Koczeth László : A szépség esztétikája, a japán művészetben, közéletben

Minden művünk a semmiségbe téved,
akár a csónak, hullámtól dobálva.
Csöndes halálé lesz a hangos élet.
Mi marad itten? Egy árnyéknak álma.

(Hitoshi: Mulandóság) *

 
 
 
   Ahhoz, hogy megértsük a japán emberek kifinomult érzékét a harmónia, a művészi ízlés iránt ismernünk kell lelki beállítódásukat.
Gyakorlatilag 3 vallás hagyott nyomot a történelem során a szigetország lakóiban.
A sinto– mely a természeti szépségek iránti fogékonyságot,
a buddhizmus– mely a sorsszerűséget, a megpróbáltatásokkal szembeni ellenállást, a művészetek filozófiai alapjának megerősítését hozta, valamint
a konfucianizmust, mely az erkölcsi tanítások teljes elfogadását, a hűség fogalmának odaadó gyakorlatát jelentette, az idősebbek, feljebbvalók, a családdal szemben.
A természetszeretet elragadtatásból, nem a természet erői iránti félelemből fakad. A japán tájra jellemző a hegyek, síkságok váltakozása és a párás levegő halvány színtónusokat generál. Jellemző itt az évszakok erőteljes szétválása, elhatárolódása. Sajátosan életritmusukat is ennek rendelik alá.
 
A családi ünnepek is évszakokhoz kötődnek, mint pl.
a szakura – a cseresznyevirágzás tavaszi ünnepe,
a bon – a halottak napja, vagy a kilencedik holdtölte – az év legszebb holdjának népünnepélyszerű megünneplése.
 
A természettel való összhang, a harmónia határozza meg leginkább a japán művész lelki habitusát, gondolkodását.
Mindig az ősi módon közelítenek az anyaghoz, és olyan szimbolikus állapotba kívánják hozni a fát, a papírt, követ, agyagot melyben a legteljesebben tárul fel az anyag szépsége.
Ehhez hihetetlen önfegyelemre, alázatra, a természet odaadó tiszteletére, csodálatára van szükség.
 
Ahhoz hogy jobban megértsük a felvázoltakat időzzünk egy kicsi
a sibui fogalmánál.
A sibui köznépi meghatározás szerint az, amit az ember jó ízléssel szépnek nevez.
Igazából két fontos összetevőjét említhetjük:
 
– az egyszerűség szépsége
– természetesség szépsége
 
Ez a két fogalmi összetevő nyomja rá a bélyegét Japán művészetére, viszonyulását, tárgyakhoz, jelenségekhez.
A művészetük nagyszerűsége abban rejlik, hogy hallatni tudja a ki nem mondottat, és gyönyörködni tud a szemmel nem láthatóban.
Ezért használják előszeretettel a japán költők az elhallgatás, picinyke utalás művészi eszközét, mellyel gondolkodásra késztetik olvasóikat.
A befejezettséget, lezártságot is összeegyezhetetlennek tartja az élet örök mozgásával szemben, és szimmetria helyett előnyben részesíti az asszimetriát, mellyel a párosságot zárja ki, vagyis mindent egyediként fogalmaz meg.
Ezzel az élő és változó világot szimbolizálja.
Élvezik is a kimondhatatlant, a sejtetést, gondoljunk csak a haiku költészetre.
A no, a japán nemzeti színjátszás szigorúan előirt szertartásossága, az álarc használata, a férfi-női szerepek összemosódása is a képzelőerők mozgósítását célozza.
Gyakorlatilag minden japán gyermekkorától kezdve festőművésszé válik, hiszen a kalligrafikus írás, gyakorlott ecsetkezelésen alapul és csalhatatlan arányérzék, biztos és gyors vonásokkal való ábrázolás szükséges a gondolatok kifejtéséhez.
Ehhez és a verseléshez minden japánnak érteni kell.
Gyakran írnak haikukat bambusztekercsre, szobadíszre, legyezőre, origamira.
Január közepén rendezik meg a hagyományos költői vetélkedőt, ahol megadott témára versek tízezreit küldik be, és kb 20 folyóirat, több mint egymillió példányban teljes egészében a költészetnek szenteli lapjait.( ! )
 
A hagyományok, a természettisztelet rányomja bélyegét a japánok mindennapjaira, és jelentős hatást gyakorol kifinomult esztétikai érzékükre, életfilozófiájukra, nemzeti karakterükre.
 
Forrás: Ovcsinnyikov: A cseresznyefa ága, Kossuth Kk. 1974.

szerkesztette: Koczeth László – 2008. április 28., hétfő, 07:14
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Koczeth László
Szerző Koczeth László 0 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)