Többnyire kerékpárral járok. Most a fagy nélküli enyhe télben jólesik naponta kerekezni. A lángossütő mellett haladok éppen, megcsiklandozza orromat a frissen sült lángos illata. Étvágygerjesztő. Már-már ízlelőbimbóimon érzem a finom fokhagymás ízét, de tekerek tovább, most sietek, nem is vagyok éhes. Az étvágygerjesztő pimasz illat nem hagy békén, követ. Szinte versenyre kel velem. Nehezen szabadulok tőle. Régebben sokszor sütöttem. Főleg téli estéken. Krumplis lángos tejfölösen, gazdagon megszórva reszelt sajttal. Jó forró gyümölcsteával pompás vacsora. Már-már arra gondolok, hogy visszafelé veszek élesztőt, meg sajtot. A többi hozzávaló van otthon.
Nem hagyom magam eltéríteni, ma estére mást terveztem.
A kerékpárút párhuzamosan halad az úttest mellett. Csak egy keskeny sáv választja el a kettőt egymástól. Nem szeretem ezt a szakaszt. A járművek két másodpercenként suhannak el mellettem. Akaratlanul szívom magamba a fullasztó, büdös benzingőzt. Szerencse, hogy az elviselhetetlen szagot némileg tompítja a rám telepedett lángos-illat. Így elviselhetőbb. Elhatározom, hogy visszafelé nem erre jövök. A lángos miatt sem.
Hamarosan beérek a belvárosba, hozzám hasonlóan sokan ülnek drótszamáron. Talán spórolnak, vagy nem akarnak teljesen elkényelmesedni. A sétálóutcán rátérek a kerékpárosoknak kijelölt útra. Veszélyes hely. Gyalogosnak, kerékpárosnak, a kereszteződéseknél az autósoknak egyaránt. Nagyon figyelni kell, mert nem mindenki tartja be a közlekedési szabályokat. Lassan tanulgatjuk a közlekedési kultúrát. Senki sem születik KRESZ tankönyvvel a kezében, de nem reménytelen a dolog. Egyszer talán ez is menni fog.
Hamar elintézem az ügyes-bajos dolgaimat, már hazafelé tartok. Az Élővíz csatorna felé veszem az irányt. A nem túl forgalmas mellékúton kellemesebb a kerékpározás. A körös part mellett, az óriás platánfák alatt haladok. Némelyik már igazi matuzsálem. Gyönyörű díszei az Élővíz-csatornának. Láthatóan nagyon szomjaznak. Már hetek óta nem esett. A téli szárazság legalább olyan kárt okoz, mint a nyári. Csak bizakodom, hogy nem ette meg még a kutya a telet, s hamarosan valami esni fog. Legszívesebben leszállnék és csodálnám kicsit a vízpartot. Főleg tavasszal és ősszel szeretem. Télen csak akkor, ha hótakaró borítja. Most minden kopár, szürke, elárvult.
Szemben az út túloldalán egy nőalak integet. Lassítok. Nehezen ismerem fel. Mellém ér, leszállok.
— De jó, hogy erre jöttem! — már felismerem. — Helga, te vagy? — Átölelem. Helga tekintete a régi. Az évek alatt szinte semmit sem változott. Iskolatársak voltunk. Itt élünk egy városban és alig-alig találkozunk. Öleljük egymást, a szokásos „boldogújévet” „hogy vagytok” követi, majd észreveszem, hogy Helga vacog, remeg. Egyáltalán nincs hideg.
— Mi van veled? — szorítom magamhoz. Már bánom, hogy erre jöttem, hogy találkoztunk, hogy átöleltem. Úgy tör fel belőle a zokogás, mint egy kis szaros gyerekből.
Na, még csak ez hiányzott! Ehhez most egyáltalán nincs kedvem. Szomorúságot hallgatni, vigasztalni, erőt adni — efféle gondolatok kavarognak bennem, közben muszáj rá figyelnem. Nem veheti észre, hogy mi jár a fejemben.
— El… el… elmentek. Mind a ket… mind a ketten — szepegi és szorítja a kabátom ujját. Nem értek minden szót, de kihámozom a mondanivalót. Látszik rajta, hogy teljesen kikészült.
— Végleg ki… kiköl… töőőőőztek. Te… tel… teeeeljesen magamra hagytak.
A gyerekeiről beszél. Külföldre mentek dolgozni. Korábban is így volt, de most már nem is akarnak hazaköltözni. Minden fájdalmát, keservét megértem, és nagyon-nagyon sajnálom. Szörnyű lehet most, de ezen is túl lesz. Erős nő, sokat kibír.
— Nyugodj meg, nyugodj meg, Helga, ott érzik jól magukat. Ott telepedtek le, ott lesznek boldogok. Nem a világ végére mentek. Fogtok hamarosan találkozni — próbálom vigasztalni, bár tudom, hogy ezt már rajtam kívül bizonyára sokan megtették.
A zokogás nem múlik. Mitévő legyek? Itt nem állhatunk estig! Az idő közben egyre csak telik, telik. Már korog a gyomrom is. Éhes vagyok. A lángosra gondolok.
— Helga, mit szólnál, ha ennénk valamit?
Rám néz kicsit bambán, mintha nem értené, mit mondok. Tekintete azt üzeni, hogy ő tele gonddal, bánattal én meg csak a hasamra gondolok. De én tökéletesen értem és megértem. Ha itt ácsorgunk órákig, sem oldunk meg semmit.
— Ebédeltél már? — kérdezem újra.
— Ebéd? … Nem is fogok — makacskodik.
Nem lesz könnyű dolgom. Nógatom még egy darabig, azután más taktikára váltok.
— Gyere velem, nem fogod megbánni.
Lassan elindulunk. Elterelem a szót a bánatáról és észre sem veszi, hogy már másról beszélünk. Előjönnek a koleszos évek, a csínytevések, a régi emlékek. Néha még szipog egy kicsit, megtörli orrát, de már nem sír. Sikerült mosolyt is csalnom az arcára. Megnyugszik. Megnyugszom. Nem mondom meg hová megyünk. Nem kérdez, nem makacskodik, szófogadóan jön velem.
Zárás előtt néhány perccel érkezünk. Szerencsénk van. Még kiszolgálnak. Két hatalmas ropogós, lángost veszek. Megsózzuk, fokhagymázzuk, tejfölt és reszelt sajtot is kérünk rá. Helga jóízűen beleharap a lángosba, úgy kezdi majszolni, mint aki sosem evett. Én is hasonlóképpen. Nagyon ízlik mindkettőnknek. Teljesen átadjuk magunkat a gasztronómiai élménynek.
Nézem Helga kisírt szemét, majd meghasad a szívem érte. Az én kis bánatom, eltörpül az övé mellett. A kis unokámra gondolok és arra a kétszázhúsz kilométeres távolságra, ami elválaszt minket. Ez összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint a több ezer kilométeres messzi távol, ahová Helga gyerekei kényszerültek. Nézem, milyen jóízűen falatozik. Legalább míg tart a lángosból elfelejti ezt a számára még felfoghatatlan távolságot, ami szétválaszt egy családot.
2014. január 14.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.27. @ 19:37 :: Szulimán Eleonóra