B.G.Boróka : Elszakadt a cip?f?z?m

Nyomtatás

Elszakadt a cip?f?z?m

Szürke, ködös volt a reggel, tömött sorokban igyekeztünk egyre beljebb és beljebb jutni a határ úti aluljáróból a metrószerelvény felé. Mindenki sietett munkába, iskolába. Gyors lépteimet néha nehéz volt irányítani, mert a cip?m meg-megcsúszott az aluljáró fényes k?padlóján, de segítségemre volt, mint sétabot az eserny?m, arra támaszkodtam, így minden lépésnél biztonságban éreztem magam. Újra megtorpantunk, BKV ellen?rök sorfala állta utunk, majd lépteim felgyorsultak és siettek lefelé a lépcs?soron, hogy a pár pillanattal azel?tt befutó metrószerelvény utolsó kocsijába még beérjek, miel?tt megszólalna a: „Kérem, vigyázzanak az ajtók záródnak" felszólítás.

Az ajtó mellé álltam. Nagy táskával az oldalamon nem szerettem beljebb menni a szerelvénybe, úgyis egyre s?r?bb ott a tömeg. Hátamat az oldalfalnak támasztottam és mélyen elgondolkodtam, hogy otthon mindent rendben hagytam-e, és hogy milyen feladatok várnak majd rám.

Egyszer csak egy tekintetet éreztem magamon, lassan arra felé fordítottam fejem, hogy kifürkésszem, ki lehet az, aki ennyire figyel. Egy 40 év körüli n? volt, zöld nadrágkosztümben, hosszú sötétszürke szövetkabátban, sárga selyemsállal a nyakán és sötétebb szürke, nagy karimás kalapban állt jobbra t?lem. Csinos volt, jól ápolt. Finom hölgynek láttam. Majd ahogy az ajtó kinyílt, többedmagával leszállt. Bezúdult a következ? csapat és újra tapasztaltam azt a szúrós tekintetet magamon és eszembe jutott valami. Éreztem, ahogy elönt a meleg, nedves lett a homlokom és kevésnek éreztem a leveg?t a tömött kocsiban.

…Néhány évvel ezel?tt egy munkatársn?mmel moziba készültünk délután, így elkéredzkedve a munkából, el?tte beugrottunk a lakására, hogy átöltözhessen. Nem sokan voltunk, akiket meghívott magához, így megtiszteltetésnek éreztem, hogy elmehettem az otthonába. A Bartók Béla úton lakott, egy utcafronti lakásban, ami valamikor üzlethelyiség lehetett, mellette egy gumism?hely m?ködött. Hatalmas kirakatablaka volt és a belmagasság legalább 4 méter, mégis a nagy ablak ellenére a lakás sötét volt és leveg?tlen. Amikor beléptünk furcsa szag csapott meg, cicája volt és egy kutyája, akik egy légtérben, egész nap, szell?ztetés nélkül tartózkodtak, ebben az egyszobás lakásban. A szoba egyik sarkában fentr?l egy félkör alakú karnison lógó függönnyel, alulról egy oldalára állított téglasorral volt leválasztva a zuhanyfülke. Konyha nem volt, azt egy, a fél szobán keresztül húzódó ovális pult helyettesítette. A pulton néhány napos ételmaradék, kenyérmorzsa, mosatlan edények, összegy?rt papírgalacsinok és mindezek közepében egy jól megtermett cirmos ült a fa kenyértartó tetején. Az ablak el?tt egy megvetett kanapé volt, el?tte egy kiterített ruhaszárító teli mosott ruhával, vagy legalábbis mosottnak vélt ruhákkal.

– Ülj le valahová! – mondta a munkatársn?m, és már dobta le kabátját, nadrágját, öltözött gyorsan, hogy elérjük a tervezett el?adást.  

Körbenéztem, hogy hová is ülhetnék le. Egyetlen ül? alkalmatosság egy kopott szövet? fotel volt, ami szintén teledobálva levetett vagy még fel nem vett ruhadarabokkal. Gondoltam, hogy akkor az ágyat választom. Közelebb mentem és nem tudtam eldönteni, hogy le merjek-e ülni vagy inkább állva várjam ki azt a néhány percet, míg az átöltözés tart. A leped?nek a fehérséghez talán addig volt köze, míg kicsomagolták, frissen a vásárlás utáni állapotban. Jelen pillanatban a világosszürke és a drapp színei váltakoztak rajta. Gondoltam, hogy jól nevelthez ill?en felhajtom, hogy utcai ruhában ne üljek a „tiszta" ágynem?re, hát fel is hajtottam, végül úgy láttam helyesebb, ha állva maradok. 

