Munkaerő piaci ÁLLÁS hirdet(et)ések. Ezt a “pár” sort 2012-ben vetettem papírra. Ma, 3 évvel a leírtak után, már (2 éve) dolgozó nő vagyok. De az írás lényege és mondandója, sajnos mára semmit sem változott…
Kedves Anett, az egyéb kategória is irodalmi értékű írásokra vonatkozik… Ez – a “pár” sor – sajnos inkább naplójegyzet, tehát itt a Naplódba javaslom.
Hol van ma már az a világ, mikor az ember fia vagy lánya, kikerülve az iskolapadból, elhelyezkedett, ledolgozta a ledolgozandó éveket és nyugdíjba ment? Az első munkahelyről! Bármily hihetetlen, ezek az emberek léteztek és mind a mai napig léteznek! Él még, az én ismerősi körömben is, olyan ma már nyugdíjas ember, aki erről mesélt, én pedig tátott szájjal hallgattam Őt és történetét, mint egy csodálatosan, kiszínezett Grimm mesét. Elég sokat böngészem manapság a hirdetéseket, ezért gondoltam írok néhány „szabad gondolatot” a toplistás állásokról. Azért toplistásak, mert az állás menüpontra szűrve, ezek a típusú munkák jönnek szembe a leggyakrabban az emberrel. Ha nagyon felkészült lennék, nyilván lenne statisztikám arra vonatkozóan, hogy adott napon, mennyi friss hirdetés került be a rendszerbe és bizonyos munkakörök, hányszor kerültek meghirdetésre ilyen vagy olyan formában. De nem vagyok, ennek ellenére, azért még szabad szemmel rostálni tudok, és el tudom dönteni, hogy amiből sok van, az már tényleg sok(k)!
A MI generációnk (30-as éveiben járó nők és férfiak) és persze tovább gondolva érvényes ez ma már sajnos mindenkire, nehéz helyzetben vannak/vagyunk, hiszen több az ember, mint a valós álláshirdetés. Tapasztalatom és meggyőződésem, hogy az utóbbi jó pár hónapban/években „kreálják” az állásokat, a különböző statisztikák jól csengése és hangzása végett. Teret kapott a feketemunka, megsokasodott a felelősséget nem vállaló munkáltatók száma (teljesítmény arányos fizetés, jutalékos rendszer, egyéni vállalkozói megkötés, jelentsd be Te magad stb stb). A nők helyzete és elhelyezkedése is egyre gyatrább, hiszen Ők többszörösen hátrányos helyzetben vannak, kitéve a munkáltatók szeszélyes kényének és kedvének. Ha még nincsen gyerek attól rettegnek, hogy mikor lesz, ha pedig már van, akkor az baj, hogy már megvan. Nem jó így sem, meg úgy sem! Azt azért ugye nem akarja senki, hogy odáig fajuljon el minden, hogy az állásinterjúnál a nő, kénytelen legyen megtagadnia vagy uram bocsáss, letagadnia gyermeke létezését, és nem bevallani, hogy márpedig, igenis létezik az életében egy „kicsi én”. Igaz ez a későbbiekben úgy is kiderülne, ámbár, addigra meglehet, letesz annyi mindent már az asztalra, hogy bebizonyítsa rátermettségét és azt, hogy gyerek mellett is van élet és jó lenne, ha lenne munka is! Régen nem lehetett olyat látni, olvasni meg pláne nem! Ma már?! Természetes, hogy a munkaköri „leíráshoz” szexuális szolgáltatás is kapcsolódik!?!? Hová is tartunk? Mivé is leszünk? A napi álláshirdetések tele vannak masszőr munkákkal, aminek gondolom nagyon nagy százaléka „Happy finish”-el végződik. Már csak abból kiindulva, hogy feltételként, szép archoz és kézhez kötik a betöltendő állást. Ennyi lelkileg lestrapált, agyonhajszolt, stresszes, de ugyanakkor gazdag szingli férfi járna és kelne az utcákon?! Gondolom nekik nincsen kihez hazamenniük a megerőltető nap után, ezért járnak masszázs szalonokba teljes körű, minden végtagjukat érintő és „kielégítő” vérpezsdítésre. Csakis ez lehet a magyarázat…
Tovább megyek a „munkaerő piacon” itt van ez az ingatlanos szakma! Ennyi lakás, ház és eladandó ingatlan, telek és föld lenne szana és szerte ebben az országban, ami el tud tartani ennyi ingatlan irodát, a nem kis létszámmal dolgozó referenseikkel együtt? Nyilván, a volt ingatlan tulajdonosok, akik a bankok jóvoltából hitelükkel bedőltek, azoknak esze ágába nem jut már többet, további hiteleket fölvenni. De ugyanennyi lenne azon az embereknek a száma, akik nem hallottak, nem láttak és tapasztaltak semmit az utóbbi években? Megveszik és továbbra is felveszik az ingatlanokra a súlyos terheket és hiteleket? Na és a bankok? Ugyanúgy adnak hitelt, mint eddig? Szerintem nem. Példa: Egyik ismerősöm tavaly év végén, meghirdette lakását, a potenciális vevőkre pedig nem kellett sokat várni. Foglalót tettek le, majd, besétáltak a bankjukba jóhiszeműen, hiszen ott volt az a pár
