George Tumpeck : Barlangászás és hegymászás I.

Így kezdődött *

 

  

Kamaszodni kezdtem. Sokáig készültem az első randira — későn érő típus voltam. Szégyenlős is, lámpalázas is. Mindig féltem a kudarctól, a visszautasítástól.

Volt a házban egy kislány, közel egyidősek voltunk. Régóta nézegettem, néha félve integettem neki, és ha visszaintett szégyellősen elfordultam, mintha nem vettem volna észre. Nem tudtam, mit csináljak. Éreztem, hogy én is tetszem neki, de hát nem lehet csak úgy odamenni. És mit mondok majd neki? Elborzadtam. Nem egy egyszerű dolog az első alkalom. A suliban a haveroknak már volt barátnőjük — legalábbis nekem azt mondták. Nem mertem tanácsot kérni, mert kinevettek volna, inkább mindig hazudtam magamnak egyet. Végül anyám oldotta meg a kérdést. A lány édesanyját kérte meg, hogy amíg ő haza nem jön a munkából, figyeljen rám.

Onnantól minden délután együtt tanultunk, beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy mi most járunk egymással. Ez körülbelül abból ált, hogy együtt lementünk a boltba vásárolni, és néha megfogtuk egymás kezét. Madarat lehetett velem fogatni.

Igazi, saját Nőm volt!

Majdnem minden hétvégén fölmentem a budai hegyekbe, valamilyen kőbányába és mászkáltam, gyűjtöttem a kövületeket. A következő hétvégén előálltam a nagy tervvel.

Elkértem a leányt az édesanyjától. Legnagyobb megdöbbenésemre el is engedték velem. A Táborhegy oldalából nyíló barlang volt a cél. Egész héten készültem, a hátsó gondolat az volt, hogy lesz, ami lesz, megcsókolom. Úgy számítottam, hogy onnan legalábbis másfél óra az út hazafelé, majd csak kiengesztelem valahogy. Újabb felismerés: én még sosem csókolóztam. Futottam fűhöz, fához, hogy hogyan kell. Kinevettek. Szóval nagyon lámpalázas voltam. Elképzeltem magam és a lányt, amint a barlang előtt romantikus környezetben magamhoz ölelem és itt mindig megakadtam. Mi lesz, ha valamit nem jól csinálok? Elhessegettem magamtól a gondolatot és már nem voltam olyan lelkes a kirándulásért.

Eljött a nagy nap! Reggel kilenckor indultunk, én javasoltam, hogy menjünk gyalog, mert úgy tovább tart az út és később kerül sor az áhított csókjelenetre. Szóval mégis villamos lett a vége, mert már akkor is hajlottam a kompromisszumokra. Már messziről látszott, hogy nem leszünk egyedül, ugyanis a barlang előtt egy csomó barlangász álldogált. Valahogy örültem is meg nem is. Ők a barlang föltárásán dolgoztak, és érdeklődésünket látván minket is levittek a mélybe. Érdekes volt, nagyon tetszett. Kézről kézre adtak minket, nagyon vigyáztak ránk. Összebarátkoztunk és megbeszéltük, hogy a következő héten bemegyünk a klubházukba. Ők a Vörös Meteor barlangászai voltak.

Hazafelé menve egy erdei tisztáson, a lány magához vont és megcsókolt. Hát így utólag megítélve nagyon ügyetlen voltam, de legalább nem szaladtam el. Madarat lehetett fogatni velem. Hazáig gyakoroltunk. Anyám és az ő anyukája már a kapuban várt, és mi izgatottan meséltük barlangi kalandunkat, természetesen egyebekről nem esett szó.

Pénteken volt az ominózus klubnap és el is mentünk. Vagy harminc torzonborz barlangász a hétvégi túrákról beszélt. Megkérdeztek, van-e kedvünk menni velük. Volt, de előbb el kellett kéredzkedni. Fölírtam az adatait két srácnak, az egyiket mindenki Oroszlánnak a másikat Zsiráfnak hívta. Ilyen információkkal fölfegyverkezve megkörnyékeztem anyámékat. Barlangba akarunk menni a Zsiráffal és az Oroszlánnal. Anyám csóválta a fejét és átballagtunk barátnőmnek anyukájához, megbeszélésre. Ő is éppen nagy fejcsóválások között volt. Megállapodtunk, hogy elmehetünk, de csak akkor, ha a találkozó színhelyéről a Zsiráf telefonál anyámnak. Ami meg is történt, így nem volt akadálya a további útnak.

