosan tudta, hogy miért kapja meg az új beosztását. Akkor úgy nézett ki, beéri ennyivel. Ma már az enyém is kell neki. A levetett nő után a levetett állás… Ez a helyzet.

— Van okos és okosabb, van rossz és rosszabb — s ha alapfok vagy, hát magadra vess!

Pedig hasonló oknál fogva ő is bármikor megfúrható. Szintén a szigetre jár ki — úgymond, halászni —, alkalmakként más-más Mancikákkal… külön kaszt ez is, akár a főrdőskurva.

— De fúrja, akinek jobb a fúrója. Egyék meg egymást, s a beosztásaikat is, mert egy nap elérkezik az ő hóhéra is… Csak ne hivatkozott volna a szocialista erkölcseimre éppen ő — dehogy verekszem! — megtanultam én, hogy mi a fegyelem…

Egy kis fantáziával megnézhette volna, hogy több mint egy kiló liszt és fél liter olaj van a kamránkban, a mélyhűtőről és tartalék babkávéról nem is beszélve. Egy ilyen bűnös élelmiszerhalmozás hasonlóképpen törvényellenes és nem dühített volna fel ennyire.

— De őt az erkölcsi mocsaram érdekelte — milyen jól tudja, hol van benne a gázló!

Az aljassági listán még egy ismeretlen Anna számára. Ezt a gyermeket sem vallottam be neki, akkor se tettem volna, ha megszületik.

Nem lett volna semmi értelme. Egyrészt Mert Mery pontosan olyan cafka volt, akár a többi, ezen nem változtat az sem, hogy ráadásul még számító is. Azt képzelte, hogy ha gyereket vár tőlem, elválok. Rosszul hitte. Anna egy ilyen „botlást” minden további nélkül „megbocsát” nekem, ahogy a többi nőkkel is tette. Igazán kár lett volna felizgatni vele… Megbocsát, mert eredendően jó. Úgy született… nem tehet róla szegény… meg egy kissé sznobnak is, talán. Mindig különbséget tudott tenni egy nagy ember volt felesége, és egy nagy ember kissé elhanyagolt felesége közötti státusz között. — Mert azt nem hiszem, hogy valóban tisztában lehetett volna vele, mit takarnak ezek a nőügyek.

— Megértheti-e egy asszony, ha mégoly okos is, az örök éhséget, a csillapíthatatlant… s a félelmet, hogy sohasem érjük el a beteljesedést?

 

Hát akkor elmosom ezt a pár mosatlan edényt…, ha véletlenül mégis hazajönnél… Túlságosan tisztellek Anna! Túlságosan tiszteltelek, ahhoz, hogy megmutassam neked teljes mivoltomat, ami adott, amiről nem én tehetek. Évszázadok során gyűlt génjeimben ez a kielégíthetetlenség, mint a tiédben a jóság… Alig voltam veled, máris kívántalak, akkor is, ha fizikailag lehetetlen volt. Újra és újra kívántalak!… de szégyelltem előtted, hogy ilyen vagyok. Azokkal a lányokkal minden OK volt. Egyformán állatok voltunk, nem kellett szégyenkeznem.

Hogy akkor miért nem maradtam a nőstényállatkáim mellett, s miért kellett Gábortól elválasszalak?

Most se te kérded ezt. Sohase kérted számon az erkölcseimet, csak tudomásul vettél dolgokat és lassan begubóztál. Közben olyan semmibe révülő álmodozás költözött a szemedbe, olyan nedves-párás sajnálat irántam, hogy elviselhetetlenné vált.

— Érted már, miért őztelek elő! Hogy a fenébe is érhetnéd… hiszen azt se érted, miért állítottam félre Gábort.

Azért, hogy rávezesselek a számodra egyedül helyes, járható útra, hogy értelmiségi váljon belőled — akkoriban úgy fogalmaztam volna, hogy „újtípusú értelmiségi”. Ne röhögj! — nem röhögök én se. Így van. Persze, tetszettél, hiszen szép voltál, egészséges, fiatal. De ilyenből tizenkettő egy tucat. És annyit szorongathattam meg a boglya alján, ahányat megkívántam, melyiket azért, mert tetszettem neki, melyiket azért, mert a rajoni pártaktivistával nem mert ellenkezni. Közben rád vártam, hogy méltó társként léphess az életembe. Vártam, hogy érjél meg, mint a téli körte. Vártam, hogy habzsold tele magad tudománnyal és kultúrával, de éhezz meg a szerelemre.

