Sherlock Holmes az igazgatói irodában
Zajzoni sóhajtott egy nagyot. A rendőr sajnálattal közölte, hogy a bűnjeleket nem szolgáltathatja vissza, de az erről szóló jelentését majd hozzá lehet csatolni a javítóintézetes dossziéhoz. Épp ki akart lépni az ajtón, amikor a tanító fejében meggyúlt egy lámpa.
— Mindig két tej és két kifli?
— Igen, de miért fontos ez? — kérdezte meglepetten Kilyéni, kezét a kilincsen tartva.
— Csak kettő? Négy testvére van.
— Kettőnek tej, kettőnek kifli. Lehet, többet nem mert.
— Kedden is eltűnt?
— Igen, már két hete minden nap. — világosította fel az igazgató.
— Az még érdekesebb. Ugyanis aznap Devla az iskola felé se nézett.
— Ha nem lopott, miért futott el? — akadékoskodott az ajtóból visszaforduló rendőr.
— Nekem van egy elméletem — mondta a tanító, majd kiszólt a folyósóra az épp arra járó magyartanárnőnek. — Kérem, legyen szíves, menjen Fejér Ildikó után, és mondja meg, azonnal jöjjön ide! A második házban laknak.
Öt perc sem telt el, és Klárika visszatért a nyárfalevélként remegő kislánnyal.
— Mit csináltál a tejeddel ma? — kérdezte a tanító.
A kislány csak szipogott lehajtott fejjel, és nem válaszolt. Az öreg Zajzoni leguggolt hozzá és kedvesen mondta:
— Ne félj, nem bántunk… Nem miattad van itt a rendőr bácsi — simogatta meg a fejét.
A kislány előbb sanda pillantást vetett a szeme sarkából Kilyénire, majd a nyugtatás ellenére, zokogni kezdett.
— Dehevláhának ahadtam. De ne tehessék mehegmondani édesapáhámnak… Nem szeheretem a tejehet… De a dohoktor bácsi… Mert kálciumháhányom van…
— Miért sírsz? Félsz, hogy édesapád meg fog verni?
— Neehem. Soha nehem ütöhött meg… Dehe megígéhértem… Utáhálom a tejehet! — A kis mellkasa rázkódott a sírástól.
— Nincsen semmi baj. Csak azt hittük, Devla ellopta. Most már tudjuk, te adtad neki. Köszönjük őszinteségedet. Hazamehetsz, nincsen semmi baj… Nagyon jó kislány vagy! — simogatta meg ismét a tanító, majd kinyitotta neki az ajtót.
— Körülbelül ezért… — nézett a rendőrre — őrmester úr, Kanalas Erzsike tanúja volt annak, amikor az édesapját letartóztatta?
— Igen. Ő uszította ránk a kutyákat, amikor a kollégámmal letepertük.
— Akkor nem ébresztenek benne valami kellemes emlékeket az önnel való találkozások…
— Tanító úr! Ha kapott mástól kiflit és tejet, ma nem kellett ellopnia. Ez nem jelenti, hogy a többit nem ő vitte el!
— De azt se, hogy ő… — nézett a tanító farkasszemet Kilyénivel, ellenségesen keresztbe fonva a karját.
Patt. Bizonyíték nincs, se pro se kontra. A feszült pillanatot a megnyíló ajtó zavarta meg. Ilona, a takarítónő nyitott be, egy dossziét hozott a titkárnőtől. Már nyújtotta át az igazgatónak, amikor meglátta az ajtó mögött álló rendőrt, és a tejeket az asztalon. Falfehérré vált, és a földre ejtette az iratokat. Hol a rendőrre, hol az igazgatóra, hol az asztalon a tejre nézett, minden izében remegett.
— Csukja be maga után az ajtót — szólt rá az igazgató megdöbbenten. — Miért vitte el, Ilona?