Hamarosan kint találtuk magunkat a friss leveg?n, aminek nem is gondoltam volna, hogy ennyire lehet örülni. Siet?sen ugrottunk fel a 7-es buszra, hogy biztosan elérjük a filmkezdést. A buszon nem voltunk sokan, de minden ül?hely foglalt volt, így a csuklórészhez mentünk, hátunkat a korlátnak támasztva beszélgettünk. Aztán észrevettem, hogy Ágit egyre többen nézik, pontosabban nem ?t, hanem a lábát. Annyira metsz? volt minden tekintet, hogy engem is arra kényszerített, hogy odanézzek és bevallom, jól oda kellett nézzek, hogy rájöjjek néhány pillanat múlva, hogy mit látok. Óvatosan megbökdöstem az ifjú hölgyet mellettem, hogy vessen néhány pillantást a jobb bokájára. Az nézte, nézte a lábát, a cip?je orrát, aztán egy nyugodt mozdulattal lehajolt és felvette a nadrágszárából kilógó, cip?jére csavarodott fehérnem?t és betette a zsebébe. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ebben a percben nem is tudtam, hogy vicces-e a jelenet, aminek részese voltam vagy sem, de a fülem, arcom pírja elárulta a szégyent, amit a munkatársn?m miatt éreztem. Igaz, amikor végre leszálltunk visszafoghatatlan nevetés buggyant ki bel?lünk…

És most, ott álltam, megkövülten a metrószerelvényben és féltem. A pír, a melegség, a szégyen az már megvolt, most már csak azt kellett megtudnom, hogy miért. Lassan-lassan próbáltam magamon végignézni, felt?nés nélkül, óvatosan haladva lefelé. A nagynénémt?l kapott sz?rmebunda rendben. Tudtam, hogy néhol megkopott már, meg hullik a sz?re is, de ez talán nem adhat okot arra, hogy ennyire metsz? pillantásokat kelljen elviseljek az utasoktól. A vállamon lógó, nehéz fekete táska talán mintha jobban meg lenne pakolva, mint az elvárható lenne, de ezzel sem lehet probléma. A következ? megálló után hagytam a lábam vizsgálatát. Ahogy benyomult a tömeg, lehet?séget láttam arra, hogy észrevétlen lepillanthassak a lábamra. Szándékosan hagyva utoljára, mert féltem, nagyon féltem, nehogy megismétl?djön az a jelenet, ami a 7-es buszon történt, csak éppen velem. Azért még magamban végigfutottam: hogyan öltöztem fel, melyik ruhadarabot vettem le és fel, milyen sorrendben. A kabát alatt hosszú, sötétszürke kantáros szoknya volt rajtam, alatta világosabb szürke, meleg body, fekete, vastag, téli harisnyával és egy bokáig f?z?s, fekete lakk boszorkány cip?vel, amit már nagyon rég vásároltam, de annyira szerettem, hogy elny?ttsége sem tudott rávenni, hogy megváljak t?le. Nem volt, mit tenni, hamarosan úgy is le kellett szállnom, inkább most, mint a hatos villamos megállójában legyen meg a kellemetlen jelenet, lenéztem. El?ször megijedtem, utána nagyot sóhajtva lehajoltam a bokámhoz.  Egy hosszú fekete cérna tekeredett a cip?m köré, ami cip?f?z?ben végz?dött, és az ott feküdt szorosan a lábam mellett a metrószerelvény padlóján. A sietségben nem vettem észre, hogy elszakadt, s egyik vége a negyedik csatba beakadt, és ett?l tartotta még mindig szorosan a bokám, a másik vége, ahogy mentem lassan-lassan lefejt?dött és tekeredhetett egyre jobban a cip?mre, magam után húzva a f?z? másik végét.  Egy hirtelen mozdulattal leszakítottam a lógó f?z?darabot és letekertem a cérnákat a cip?mr?l. Átigazgattam a f?z?t, szimmetriát keresve a jobb és bal szára között, még így is elég hosszú volt, hogy be tudjam akasztani az összes csatba, és gyors masnit kötöttem rá. Kimelegedve a nehéz munkától, mégis megnyugodva szálltam ki pár perc múlva a szerelvényb?l és gyors léptekkel haladtam a kijárat felé.