Megérkeztünk Solymárra és onnan gyalog mentünk a solymári Ördöglyuk barlanghoz. Hát jó nagy séta volt! Előkerültek a karbidlámpák és koszos, agyagos overallok. Mi melegítőben, tornacipőben voltunk és elég megszeppenve álltunk, egy csomó piszkos ember között. Később — úgy körülbelül öt perc múlva —, mi is épp úgy néztünk ki. Nagyon tetszett, kúsztunk-másztunk, minden olyat csináltunk, ami otthon tabu volt.

Leértünk a nagyterembe, ahol átéltem az első barlangász avatást. Kis barátnőm is. Ez abból állt, hogy mindenki egy jó nagyot csapott a seggünkre, mert ez egy áldozat, amit a barlang szellemének a kiengesztelésére minden első-barlangosnak meg kell hozni. Avatás után, csak ücsörögtünk egy jó hideg, lapos kövön, de boldogok voltunk.

Hazafelé a többiek átöltözve szép tiszta ruhában, csendesen nevetgéltek rajtunk, akik mint két agyaggombóc, sárosan, egymás kezét fogva, ballagtunk utánuk. Otthon hatalmas sikert arattunk, anyám rohant a fényképezőgépért, a kislány anyukája a kezeit tördelve tapogatta kislányát, hogy egy darabban van-e. Egymás szavába vágva meséltük kalandjainkat, és lelkesedésünk láttán a légkör is megenyhült körülöttünk.

Majdnem minden hétvégén jártunk velük, különböző barlangokba, beszereztünk saját lámpát, overallokat, sőt nekem egy karabinerem is volt már, amit akkor még nem tudtam, mire használnak. Majd egy év telt el így, én egyre lelkesebb voltam, kis barátnőm egyre kevésbé, majd el is maradt. Nem nagyon bántam, hiszen már volt csajom, és most egészen más dolgok érdekeltek.

Esténként, miután anyámék elaludtak, én kimásztam a folyosóra nyíló ablakon és irány a Ferenc-hegyi barlang. Egész éjjel egyedül kóboroltam, élveztem a sötétséget, a magányt. Szereztem térképet és iránytűt. Megtanultam tájékozódni és egy kétdimenziós térkép alapján, egy háromdimenziós barlangban eligazodni. Mint később kiderült új járatokat is találtam, ahol még ember előttem nem járt.

Egyre többet foglalkoztam geológiával, egyre jobban érdekelt a barlangok kialakulása, képződményeik, a kristály geológiája. Ekkor kezdtem el barlangi fotókat is készíteni, mert annyi csodát láttam, amit másként nem tudtam megosztani másokkal.

Hetente kétszer terepfutó edzésen voltam, ami abból állt, hogy a Lukács fürdőtől fölfutottam a hármashatár-hegyi színestévé-adóig meg vissza. Komoly erőnléti edzéseket tartottam, mert számomra ez minden áldozatot megért. Anyámék örültek, elmúlt az az időszak, amikor rettegniük kellett a csínytevéseimtől.

Megkomolyodtam és rengeteg önfegyelmet tanultam. Túráimat egyedül csináltam, mert nem találtam korombeli partnert. Elkezdtem sziklamászással is foglalkozni, mert a barlangászás is földalatti sziklamászás, csak lámpával és nedvességgel nehezítve. Kedvenc helyem a Keleti-kőfejtő volt a Mátyás-hegy oldalában. Átlagosan húsz méteres falak, nem túl magasak, de senki más nem jár oda. Külön mászási útvonalakat terveztem és minden szabadidőmet ott töltöttem.

Felszerelésem egy melegítőnadrág és egy tornacipő volt. Kötelet nem használtam, mert hát egyedül úgysem tudtam volna biztosítani magam. Akkor még nem ismertem a csomózásokat, nem ismertem a technikai részét. Ösztönös mászó voltam. Ha az ember tisztában van a saját fizikai és mentális képességeivel és annak csak a 75%-át használja, akkor elvileg nem lehet baj. Ezt a mai napig is tartom, és én vagyok az elő példa, hogy ez működik is. Pályafutásom alatt sajnos nagyon sok balesetnek voltam szemtanúja, és majd mindegyik emberi hibára volt visszavezethető.

