Szentestékre örökül……

Emlékszem. Csonttá fehérlett ujjaid még
szorongatták sorsod üvegbe zárt mámorát.
A fák még ?riztek valami furcsa danát,
s a szél avarral tömte a nagykabát zsebét.

 

Hat évem minden álmával zokogtam mesét,
felolvaszthatatlan szíved talán még dobbant.
Csak egyet, én örökre ?riztem titokban,
ám menned kellett, a halál kereste kedvesét.

 

Én, balga gyermek, néztem fekete köpenyét,
a véres pribék arcán az éj gyöngye gurult.
S a szenteste minden fénye földre hullt,
színes gömbjei ragyogtak árnyak rejtekén.

 

Lapultam a fák tövén, kerestek angyalok
viaszból öntött szárnyaik pille havával.
Seperték arcom Isten lágy szavával,
de felolvadt könnyem újra megfagyott.

 

Mert neked mindig a fény kellett apám,
?rjöngve, zilálva, önmagad tépve.
S én akkor éjjel, csillagokra lépve,
szívedre hordtam az ég jégezüst hívó szavát.

Szerző Fövényi Sándor 80 írás
Mit is mondhatnék.A magam fajta fickókra mondják,hogy"na jó madzag"46-éves vagyok,két éve megismertem a menyországot,majd a poklot.Megpróbálok mesélni róla....

4 Komment

  1. “Mert neked mindig a fény kellett apám,
    őrjöngve, zilálva, önmagad tépve.
    S én akkor éjjel, csillagokra lépve,
    szívedre hordtam az ég jégezüst hívó szavát” – gönyörű, szívszorítóan szép emlékezés, panasz, és fájdalmasan szép szeretet-vallomás, bámulatos költői eszközök sorával…

Hagyj üzenetet