— Azt hittem, úgyis kárba vész, ha már nem ették meg… Minden nap maradt… — kezdett el sírni a nyugdíj előtt álló asszony. — Miután a Traktorgyárat bezárták, a lányom munka nélkül maradt. Néhány hete már a munkanélküli segélyt se kapja. Az én fizetésemből élünk négyen. Legalább a két kis unokám ne éhezzen… Jaj, mi lesz velük… Kifizetem… Az egészet… Duplán! Triplán… Csak ne zárjanak be! Jaj, mi lesz velük? Azt hittem úgyis kárba vész… — Nem bírta folytatni.
— Menjen a titkárságra, üljön le ott, s várja meg, amíg hívatom — mondta az igazgató.
— Kérje meg a titkárnőt, segítsen megírni a beismerő nyilatkozatot — szólt utána a rendőr is.
— Egyszerűen képtelen vagyok elhinni! Harminc éve dolgozik itt. Soha még egy papírlap se tűnt el. Pedig már felejtettem itt a bukszámat[1] is, benne a havi fizetésemmel. Megtalálta és hazahozta. Mi lesz a sorsa?
— A törvényszéken d?l el. Valószínűleg bezárják.
— S ha visszavonom a feljelentést?
— Biztos azt akarja tenni? Később nem visszakozhat! — látván az igazgató eltökéltségét, folytatta. — Ebben az esetben írjon erről nyilatkozatot, én pedig lezárom az ügyet.
Valami arra késztette a tanítót, hogy gyanakvóan forduljon Kilyénihez:
— Miért nem tudatja Kanalasnéval, hogy tisztázódott kislánya ártatlansága?
— Mert nem ártatlan. Nem engedem szabadon, amíg a Kiskorú Bűnözés Osztály pszichológusa szóba nem áll vele, hogy a javítóintézetbe utaláshoz elkészíthesse a javaslatot.
— Tessééék? De hát nem lopott! — háborodott fel a tanító.
— De ez — mutatta a rendőr az ujját —, hatóság ellen elkövetett erőszak! Felnőtteknél ezért súlyos börtön jár. Ha ártatlan a lopásban, annál inkább nem kellett volna a hatósági közeget bántalmaznia, hiszen tisztázhatta volna magát. Ennek a kislánynak súlyos pszichológiai problémái vannak. Agresszív. Ezzel a magatartásával veszélyezteti az osztálytársait. Körömmel esett az unokaöcsém arcának is. Ha még a rendőr megsebesítésétől se riad vissza… Az anyja nem fog hetente többször beutazni vele Brassóba, hogy rendszeres pszichoterápián vehessen részt. Legjobb, ha eltávolítjuk a többiek védelmében.
— Kérdem én, melyik vele egykorú gyermek élte volna túl ép ésszel, amikor előtte leteperik édesapját, és börtönbe viszik? S ez nem elég, itt az iskolában állandóan gúnyolták. Ez az állapot, amelybe került, az iskolai sikertelenségeinek is következménye. Ám ez a kislány magyar iskolába jár, pedig nem tud jól magyarul! Házuk egyetlen helyiségből áll, azt osztja meg négy kistestvérével. Még egy asztal sincs a házban, ahol házi feladatát írja…
— Mi a francnak szaporodnak, mint a nyulak, ha nincs miből eltartaniuk? Az anyja írástudatlan és retardált, még írni-olvasni se tud, nem dolgozik…
— Őrmester úr! Ugye, édesapjának négy testvére van, ő a legfiatalabb, és 1944 őszén született, miközben az ön nagyapja katona volt a háborúban, és nem lehetett tudni, hazatér-e élve? Mellékesen ön hány nyelvet beszél? Románul és magyarul? Ez az „írástudatlan és retardált” személy három nyelven. Jobban tud magyarul és románul, mint a falusiak többsége románul…
— Mindjárt meghajolok enciklopédikus tudása előtt — gúnyolódott az őrmester. — Ajánlom, alkalmazzák itt az iskolában tanárnak!
— Nem tarthatja a kislányt bezárva. Ha nem akarja, hogy Kanalasné feljelentse.