Technikai fölkészülésemet egyik barátomnak köszönhettem, aki az akkori viszonyokhoz képest komoly felszereléssel rendelkezett. Meghívott mászni a Feketekőre.  Ez egy, a hegymászók által kedvelt sziklás hegyoldal, néhány húsz méter körüli fallal.

Megérkeztünk, kipakoltunk, ekkor láttam először igazi hegymászó kötelet. Még nem voltam biztos benne, mire fogjuk használni, de nem kérdeztem. Majom – mert, hogy ez volt a barátom beceneve -, körbe fölment a turista ösvényen és kirögzítette a kötelet.  Nem volt türelmem kivárni, így gyorsan fölszaladtam a falon, amit majd kötéllel tervezett mászni. Nagyon meglepődött, és a nap végére belátta, hogy sokkal jobban mászok, mint ő. Ajánlotta, hogy menjek le az ő egyesületükbe, és akkor én is kapok felszerelést. Nagy volt a csábítás, de nem mentem. Megszoktam az egyedül mászást.

Nyáron elmentem vagont rakni és a kapott pénzből bevásároltam. Kötelet, karabinereket, mindenfele sziklaszöget. Már kezdtem hegymászóra hasonlítani. Anyám nem akart tudomást venni arról, hol mászkálok, a lényeg az volt, hogy egyben hazaértem.

Történt egyszer, amikor már saját mércém szerint is jó közepes mászó voltam, hogy a kedvenc gyakorló helyemen barlangászok jelentek meg, akik az újoncokat oktattak a mászás technikai rejtelmeire.

Én szokásom szerint, mint egy őrült, föl, s le rohangáltam a falakon, már minden fogás és lábhely előre köszönt. Ez a mutatvány annak, aki először látja lélegzetelállító volt. Vezetőjük, Drúz rögtön megkérdezte, nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mert az ő gyenge szíve nem bírja el, hogy én kötélbiztosítás nélkül mászkálok. Hát a békesség kedvéért hagytam magam rábeszélni, mert hát sokan is voltak, na meg elég komoly szakembereknek néztek ki. Rengeteget tanultam tőlük, főleg biztonságtechnikát. A MÁV-BVKH barlangászai voltak, akik egy komoly geológus irányítása alatt a Bükk-fensíkon végeztek feltáró munkát.

Tetszett, csatlakoztam a csoporthoz.

Innentől kezdve majd minden pénteken irány Miskolc és onnan busszal Hámor-Lillafüred. Másfél, két órás erőltetett menet Bánkútra. Általában késő este érkeztünk. Sátorverés és gyors alvás volt a program. Másnap hajnalban irány a Diabáz-barlang. A diabáz az egy kőzetfajta, és a barlangot a diabáz és a mészkő találkozásánál keletkezett repedésen keresztül befolyó víz alakította ki. Függőleges kiterjedése nagyobb, mint a vízszintes. Ezért elég nehezen járható, technikailag közepes nehézségű barlang. Van egy része, ami csodálatos cseppkövekkel van teli.

Kedvenc időtöltésemmé vált a képződmények fotózása. A képeim olyan jó minőségűek voltak, hogy a bontási munkák alól felmentést nyertem és a fotódokumentációt kellett elkészítenem. Életem egyetlen olyan munkája volt, amit élveztem is. Hóolvadáskor viszonylag nagy mennyiségű víz ömlik be a bejáraton, egyenesen a nyakunkba, ami olvadt hóléről lévén szó, nem kifejezetten kellemes. Szóval oda-vissza bőrig áztunk. A látvány kárpótolt mindenért.

A csoport rengeteget dolgozott, de nem nagyon jutottunk előre. A barlang alján elhelyezkedő főág – melyen egy patak folyt keresztül -, egy idő után kiszélesedett és a mennyezet a víz szintje alá hajlott. Szaknyelven ezt az esetet szifonnak hívják. A probléma az átúszásnál az, hogy a víz általában 4-8° között ingadozik tehát nagyon hideg, és előre nem tudható a járat szélessége és hossza a víz alatt. Minden szifonúszási kísérletet úgy kell tervezni, hogy egy levegővétellel 30%-át lehet csak a beúszáshoz elhasználni, hiszen a visszatérésre is kell számítani, és ha valami probléma van, arra is kell tartalékolni.