Négy évig feléd se néztem, de mindig pontosan tudtam, hol jársz, mit csinálsz… Az iskolatársaidtól nem féltettelek, azok mind gyerekek voltak hozzád képest.

Hittem, hogy jönni fogsz, jönnöd kell!…

És miközben csak téged vártalak, nem szalasztottam el egyetlen felkínálkozó derekat sem. Mondhatnám „de a lelkem tiszta maradt” — de nem mondom. Hazudni csak hivatalból szoktam, magánemberként legfennebb elhallgatok ezt-azt.

A házasságunk után egy ideig hamuba bújt a parázs. Szép voltál és tanulékony, jó szerető. Szívesen vittelek társaságba, nem kellett attól tartanom, mint sok társamnak, hogy lebőgeti őket az asszony, mihelyt kinyitja a száját. Te csak okosakat mondtál és még okosabban tudtál hallgatni, amikor arra volt szükség. Mindenki irigyelt miattad. A gyerekek is téged szerettek jobban, engem alig ismertek, sohase voltam otthon velük. — Lassan, de biztosan így tette tönkre a te nagyszerűséged az annyi gonddal kitervelt és kivitelezett házasságunkat. Önérzete is van a férfiúnak… nem tudja hosszú távon elviselni, hogy másodhegedős legyen a családban… csak azért is megmutatja!

Az önérzet, erő, akarat, határozottság, függetlenség, befolyásolhatatlanság stb. mellett vajon melyik férfiúi erény akadályozott meg eddig, hogy ilyen higgadtan végiggondoljam az egészet?

— És milyen kisszerő stílusban, milyen utolsó módszerekkel próbáltál bizonyítékokat keresni arra, hogy Anna sem becsületesebb nálad.

S még ez se járt eredménnyel. Ezt hívják féltékenységnek? Persze.

— Te ebben is csak alapfok vagy. Mások már öltek, sőt, ültek is miatta, lásd Othellót, Gábort és társait… Te ehhez is gyáva voltál. Úgy gondoltad egyszerűbb az asszonyt öngyilkosságba kergetni…

A mostani módszer sokkal tökéletesebb. Az orvosnőnek mondtam, írassa le Annával a gondolatait… a papírokat majd megkapom. Egy-két kiló kávé, egy-két üveg Carmel bor, pezsgő, majd meggyőzi a főorvos asszonyt arról, hogy ez „nem szabályellenes”. Akkor végre megtudom, mi van az álmodozó szemei mögött.

— Biztos akarok lenni benne!

Mekkora problémám lett a bizalom! Azelőtt eszembe sem jutott. Biztos voltam a hatalmamban: a beosztottjaimon, a gyermekeimen és Annán. Aztán valahogy belém esett a kétség — akár a szú — s úgy percegek tőle, mint régi bútor az éjszakában.

Minden egyszerre lázadt ellenem. Legelőbb Anna. Elhatároztam, hogy móresre tanítom. Bebizonyítom neki, hogy különb férfi vagyok, mint amilyen asszony ő — és megmutatom, hányan lennének boldogok tizedannyival, amennyi neki belőlem jut. Megmutattam!

Aztán a fiam lázadt. Úgy tettem, mintha nem bántana, mintha ő lenne a hibás mindenért, és hagytam, hogy elmenjen…

Mióta olyan kurtán-furcsán elbántak velem hivatalosan is, azóta vettem észre igazán — illetve azóta van — lenne — egyre nagyobb szükségem a bizonyosságra.

Azóta bizonytalanodtam el, s tör ki rajtam minden látható ok nélkül a dühroham. Most is kitörne, ha reggel nem vettem volna be az egy-kettő-három-négyet. Ettől olyan vihar előtti-utáni szürke várakozás nyugalma telepedett rám… Jönne egy jó szél, ki is derülhetne… ha jönne… ha Anna jönne.

Egy ideig még biztosan nem jön — ha egyáltalán hazajön még valaha.