Kilyéni jó szaftosat káromkodott, majd kifakadt.
— Az anyjuk keservit, a jogaikat tudják, de bezzeg a kötelességeiket nem! Ha megszökik, a patkánylyukból is előkerítem! Azt a jellemzést, amit kértem róla, és az ön nyilatkozatát, igazgató úr, hogy visszavonja a feljelentést a tejlopás ügyében, holnapra küldjék be az őrsre! — fakadt ki, majd dühösen elsietett.
— Miért gyűlöli ennyire? — kérdezte Zajzoni a rendőr távozása után.
— Márta, a felesége a sok bosszankodás miatt szinte elvetélt. Már a harmadik terhessége, és kétségbe vannak esve… — felelte az igazgató.
— De ha kettőt már elveszített Devla „közbenjárása” nélkül, akkor…
— Magyarázza el ezt Kilyéniéknek. Kanalasné megátkozta az őrmestert, amikor letartóztatta a férjét.
— De hát nem vagyunk a XVI. században, a boszorkányégetések korában! — háborgott Zajzoni.
— Nem nagyvárosban, hanem falun élünk, tanító úr! A babona itt még elevenen él, az emberek hisznek benne, még a tanultabbak is. Bármilyen ellenérv falra hányt borsó. — nézett a tanító szemébe, aki tehetetlenül lehuppant az egyik székre. Egy ideig hallgattak. Zajzoni törte meg a csendet:
— Gratulálok döntéséhez, igazgató úr! Nem sokan lettek volna ennyire nagylelk?ek Ilonkával. Bizalmat szavazni neki mindezek után… Merész döntés.
— Amint veszem észre, egyetért velem. Lesznek, akik nem fognak. Ám van valami, amit nem mondott ki. Látom a szeméből… A tanári pálya megtanított a szemekből olvasni.
— Devlának miért nem járt ki ugyanaz a megértés? — Nem tette hozzá: „Mert cigány?”
— Megírja a jellemzést, tanító úr? — terelte el a szót felettese a kényelmetlen kérdésről.
— Meg — válaszolta, miután hosszan a kérdezőre nézett.
— Miért van az az érzésem, hogy Kilyéninek nem fog tetszeni? Jól sejtem, beleírja elméletét a kislány kirekesztését?l és provokálásáról, valamint a javítóintézet hátrányairól? A tűzzel játszik tanító úr, s könnyen meggyújthatja saját fején a szalmát! Csak úgy kelhetne a védelmére, ha befeketítené Mártát, aki az egyik legjobb tanítónő az iskolában. — Az igazgató hangja inkább figyelmeztető volt, mint fenyegető.
— Azok a tények, amelyeket a rendelkezésemre bocsájtott, benne lesznek a jelentésben. Márta nem Isten, csak ember, és gyarló. Úgy gondolom, elkövetett néhány hibát a kislánnyal szemben. Az iskolában nem csak tanítani, nevelni is kell. Az osztály polarizálódott. A legjobbak kiválóak, de nem egy gyermek lemaradt. Máris. Sokat árulkodnak, gúnyolják egymást. A büntetésre alapozó nevelés következménye.
— Megtudhatnám, mi ez a keresztes háború ezért a cigányleánykáért, aki eddig mindenkinek problémát okozott? Ön se Isten, tanító úr!
— Nem tudom. Valamiért meghatott a sorsa — indult Zajzoni az ajtó felé. Egy rosszul kiszámított mozdulattal levert valamit az íróasztalról. Hirtelen lehajolt érte, de régen vacakoló dereka lemerevedett. Nem tudott kiegyenesedni.