Általában én voltam az, aki úszott, hiszen úszó múlttal rendelkeztem és még mindig — ötvenhárom évesen is —, két és fél percet simán víz alatt tudok tölteni. Fénykoromban a négy és félperces merülések sem voltak ritkák. Ez volt az a szifon, amit sosem tudtam átúszni.

A mennyezet egyre lejjebb ereszkedett és végül már csak víz alatti kúszásra elengedő hely maradt. Körülbelül negyvenöt méternyit úsztam be és semmi jel nem mutatott arra, hogy elérhető közelségben a mennyezet a víz fölé emelkedik. A szűkületek miatt palack használata kizárt. Így sajnos fölhagytunk a barlang további kutatásával. Tudtommal a mai napig sem sikerült eredményt elérni senkinek. A másik kedvenc helyem a Szepesi-zsomboly volt, ez is egy függőleges aknabarlang. Szintén nehezen járható, viszont a főág tágasabb és egy része száraz. Táborozásra alkalmas.

Jött a nagy ötlet, hogy barlangtúrát szervezzek Majom barátommal. Az áldozati bárányok, a XIII. kerületi Ingatlankezelő Vállalat dogozói közül kerültek ki. Barlangtúrát és kiképzést hirdettünk. Az IKV klubhelyiségében szerveztük meg az első találkozót, ahol hegymászó és barlangász toborzást tartottunk.

 

 

 

 

Először ő tartott magas szintű előadást a hegymászó eszközökről és a technikáról, például kis repedésbe kis szöget verünk, nagy repedésbe nagy szöget, közepes repedésbe közepes szöget. Körülbelül öt perc beszéd után a hegymászó baleseteknél kötött ki, mert hát erről lehetett mesélni. Én csak ültem és csóváltam a fejem. Nagy hirtelen vagy tíz halálesetet mesélt el. A társaság néma döbbenettel hallgatta. Én következtem. Végigszaladtam a barlangok keletkezésén, fajtáin és megdöbbenve vettem észre, hogy pár perc után én is a balesetekről beszélek. Így jár a felkészületlen szónok!

Hogy a keletkezett feszültséget feloldjuk elénekeltük kedvenc hegymászó nótánkat, melynek szövege a következő volt:

 

Ennek a sziklának törik a fogása.

Lesz rajta hegymászónak szörnyű nyafogása.

Fölmegy a feléig, lesi a tetejét,

elveszti a maradék kicsi erejét.

Ennek a sziklának de nehéz az útja,

nem sok a hegymászó ki fölmegy rajta,

tegnap is próbálta egy fiatal ember,

s most a hiéna játszik a zúzott tetemmel.

Víg szél hullát lenget a légben,

mászott s most itt lóg a kötélen.

 

Hatalmas sikerünk volt. Megegyeztünk a pénteki indulásban, én összeállítottam egy listát, hogy mit szabad és mit nem hozni. Például alkoholt, rádiót vagy magnót, szemhéjfestéket stb.

Nem részletezem az utazás vidám részleteit, mert komolytalannak fognak tartani. Szóval megérkeztünk a barlang bejáratához. Fölállítottam a sorrendet, kiadtam a szükséges utasításokat és indulás. Az egész csapat körülbelül három óra alatt tette meg az utat a főágig, de hát ez volt részükre az első barlangtúra. A főágban kijelöltem a táborozásra alkalmas területet és én gyorsan elvonultam pár száz méterrel arrébb, mert hát szeretem a nyugalmat. A barlang csöndjében a hangok messzire terjednek, így nem volt nehéz fölismernem egy kazettás magnó hangjait. Forrt bennem a méreg.

Direkt szóltam, hogy ne hozzanak semmi ilyesmit!

Pár óra után meguntam a duhajkodást és odasettenkedtem, de úgy, hogy ne lássanak. Az egyik srác egy teljes marmonkanna pálinkát hozott és már mindenki tök részeg volt. Nem láttam a pipától, az előzetes megállapodás szerint a reggeli ébresztő hat óra körül volt. Tudtam, hogy másnapos emberekkel nem lehet semmit kezdeni, így fél hétig hagytam őket horkolni.