hetes igazolás a kezükben, amit a bank állított ki részükre, miszerint hitelképesek. Igen ám, de a bank jelen esetben a macska, a vevők pedig az egerek és a macska elkezdett játszani az egérrel. Ez a játék immáron lassan fél éve tart. Az ismerősöm türelme fogy, a vevőké is, de jelen esetben Ők sokkal rosszabb helyzetben vannak, hiszen nekik a türelmükön túl a pénzük is fogyóban van. Ha nem kapnak hitelt, bebukják a foglalót, amit letettek (megjegyezve persze, hogy a foglaló majdnem teljes egészében az ingatlanos zsebében landolt, az aláírt eladás után fizetendő jutalék végett, ami mint tudjuk a foglalóból kerül kifizetésre, még akkor is, ha az ingatlan végül mégsem kerül értékesítésre), a bankok pedig nem adnak hitelt. Idáig adtak, de most a nagy „pénz manipulátor machinátorok” behúzták a vészféket ezért a pénzintézmények óvatosabbak lettek. Fordult a kocka. Már nem szeretnek annyira adni, mint inkább kapni. Gyűjtögetnek, hívogatnak, hogy ha van fölös pénzed, kösd le, fektesd be, mert annyira hiper-szuper, űber… szóval nagyon jól jársz majd a végén a különböző konstrukciókkal. Egy baj van csupán! Elfelejtik, hogy az ember megégette magát ott annál a bizonyos tűznél, elkezdett nem csak hogy végre valahára felegyenesedni, hanem szellemileg is felfejlődni, a régi önmagához képest. Az internet pedig, drasztikusan szörnyű csapás a „világ irányítóinak”, hiszen cenzúrázatlanul, vágatlanul, az igazságot előtérbe helyezve elkezdtek keringeni videók, kis filmek, írások, leleplező tanúságok és tények arról a valamiről, amiben élünk, amit úgy hívnak, hogy élet. De ebbe itt és most nem megyek bele. Szóval az ingatlanos szakma és biznisz sem annyira nyerő, főleg olyan aspektusból nézve, hogy fix ugyan itt sincsen, jutalék viszont annál több, minél több ingatlant sikerül eladásra vinni. Tisztelet a kivételnek, minden bizonnyal van egy réteg, akik ezekből sokat profitáltak anno és profitálnak, mind a mai napig, igaz ma már talán, kissé lassabb ütemben, mint eddig. De szerény véleményem az, hogy a”kezdők” nagy része mára, motiválatlan, sikertelen ez által kudarcélményekkel teli lett. Mert valljuk be őszintén, ki rendelkezik kapcsolati tőkével és több hónapnyi arany tartalékkal, amivel a betanulási időszakot végig tudja „bekkelni” és amúgy is, amíg nem lesz elég olyan ingatlan, amit Ő maga vitt és szerzett a rendszerbe, nos addig is csak ennie kell valamit nem igaz!?
Következő toplistás, betöltendő állásunk, a telefonos értékesítés. Fúúú de jó kis szakma is ez! Napi 8 órában vagy részmunkaidőben, álló nap a telefon végén csüngeni, listából hívogatni mit sem sejtő delikvenseket, és rábírni Őket arra (ez vonatkozik az ingatlanos szakmára is, hideghívások pl), hogy vegyék meg, próbálják ki, fektessenek be és itt a paletta elég színes. Banki ajánlatok, biztosítások (nem sorolom hány féle és fajta), konyhai eszközök, az életünket (szerintük) elősegítő, nélkülözhetetlen és kihagyhatatlan mindenféle technikai eszköz, kezdve a borotvától a többfunkciós konyhai robotgépen át, nem is hinnénk, hogy mi mindenig! A jobb fej munkáltatók persze azért finoman odaszúrják az elvárások menüpont alatt, hogy nem árt, ha a leendő jelentkező, jó stressz és monotonitástűrő. Na persze és a napi 8 órás ilyenfajta melóért, jutalék a jutalom, de ha valaki tényleg nagyon bírja a strapát, kérésre akár, még fát is vághatnak a hátán mindazok után, hogy a végeláthatatlan listából napi szinten több százan küldik el az embert a sunyiba azzal a felkiáltással, hogy miért nem keres egy normális munkát inkább! Na ez az!? Keresne szegény, ha találna!
