Október van. Egész éjjel a viharos szelet hallgattam. Vad táncát járta a néptelen utakon és csíp?s, szemetel? es?vel kergette kuckójába mindazokat, akik még csak most tértek volna a meleg otthon véd?bástyái mögé, az egész napos munka után. Órákon át folyt a tánc, mint egy végeláthatatlan, viharos tangó s partneréül az utca szemetét ölelte magához és forgott vele; dobálta, pörgette, azután magasra emelve, hirtelen elengedte.
A meleg f?t?testre ültem, odatelepedve az ablak elé. Az üvegre pattanó es?víz kristályos mintája a vízcseppeken keresztül mókás képet festett elém. Az utca fényei csodás játékot mutattak: a lámpaoszlopok, mint megannyi csillagszóró és a távoli messzeségben, mint csillogó gyöngyfüzér fonták körbe a várost. Az ablakokból kisz?r?d? tompa fények a szobákat pasztellre festették; meleg, meghitt bels? világot sugározva felém.
Hajnalig néztem a tomboló vihar játékát, a fák rendezetlen táncát, a lökésszer? hullámokban fel-felemelked? falevelek, papírszemetek kerget?dzését a leveg?ben majd az aszfalton.
Reggelre felszárította a szél az es?áztatta utakat, de erejéb?l cseppet sem engedett. Mindenhol, kupacokban összeállt levél és szeméthalmazok, letört faágak, csonka tet?cserepek. Munkába menet, harcot kellett vívnom minden megtett lépésért, ahogy közeledtem a buszmegálló felé. Körülöttem kabátjukat összefogott, kissé meghajlott hátú emberek, akik szintén araszolva próbáltak el?rejutni és dacolni a széllel, a leveg?ben szálló homokkal, porral. Nehéz táskámba kapaszkodtam és örültem a gravitációnak. A szél néha lökött rajtam egyet, érezhet? volt, ahogy kínlódva, er?lködve próbál felemelni.
Az egyik pillanatban egy hirtelen elhalkuló-feler?söd?, majd ismét halkuló nyávogást hallottam és mellettem egy árny suhant el a leveg?ben, majd tompa puffanással ért földet, nem messze t?lem. Egy csapzott cirmos volt az. Úgy lapult a földhöz, mintha az anyját ölelné. Fülei fejére simultak, teljesen maga alá húzott lábai és farka jelezték rémületét, melyet reszketése is igazolt.
Az ijedt jószág láttán az emberek meg-megálltak, csóválták fejüket, sajnálkoztak, aztán egy kis id? múlva mindenki ment tovább a maga útján. Csak én maradtam ott, kissé tétovázva, hogy mihez is kezdjek, hogyan is tudnék segíteni rajta. – Mit tegyek veled, te kis árva? – kérdeztem, mert kiszolgáltatottságát nagyon megsajnáltam. Lehajoltam hozzá és magamhoz öleltem. Mancsai, mint valami tapadókorong úgy öleltek, körmei belemélyedtek a kabátomba és most már, ha akartam se tudtam volna elejteni. Ahogy magamhoz fogtam, éreztem a kis test remegését, feszített félelmét – nagyon megesett rajta a szívem. Elindultam visszafelé.
Lassan botorkáltam vissza a házunk irányába, miközben a szél, mintha megdühödött volna, hogy dacolok vele, egy újságpapírt hajított az arcomba. Az ütés váratlanul ért, hiszen a csíp?s szél, és a repül? por miatt, kend?be burkoltam a fejem és csak a szemem sarkából figyeltem a közvetlen a lábam el?tti aszfaltot.
A lépcs?házba érve a süvít? hang csendesedni látszott és bársonyos meleg fogadott a f?tött légtérben. Megsimogattam, csitítottam a rémült macskát, majd óvatosan lefejtettem a kabátomról, és letettem a folyosóra. Egy ideig még meglapult a zöld linóleumon és gyanakvón nézett körbe. Megrémült, ahogy kattant a lift mikor egy-egy munkába igyekv? lakó indult el kifelé az utca irányába. Néhány perc múlva türelmetlenül néztem az órámra – tudtam, hogy nem maradhatok tovább-, indulnom kell. Lehajoltam a kis állathoz és kedvesked? hangon próbáltam megnyugtatni és tessékelni a pincelejárathoz. Kisvártatva laposkúszásban indult el, még mindig behúzott farokkal a pince felé, én pedig megnyugodva sóhajtottam, és nyitottam ki a kaput, kilépve a parkettre, hogy táncpartnere legyek a fékezhetetlen szélnek.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: B.G.Boróka