Szerintem a denevérek a mai napig emlékeznek ránk.

Másnap reggel az ébresztő az úgy zajlott, hogy én elkezdtem üvöltözni, hogy „ébresztő!” Ők meg vissza kezdték üvöltözni, hogy „menj a francba!” Ez a szócsata elég sokáig tartott, de én győztem. Már sejtettem, hogy ez a túra komoly felelősséget akasztott a nyakamba — mégiscsak tizenkét emberke életéről volt szó —, és mint írtam, a barlang elég veszélyes volt, az emberkéknek pedig gőzük sem volt, mibe keveredtek. Páran voltak már kiépített barlangokban, de itt minden olyan volt, mint ahogy a természet megalkotta.

Úgy döntöttünk Majommal, hogy nem erőltetjük a barlang bejárását, inkább mindenki pihenje ki a duhajkodás fáradalmait, és csak apró fotó-túrákat szerveztünk, viszonylag könnyen járható részekre.

Az egyik ilyen túrán vettem észre, hogy mintha a víz csöpögése erősödne. Figyelni kezdtem és mértem az időt a csöppenések között. Óránként visszamentem és valóban gyorsult a csöpögés. A barlang bejáratát körülbelül huszonöt centiméteres hó borította mikor bejöttünk, és még csak -6° volt. Csak az időjárás hirtelen változása, a felmelegedés okozhatta a vízállás-emelkedést a barlangban. Majommal haditanácsot tartottunk, hiszen ez a barlang víznyelőként működik, ami azt jelenti, hogy a felszínről minden csapadék a barlangba folyik be. Szerencsétlen esetben a bejárati részt teljes egészében kitöltheti.

Nem akartunk pánikot kelteni ezért szimplán közöltük a többiekkel, hogy baj van, és mindenki meg fog dögleni. Nem is lett pánik, mindenki jót mulatott rajtunk.

— Na, ez így nem lesz jó – mondtam, és elkezdtem összepakolni a hálózsákom és az egyéb felszereléseimet.  Majom követte a példámat. Mindenkinek szóltunk, hogy muszáj menni. Nevetgéltek és mi elindultunk kifelé. Ekkor értették meg, és pánikszerű pakolásba kezdtek.

A csöpögés és a patak szintje egyre erősödött, ahol idáig aludtak félig víz alá került. A barlang visszhangja félelmetesen fölerősítette a megduzzadt patak hangját, ami egyre inkább egy haragos folyóra kezdett emlékeztetni. Kitört a pánik.

Mint már említettem, ez egy aknabarlang volt, egy százharminc méteres kürtővel, ami csak nehezen mászható tapasztalt emberek számára is. Majommal egyenként adogattuk az embereket kézről-kézre, a nehezebb részeknél mi szolgáltunk kapaszkodóul és lábhelyül. Amikor az utolsó ember — a Majom —, elhagyta a főágat, a víz már derékig ért.

Az utolsó pillanatban indultunk. A felszerelés nagy részét egy oldalágba helyeztük el, mert anélkül is nehéz volt a nyakunkba folyó olvadt hólével megküzdeni.

Ez volt az a helyzet, amikor elvileg mindenki a másikra van utalva, és ez volt az a helyzet, amikor előkerültek az emberi hiányosságok. A pánik megtette hatását. Volt közöttünk egy házaspár, a férj nem volt hajlandó segíteni a feleségnek, és csak a saját életét próbálta menteni.

Nem részletezem, de öt órás kemény küzdelem után mindenki a felszínen volt. A hirtelen jött +6° és a szakadó eső okozta a hirtelen áradást. Mindenki bőrig ázva, senkinek egy meleg, száraz ruha, és Hámorig másfél óra gyaloglás.

Mint vert sereggel talpig agyagba öltözve, rohamléptekben menekültünk le a hegyről. Hámorban egy kis forralt bor enyhített a feszült hangulaton. Hazafelé a vonaton kielemeztük a túrát és mindenki szégyellte magát, az alkohol miatt. Számomra az ügy szerencsés és tanulságos volt. Soha többet nem szerveztem barlangtúrát kezdők részére.

