Abdul Anwari kihallgatása
Az egyezmény aláírása után a kihallgatásra még aznap sor került. Addigra megérkezett Ory felügyelő is a lyoni rendőrség gyilkossági csoportjától, aki a féligáteresztő tükörfalon át nézte végig a kihallgatást, amit Bernard Legrand és Matthieu Malenfant felügyelők vezettek le.
— Kérem, ismertesse a vádakat! — fogadta őket Muhammad ibn Nasser.
— Védence, Abdul Anwari gyanúsított két, látszólag egymással nem kapcsolódó ügyben is, egyik, az idősebb nővére, Jasmin Anwari halála, a másik, fiatalabb nővére, Maryam Anwari ellen elkövetett merényletkísérlet, melyben két ember, köztük egy rendőrtiszt vesztette életét, és többen megsérültek. Kezdjük a másodikkal. Ki és miért szerelt nyomkövetőt édesapja autójába, amelyet a család minden tagja használt? — vette kézbe az ügyet Bernard Legrand felügyelő.
— Ali ibn Chérif tanácsára akkor szereltettem fel, amikor egy közös ismerősünk autóját ellopták. Ő vette meg, és ő is szerelte be.
— Milyen készüléken volt a GPS-jelek vevője?
— A telefonomon és a laptopomon. Több receptorral is lehetett társítani. Ha csak a telefonomon van nyomkövető program, elveszthettem volna, vagy ellophatta volna valaki.
— A társítást ki végezte el?
— Ali ibn Chérif. Csak ő ért hozzá.
— Mindenki tudott a családban a nyomkövetőről?
— Édesapámnak említettem. Kérdeztem, tetessek-e softot a telefonjára, azt mondta, fölösleges, úgysem tudná kezelni. Tőle édesanyám vagy akár nővérem is megtudhatta.
— Min és mikor veszett össze nővérével eltűnése napján?
— Semmin. Együtt mentünk ki a házból, és jó viszonyban váltunk el.
— Nővére mégis szörnyetegnek nevezte önt aznap.
— Csak feltételezni tudok. Ali mondhatott neki valamit. Találkoztak, miután nővéremmel elváltunk egymástól.
— Ezt kitől tudja?
— Alitól. Felhívott telefonon kora délután, amikor már nővéremet nem lehetett elérni telefonon. Amikor mondtam neki, nem tudom, hol van, lehet letöltődött a telefonja, azt felelte: „Ha megint a dokikájával van, azt nagyon megkeserülik. Mindketten!”
— Miért zavarta ez Ali ibn Chérifet?
— Mert feleségül akarta venni.
— Menyasszonya volt? — lepődött meg a felügyelő.
— Nem. Még nem kérte még meg a kezét. Legalábbis apánktól nem.
— Csak udvarolt neki? Együtt jártak? — kérdezte a felügyelő, majd próbálta elképzelni az udvarlást egy nikábos nőnek… Az ilyennek inkább az apja keres férjet, s hozzáadja megkérdezése nélkül.
— Nem. Ráadásul nővérem nem is kedvelte.
— Hogyhogy ön tudott ezekről a szándékokról?
— A már említett fenyegetés után megkérdeztem Alit, mi baja van velük. Akkor azt felelte: „Reggel megmondtam Maryamnak, úgyis a feleségem lesz, ha nem akar a hit-elhagyás következményeivel szembenézni”. Amikor védelmembe vettem, mert ez az eset nem áll fenn, azt felelte: „Keresztény férfiakkal jár, a Bibliából idéz az iskolában… Majd meglátjuk, kinek hisz a hudud-bíróság! ”
— Hudud-bíróság? — kapta fel fejét Matthieu Malenfant felügyelő. — Mikor ült össze?
— Kéthetente szokott. Csak egy hétre rá lett volna esedékes.
— Ön mit tudott Joseph Beaumarchais és nővére kapcsolatáról? — folytatta Legrand felügyelő.
— Semmit. Egyszer láttam őket távolról hármasban kijönni egy kávézóból. Megkérdeztem Maryamot, ki az. Azt mondta, egy orvos, aki megvizsgálta diákjait, és kolléganőjével együtt elmentek kávézni. Hárman, nem ketten! S ingerülten a fejemhez vágott néhány jelzőt.
— Mit tudtak ön, vagy szülei arról, hogy nővére az iskolában szokott idézni a Bibliából diákjainak?
