Dombi Anett : A tükörvilág fái

Nyomtatás

Testem koppant a padlón, s ahogyan leértem, megnyílt alattam a föld.

Ujjaimmal megkapaszkodtam a szilánkosra törött deszka szélében… lógtam.

Körülöttem koromfekete mélység, nem láttam semmit.

Kis id? múlva aztán figyelmes lettem egy ismer?s hangra.

Koppant valami, aztán reccsenés, megint egy koppanás, újabb reccsenés.

Olybá t?nt, ez egy örökké tartó, meg nem sz?n? folyamat.

Múlt az id?, s minél több telt el, annál jobban megszoktam a sötétséget.

Már tisztán láttam benne, át- és keresztülláttam rajta.

Körülnéztem és megpillantottam a többieket.

Mint egy hatalmas, fejjel lefelé fordított erd?, úgy n?ttek ki az embertestek a deszkák alól!

Tótágast álltunk, ebben a végeláthatatlan tükörvilágban. Néztük egymást…

Senki sem szólt, de tudtuk egymás gondolatát, és hallottuk a mindenkiben felmerül? egyetlen kérdést:

Most mi lesz? Könny? lenne kiszakadni, zuhanni alá a semmibe, elporladni esés közben, megsemmisülni.

Kitépni magunkat ebb?l a groteszk embertömegb?l!

Voltak, akik feladták, s ahogyan teltek a napok, egyre ritkább lett az erd?.

Egyszer csak valami megváltozott. Körülöttem és bennem.

Nem tudtam, nem értettem mi az, csak éreztem a zsigereimben, a testemben, a lelkemben, ott legbelül.

Felemeltem az arcomat, fényt láttam.

Átjárta az egész testemet, és régmúlt érzelmek törtek fel bel?lem.

Tudtam, hogy az érzések újra megszülettek és új értelmet kaptak bennem.

Hirtelen kitapintottam a talpammal valami szilárdat.

Szépen lassan jött felém, és folyamatosan emelt engem.

Ismét a padlón álltam, de már máshogyan!

A tükörvilág fái azóta is n?nek. Állandóan! Azután aláhullnak a mélységbe, vagy összezsugorodnak és visszatérnek oda, ahonnan jöttek.

De már másként, mint ahogyan érkeztek. Újjászületnek!

Én is egy ilyen fa vagyok.

Azt a világot már jól ismerem, akaratom ellenére ugyan, de többször jártam ott.

Hálás vagyok a mélységnek, a sötétségnek és a tükörvilág fáinak.

Megtanítottak sok mindenre. Mára megtanultam és felismerem!

S ha az élet úgy hozza, hogy koppanok a padlón és reccsen is alattam a deszka,

Többé már el nem süllyedek! Mosolygok csupán, nincsen semmi baj!

Mert már tudom, hogy aki felemel, az is én vagyok!