Az igazgatónő megkérte Ilonkát, kísérje haza. A takarítónő, mintha bűneit próbálná lemosni, miután megvetette az ágyát és lefektette, a gyógyszertárba is elszaladt gyulladásgátló kenőcsért. Miután visszajött, Zajzoninak könyörögnie kellett, menjen haza unokáihoz. Úgysem tud segíteni, néhány napig merev és fájós lesz a dereka. Az öregasszony nagy nehezen kötélnek állt, de még az ajtóból visszaszólt, később visszajön, és ebédet is hoz neki. Fél órával Ilonka távozása után megnyikordult a kapu. Lompos ismét bizonyította, hogy nem szolgál rá a véreb címre. Ugatás helyett barátságos csaholással fogadta az érkezőt. Zajzoni feltámaszkodott az ágyban, fel akart ülni. Hiába kente be Ilonka fenilbutazonnal a derekát, fájt minden mozdulata. Kopogtak.
— Tessék! — biztatta az érkezőt. Nem kellett a vendég arcát látnia, ilyen rikító színű rokolyája csak egyvalakinek van a faluban. — Mi van a kislányával? Elengedték?
— Hiába könyörögtém áz igázgátó úrnák. Tírdén — fakadt sírva Kanalasné. — Ázt mondtá mér mégháráptá á réndőrt… Ű ním téhét sémmit. Ugyé, én mégmondtám, jó kislány, ű ném tolváj! Mégsé… Dé áz á… — végül nem jellemezte Kilyénit. — Áz égész átkozott péréputtyuk…
„Jobb lett volna, ha nem jár el túl hamar a nyelve, és nem kezd átkozódni.” — akarta mondani Zajzoni, aztán jobbnak látta elterelni a beszélgetést, mely kezdett kényelmetlenné válni. Meggyőzni úgysem tudja. Döglött lóra patkó már. Inkább aziránt érdeklődött, miért jött.
— Mondtá Ilonká néni, fáj tanító úr déréká. Jüttém kénjém még, há mégéngédi. Ván válámi kénőcsé?
Hiába szabódott, Zajzoni hamarosan meztelen felsőtesttel és letolt nadrággal jajdult fel időnként Kanalasné keze alatt. Az asszony csak egy bő félóra után hagyta abba.
— Most próbáljon félülni. Jobb?
— Huh — lepődött meg. — Sokkal. Köszönöm szépen.
— Né köszönjé, mér ákkor ném hát.[2] Ésté még égyszér átjüövök. Há mégéngédi.
— Mivel tartozom?
— Dé tánító úr! — háborodott fel Kanalasné. — Á kenőcs is á mágáé vót!
Zajzoni tágra nyílt szemekkel nézett a nyomorgó, ötgyermekes asszony szemébe, aki babonás félelemmel hárította el, hogy szolgáltatását kifizesse, mintha valami szent tabut sértett volna meg. Vajon mennyibe kerül Brassóban egy fél óra masszírozás? Mert ez a cigányné pokoli jól csinálja. Már első mozdulatai után érezte, nagyon érti a dolgát.[3]
— Hol tanulta?
— Ídésányámtúl.
— Még egyszer kö… Jó-jó, megértettem, nem köszönöm meg többet! — nevette el magát Zajzoni, azon merengve, ezt a fájdalomtól való félelmében egy félórája nem merte volna megtenni. Felállt, hogy kikísérje a roma asszonyt, közben azon gondolkozott, hány fájós lábú, derekú, hátú, nyakú ember akad Brassóban. De hát nem végezhetne ilyen tevékenységet, hiszen iskola nélkül… Egyébként is, ki engedné be a házába?
(Folytatás következik: Az oroszlán barlangjában)
[1] pénztárca
[2] Egyetemet végzett emberektől is hallottam ezt a babonát. Gyógyszert, kezelést nem szabad megköszönni, mert nem hat.
[3] Egykori munkahelyemnek, a brassói bőrgyógyászati kórháznak az udvarán élt egykor egy kilencvenvalahány éves néni. Sokan, még orvosok is jártak hozzá „kenegetésre.” Nekem is helyrehozta egyszer a fájós derekamat. Isten ments, hogy egyetlen banit is elfogadjon érte. Mintha még neki tettünk volna szívességet, amikor megengedtük, hogy segítsen. Megkérdeztem, hol tanulta, azt felelte: „Édesanyámtól, aki cigányné volt.”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