— Egyszer eljutott hozzánk egy pletyka. Apánk ingerülten vonta felelősségre. Erre Maryam azt kérdezte, szerinte hány napig dolgozhatna még abban az iskolában, ahol gyakorlatilag csak keresztény szülők gyermekei járnak, ha ő a Koránból kezdene idézgetni? Hiszen már az is baj volt, hogy nem keresztény, és így miként fogja katolikus erkölcsre nevelni diákjait. Hol hallanának a keresztény gyermekek a Korán igazságáról, ha ő nem idézne nekik mindkettőből? Akadt szülő, aki ezek után beleolvasott a Koránba. Ha ő nem idéz mindkettőből, nem tette volna.
— Édesapja miként reagált erre?
— Eleinte nem rajongott az ötletért, aztán belenyugodott. Én kevésbé.
— Mikor vette észre az autó eltűnését?
— A kora délutáni imára értem szüleim házához. Akkor még láttam a kocsit, a házunk előtt parkolt, mert apám azzal jött haza és utána el akart még menni vele. Épp ezért nem vitte be a garázsba. Én az ima után gyalog már hazaindultam a saját lakásomra, nem figyeltem fel az autó hiányára. Nem lakom messze szüleim házától. Akkor hívott fel az apám, s felelősségre vont, miért vittem el az autót, mert szüksége van rá. Láttam a nyomkövető programon, amint a Mercedes Lyon felé robog az autópályán. Megpróbáltam telefonon elérni Maryamot, de csak a robot felelt. Eszembe jutott Ali fenyegetőzése. Beültem a saját autómba, és utána indultam. Még félútra sem értem, amikor a jel hirtelen eltűnt, majd nemsokára már a hírekben tudósítottak a robbantásról. Akkor letértem az autópályáról, és hazaindultam. Már igazoltam, a robbanás pillanatában harminc kilométerre voltam Lyontól.
— Miért nem folytatta útját a robbanás helyére?
— Mert féltem, hogy engem fognak gyanúsítani a merénylettel, nem is alaptalanul. Meg is történt. Sejtettem, Ali keze lehet a dologban. Elkéstem. De ha azok, akik felrobbantak nem próbálják ellopni az autót, és nem ülnek bele, én lettem volna az áldozat.
— Ali ibn Chériffel beszélt a robbanás után?
— Nem. Amint a rádióban meghallottam, hogy terrortámadásnak hiszik, kerültem a vele való telefonálást, nehogy kapcsolatba hozzanak az esettel. Tudtam, ellenőrizni fogják a híváslistákat. Aztán következett a házkutatás. Másnap reggel az egyetemen voltam, kollégáim tanúsíthatják, Alit pedig megölték a rajtaütéskor.
— Akkor térjünk rá a második ügyre, másik nővére meggyilkolására. Amikor édesanyjától az iránt érdeklődtem, mikor tudta meg, hogy a lányát halálra ítélte a hudud-bíróság, ugye azt hitte, Jasmine-nal kapcsolatosan kérdem?
— Nem köteles válaszolni! —figyelmeztette Abdult az ügyvéd. — Volt egy megegyezés. Egyébként sem lenne köteles édesanyja ellen terhelő vallomást tenni.
— Rendben! — felelte Legrand felügyelő. — Akkor átfogalmazom. Ugye ön is azt hitte, Jasmine haláláról érdeklődünk, amikor mezítláb futásnak eredt?
— Nem én öltem meg! Ali mókolta meg az autóját!
— Miután a hudud-bíróság halálra ítélte? Miért?
— Ártatlanul… — jelent meg egy könnycsepp a férfi arcán, majd zokogni kezdett.
— Ártatlanul? — törte meg a beállt dermedt csendet egy idő után Bernard Legrand felügyelő. — Ez mikor derült ki?
— Édesanyám tegnap reggel rendezgetett Jasmine holmija között… — vett mély lélegzetet Abdul Anwari, erőt gyűjteni a folytatáshoz — …és megtalálta nővérem naplóját. Addig nem is tudtunk a létezéséről. Anyu csak nekem mondta el, apámnak nem is említette. Az utolsó bejegyzés benne ez volt: „Kiadtam Gerard útját. Nem tudom leélni egy olyan emberrel az életemet, aki nem érti meg, hogy én a hitemet, az igaz hitet nem hagyhatom el”. Aznap született döntés a…
Nem bírta a mondatot befejezni.
— De hát összeházasodhattak volna úgy is, hogy nővére megmarad saját hitében… Senki sem kötelezte… — értetlenkedett Matthieu Malenfant felügyelő.
— Nem ilyen egyszerű ez… — nézett kollégájára Bernard Legrand. Egy muszlim köteles Allah előtt kötött esküvel megerősíteni házasságkötését. Ennek elmulasztása is súlyos bűn, elfordulás Allahtól. Egy katolikus eskü még súlyosabb, mint az egyházi eskü elmulasztása, ráadásul a pap addig nem adná őket össze, amíg alá nem írják a reverzálist, vagyis nem kötelezik magukat, hogy gyermekeik katolikusok lesznek. Egyetlen megoldás maradt volna, ha a férfi áttér a muzulmán hitre. Így van? — nézett Abdul Anwarira.
— Igen…
— Képes volt halálra ítélni saját nővérét?
— Nem… Én csak a sária-rendőrség tagja voltam. A hudud-bíróságban nem tevékenykedtem.
— De tudott az ítéletről.
— Tudtam… De azt hittem, előbb még szembesítik Jasminet vele, és megpróbálják jobb belátásra bírni. Amikor megkérdeztem Alit miért nem tették, azt felelte, a bűn már megtörtént!
— S akkor ön mit gondolt? A testvéréről volt szó!
— Akkor úgy éreztem, aki képes elárulni hitét, az igaz hitet, az nekem már nem lehet a testvérem. Gyűlöltem, mert pont az én nővérem hozott szégyent az igaz hitre.
— S most?
— Most már felfogom, miért idézte annyiszor apám Muszannaf Ibn Abi Saibah szavait, amelyekkel mostanáig nem értettem egyet: „A jogos büntetést felfüggeszteni kétség miatt jobban szeretem, mint végrehajtani gyanúból”. Nagyot tévedtem. Ma már tudom, mit kellett volna tennem… Szembesítenem kellett volna őket a Korán tanításaival: Ha a bűnös hatóságok általi letartóztatása előtt megbánja a bűnét, a büntetést felfüggesztik, viszont ha a bűnbánat a letartóztatás után történik, a büntetést nem függesztik fel, ahogy a Mindenható Allah mondja: „Kivéve azokat, akik megbánást mutatnak még azelőtt, hogy hatalmatokba kerülnének. És tudjátok, hogy Allah Al-Ghafúr (Megbocsátó) és Rahím (Irgalmas).” (Al-Máidah 5:34) És nővérem megbánta, még azelőtt… — sóhajtott. — Csak én nem tudtam, hogy közben…
— Amennyiben tudott a nővére ellen hozott halálos ítéletről, és nem tett lépéseket a törvényellenes ítélet végrehajtásának megakadályozása érdekében, bűnrészessé vált. Törvény előtt kell felelnie ezért.
— Allah által kinyilatkoztatott sária az elsődleges törvény. Tévedtem, de annak a szellemében jártam el.
— Téved! Nem vagyok a Korán ismerője, de volt alkalmam ennek utána nézni — szólt közbe Matthieu Malenfant felügyelő. — Hadd idézzem én is a Korán ismerőit, elnézést, ha nem szó szerint teszem, és nem említem a gondolatok szerzőjét: „A muszlimnak, aki egy nem muszlim országban él, az a kötelessége, hogy tiszteletben tartsa, és ne szegje meg az ország szabályait és a szerződéseket, amíg azok nem parancsolnak számára olyat, amit Allah megtiltott”. És egy idézet, ami magából a Koránból való: „És ne öljétek meg egymást! Allah bizony irgalmas veletek.” (An-Niszá 4:29) Franciaország törvényei tiltják a halálbüntetést. Tiltják az alternatív törvénykezés működését az országban. Ki volt még annak a hudúd-bíróságnak a tagja, amely halálra ítélte nővérét, Jasmine Anwarit?
— Nem leszek besúgó!
— Ártatlanul!
— Nem lehetek muszlimok besúgója — ismételte meg. — Tiltja a Korán.
Matthieu Malenfant felügyelő kollégájára nézett.
— Azt hiszem, itt tarthatunk egy szünetet.
Amint kijöttek a vallató szobából, Ory felügyelő csatlakozott hozzájuk.
— Elég hihető a történet, mégis vannak kételyeim. Nem tudnám kizárni például, hogy nem vállalta magára az egész család bűneit. Ő már úgyis benne volt a mocsárban. Amit lehetett, a már halott Ali ibn Chérifre kent — csóválta a fejét. Én azért szeretném a két eltűnt szájából is hallani, mi is történt.
— És azt sem lehet kizárni, hogy valójában Abdul Anwari volt a célpont. Hiszen ha az ön felesége nem ül be abba az átkozott autóba, ő lett volna az áldozat. Épp oda tartott, megtalálja, beleül, és… — tett rá egy lapáttal Matthieu Malenfant is.
— Én azért nem mennék ennyire messzire — ellenkezett Bernard Legrand. — Mi értelme lenne, hogy nővérét, aki életére tört, felmentse a vádak alól?
— Például, hogy a rendőrség ne keresse többet, és térjen haza. Gyanútlanul… Majd… — engedte szabadra fantáziáját Maurice Ory.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