Természetesen a barlangászás mellett a hegymászást sem hanyagoltam el. Rengeteget edzettem, minden hétvégémet vagy mászással, vagy barlangaszással töltöttem. Anyámék örültek neki, mert távol tartott a Szent István téri haveri társaságból. Elég könnyű, de nagyon szívós, inas gyermek lévén, hamarosan komoly falakat tudhattam magam mögött. Mászó társat nem nagyon találtam, mindenki azt mondta, hogy őrült vagyok. Így utólag meggondolva, nem teljesen alaptalanul, de hát, ha az ember csinál valamit, azt csinálja komolyan.

            Egy romániai barlangász túrán vettem reszt a Szelek Barlangjában, gyönyörű fotókat készítettem. A barlangi túra után busszal és egy hosszú gyaloglás után a Túri-hasadékon keresztül érkeztünk meg a Tordai-hasadékba:

Lélegzetelállító élmény volt. Én a magyar mászóhelyekhez voltam szokva, amik általában húsz-harminc méternél nem voltak magasabbak. Az itteni falak két-háromezer méter között váltakoztak. Csodálatos, de mászó szemmel félelmetes is. Ez alkalommal nem másztunk, csak fényképeket készítettünk, de már akkor tudtam, hogy ez a paradicsom.  Körülbelül két hónap múlva visszatértem egy mászó társsal, mert itt nem mertem az egyedül mászást megkockáztatni.

Délután értünk oda, gyorsan sátrat vertünk, és végig jártuk a hasadékot. Próbáltunk valami könnyen mászható utat találni. Egy hétre terveztük a túrát, nem kellett semmit elsietni. Találtunk egy viszonylag egyszerűnek látszó, látszólag közepes nehézségű utat.

Mint megtudtuk a helybeliek, csak fokhagymásnak hívták. Nevét a fal repedéseiből kinövő vadfokhagymákról kapta. Másnap korán indultunk, még sosem másztunk ilyen magas falat, nem tudtuk menyi időt vesz igénybe. Az első három kötélhosszt viszonylag könnyen legyűrtük. — Aki esetleg nem járatos ilyesmiben, egy kötélhossz körülbelül negyven méter.  

Utána jöttek a lentről nem látható nehézségek. A fal először függőlegessé vált, majd egy kisebb visszahajlás következett. Lenézve, a hasadék aljában csörgedező patak mellett hangyaméretű embereket láttunk. Turisták. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, mégiscsak valami olyat csináltunk, amire azok ott lent, nem képesek.

Az egész mászás körülbelül hat órát vett igénybe. A fal tetején kereszt figyelmeztetett, hogy nem mindenkinek adatott meg a sikeres feljutás öröme. A patak mellett – egy régi üzemen kívüli vízimalom volt -, melynek a kertjéből egy magányos öreg figyelt minket órákon keresztül. Lefele menet találkoztunk. Sem én, sem haverom nem beszelt románul, úgy hogy némettel és orosszal próbálkoztunk. Az öreg mosolygott majd tiszta magyarsággal megszólalt.

— Jenci bácsinak hívnak. — Ő volt az, akinek a halott turistákat és hegymászókat össze kellett szedni, illetve értesíteni a hatóságokat. Már megértettük miért figyelt minket.

Meghívott a malomba és beszélgettünk, néhány pohár jóféle pálinka mellett. Megjegyzem, azon a környéken, nem ismerik a féldecis kiszerelést, és kisebb pohár nincs is. Elmeséltük, hogy először mászunk itt, és nem ismerjük a mászóutakat. Azt ígérte, küld valakit, aki majd eligazít minket.

Meg kell említenem: az öreg petróleumlámpával világított a házában, mert áram még nem volt. Térült-fordult, egy kis türelmet kért és eltűnt vagy tíz percre. Mi egymás vállát veregetve ültük körbe a pálinkás üveget, és egyre jobban éreztük magunkat. Megjött az öreg. Azt mondta, mindjárt érkezik valaki Tordáról, aki mindent elmagyaráz. 

Kezdett sötétedni, úgy hogy mi visszatértünk a sátorhoz, még tábortüzet akartunk gyújtani, na meg az öreg által ránk tukmált pálinkának is véget akartunk vetni.

 

 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. március 7., szerda, 10:54

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem