Rám sötétedett.
Láthatatlan vagyok.
ahogy itt fekszem a semmiben
megint,
Nem vagyok.
Nem is akarok,
egykedvűségbe ringat
a napi kényszer,
ahogy figyelem minden
mozdulatom:
semmit se hirtelen,
semmit se nagyon.
Így.
Fegyelem.
Így érvénytelen az egész
nap is,
a fény, hogy itt hagyott,
az ablakon túl nyúló
végtelen ripacsmező,
hol a felvetésre
maga a kérdező felel
vörhenyes arccal.
Kudarc az egész,
segge alatt alulfizetett
százszorszék,
itt és így döglesz meg:
üzen a keleti gályaudvar.
Hagyom.
Inkább semmit se…
Összeállsz és szétesel,
visszalapozok,
állhatatosan építelek újra
ezredszer is,
mint odakint a temetőig
strázsáló szigorú oszlopok
ködkarimás rendje,
sorra szedem téged alkotó
emlékeim,
innentől rutinmunka az egész,
mindjárt megvagy.
Kellesz.
Legalább ide,
a homlokom mögé,
hogy szembe ülj és beszélgetőst
játsszunk, hogy egyedül te
észrevedd, nem vagyok erős.
Itt más lehetsz, egyebet
nem kezdek veled,
ha épp jó a hangulatom,
hátadra álmodom
azt az ejtőernyőt,
repülj,
légy szabad.
Nagyon.
Nekem nem lehet,
én láthatatlan vagyok.
Agyam távoli zugában,
ápolatlan, csimbókos tervek között
egymást mászva,
mint a tetvek,
gyűlik halomra,
mind, mi megcsillant,
és sietve távozott.
Mint a tetvek.
Szerelem?
Ma nem.
Motivációnak ott a félelem,
összetörik, mint cipőm
sarka alatt a gyenge jég,
semmit se nagyon,
semmit se hirtelen,
semmit se még.
Maradok.
Vakon.
Semmit se nézve,
semmit se látva,
de nem világtalan.
Bent nem.
Bent elgondolom,
téged vajon ki lát,
ha van híja a napnak,
s válladon hintáznak
a tehervagonok,
s tudod-e, hogy
szép vagy.
Én láttalak.
Vakon.
Rám sötétedett megint,
érvénytelenné tesz,
nem vagyok.
Nem is akarok.
Valaki fázik,
valaki éhes
odabenn
összekucorodva,
s borotvaéles gondolatokkal
babrál, dúdol,
semmit se nagyon,
semmit se egészen,
(pedig ma dühös vagyok)
labdát dob, kihasad, játszik.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Nagy Horváth Ilona