 

Reggel óta ülök a konyhaszéken, az ég egy világán semmit se csinálok — még annál is kevesebbet —, s lelkesedem azon, hogy pillanatnyilag nem vagyok dühös. Mert mi egyébért lelkesedhetnék? A legkevésbé azért, hogy Annát kis híján a halálba kergettem. De le kellett végre számoljak az egyszer félreállított bábbal! Járok déli verőfényben kézenfogva Annával, visszanézek, és három árnyékunk van. Egy ideig csak én tudtam ezt a hármas árnyékot. De öt évvel ezelőtt Anna is észrevette. Az anyja hagyatékát rendeztük otthon, a faluban. Gyermekkori barátnője segített nekünk, ő újságolta:

„Azt tudod, ugye, hogy Gábor azóta se nősült meg? Nem találkoztál vele? Pedig ott van ő is, valahol a városban.”

Abban a pillanatban éreztem, hogy Anna hátranéz és meglátja ő is… Belém fészkelt a gyanakvás. Hátha titokban találkoznak, ezután? Figyeltetni kezdtem Annát. Felkutattam Gábort. Hátha rosszul ítéltem meg, s közben igazi vetélytárssá nőtte ki magát.

Meggyőződtem róla, hogy semmi kézzelfogható nem történt. Anna egyenes ember. Ezért képtelen eltitkolni érzéseit. Ahogyan nagy álmodozó kék szemeivel a semmibe bámul, az minden más bizonyítéknál jobban ingerelt. Éreztem, az a lezüllött, csavargó — senki beköltözött az otthonomba — régi mivoltában pompázik Anna képzeletében, felékítve az örökhőség glóriájával — és megmérgezi az életünket.

Azon a napon aztán nem bírtam tovább. Dicsőüljön meg egészen, vagy tűnjön el örökre! Kipakoltam Annának az addig eltitkolt teljes igazságot, s melléje a Gábor címét. Keresse meg. Nézze meg magának, kiről ábrándozik. Vagy-vagy!

Páholyban éreztem magam, így öregedőn és megrugdosottan is, azzal a lumpen alakkal szemben, akivé Gábor miattam vált. De akivé válhatott volna nélkülem is. Közepes képességű, gyenge akaratú, könnyen befolyásolható emberke lévén nem tudta volna elviselni két évig se az asszony fölényét. Hisz én is nehezen viseltem el… Nem volt Annához való társ. De ezt csak én tudtam — most majd megtudja Anna is —, ezzel nyugtattam magam, mikor elment.

Aztán vártam, hogy négy-öt óra múlva összetörten, sírva, de bűnbánó lélekkel hazajön, s azt mondja: „Bocsáss meg! Igazad volt. Tévedtem.”

Pedig én tévedtem és nem is először, mert ennyire ismerem csak Annát! Nagyon nehezemre esik beismerni és legkevesebb négy idegcsillapító szükségeltetik hozzá… akkor már könnyebb kifejleszteni a bizonyosság szükségességének teóriáját. Hiszen fontos is, csak ez a második hete tartó bizonytalanság elég drága ár érte. De hát: valamit, valamiért.

— A bizonyosság olyan áru, amiért bármikor szívesen fizetek — s amit számtalanszor túlfizettem.

Pedig büszkén vallom, hogy értelmes vagyok és rossz. Cselekedeteimet a hideg ész, a ráció irányítja. Sohase mardosott a lelkiismeret azért, amit tettem. Akkor minek nekem a hit? Miért kell föltétlenül hinnem valamiben vagy valakiben? Talán, mert hit nélkül nincs biztonságő Pedig a hitre fáztam rá mindig. Először Sztálinnal, aztán… kár folytatni.

De igenis, folytassuk csak! Még nem is olyan régen, Sztálin halála után is, egészen bizonyosak lehettünk néhány dologban. Volt szocialista és kapitalista tábor, pontosan tudni lehetett ki kivel tart és ki ellen. Aztán Kína és a Szovjetunió haragudni kezdtek egymásra s a világban lassan minden összezavarodott.

— Lehet, csak az én véges agyam vált képtelenné az új összefüggések felismeréséhez.

Szerző Bárányi Ildikó 76 írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!

4 Komment

  1. Nem tudom kedves Ildikó, hogy milyen szavakat is guberáljak össze, hogy méltóan fogalmazva, illedelmesen köszönjem meg ezt az olvasási élményt. Hogy a “Búcsú az összkomforttól” egy mesterien megirt mű, nem kell, hogy ismét leírjam. Te magad is tudok, hogy így van.

Hagyj üzenetet