Azok, akik nem rendelkeznek, mindenféle képzettséggel, cseszhetik (ma már egy szimpla bolti eladói álláshoz is papír szükségeltetik, szerény véleményem szerint, ez is csupán arról szól, hogyan húzhatunk le még több pénzt az állampolgárról. Ha több száz éven keresztül működött a (csere) kereskedelem, csupán józan paraszti ésszel, ma miért ne menne ugyanúgy? A vérünkben van, nem igaz?). Aki pedig rendelkezik mindenféle OKJ-s képzéssel (Okostojás Képző Jutalékért), nos azoknak is van egy szomorú hírem, mert ha nincsen meg a hirdetésben meghatározott és kikötött x év tapasztalatuk, vagy nem beszélnek az angolon és németen kívül persze,héberül, latinul, ógörögül,
kínaiul, oroszul és még a jó ég tudja, hány féle és fajta nyelveken, akkor is lehúzhatja magát illetve a rolót! Mindezt körülbelül nettó 80 ezer forintos fizetésért, amiből, ha józan paraszti ésszel kiszámoljuk a megélhetésünkhöz szükséges összeget forintban, kiderül, hogy mi tényleg a jég hátán is megélünk, hiszen ennyi mínuszban és mínuszból, tengődő nemzet sem élt meg sohasem! A vicc, hogy ez ebben az országban természetes és elfogadott! Hazugságokra épül az egész életünk! Olyan érzése van néha az embernek, mintha a diliházból kiszabadult, hülyék gyülekezete irányítaná az országot és mondaná meg, hogy mi, merre, mennyi és hogyan. Mi pedig a jól belénk nevelt csordaszelemmel bégetve elfogadjuk mindezt! Jelen esetben persze kimondhatjuk, hogy mi sem vagyunk semmivel sem különbek azoktól a hülyéktől, akiktől elfogadjuk a hülyeséget, és saját magunkat tesszük végül totál idiótává.
De ne legyünk elégedetlenek! Jó! Ha nem megy a munkakeresés, és az államtól sem várunk el semmit, akkor teremtsünk mi magunknak munkahelyet! Igen ám, de hogyan?! Ez alatt nem azt értem, hogy mit csináljunk és mivel foglalkozzunk? Tegyük fel az megvan. A kérdés, hogy milyen vállalkozási formában? Mert hát próbálna a felvilágosult és értelmes állampolgár tisztességesen megélni, és tiszta úton, kiskapukat nem kihasználva (a megannyi rossz felsőbb körökből és állami vezetőktől vett példákat nem majmolva) céget alapítani, hogy értékesíteni tudjon. Magyarul, szeretne élni és megélni. Több vállalkozási forma is a rendelkezésünkre áll, persze az ember alapvetően abból indul ki, hogy saját magát szeretné eltartani. De rögtön falakba ütközik, mert a járulékok emelkedtek, az adók neme és fajtája egyre csak nőttön-nő. Mire eljut odáig, hogy a bevételből kifizeti és levonja a járulékokat, befizeti az adókat, tisztességesen és becsületesen mindenkinek kifizeti azt, ami jár (nem maga előtt görgetve és csatlakozva a körbetartozók körébe, mert ma már ez is elfogadott megoldás és példa) szóval mire idáig eljut, rájön, hogy hát, az ami maradt neki, az nem sok semmi! Ekkor legbelül elkezd érezni valami feszítő és dühítő érzést. Először nemigen tudja megfogalmazni, csak érzések jönnek fel. Először a félelem, a mindennapoktól a megélhetéstől. Aztán később, mikor beletörődik, mindebbe még mindig érzi ezt az egyszerűen megfogalmazva, nem jó érzést. Magába néz, és látja, hogy Ő bizony tisztán jött erre a világra. Beleszületett egy országba, egy rendszerbe, egy mentalitásba, egy nevelési szellembe. Nagyon sok réteg rakódott le rá, míg elérte a felnőtt kort. A világ persze folyton változik, természetes, hogy Ő maga, már nem lesz ebben az életében többet csecsemő. Annyira patyolat fehér és tiszta, mint ahogyan idejött. De érzi, hogy nem akar beállni a birkasorba a csordaszellem, többet már nem elégíti ki. Látása lett. Szabadnak született, szabad akarattal és sok olyan értékkel, amit a rendszer direkt kitörölt belőle. Azért törölte ki, mert nem akarja, hogy emlékezzen arra, hogy ki is Ő valójában. Hogy mi mindenre képes és hivatott. Mert ha ez így lenne, többé már nem lenne hasznos kis rabszolga hangyája a társadalomnak. Mert nekik hülyékre van szükségük, ahhoz, hogy a saját hazugságaikat és hülyeségüket letuszkolják a hülyék torkán. Az ember, viszont nem akarja, nem akar sem hazug társadalomban élni, sem hazug, csaló lenni, sem pedig, ugyanazokat a játékokat eljátszva és kiskapukat kihasználva élni, mint ahogyan az mára sokaknak elfogadott. Különben nem boldogulunk? Megteszünk dolgokat, aztán ha szerencsénk van, nem veszik észre? Vagy reménykedünk, ha olyan körökben mozgunk, szemet hunynak majd felette?
Minap, az egyik közösségi oldalon olvastam egy posztot, miszerint egy fickó elkezdett aláírást gyűjteni, ahhoz a beadványhoz, miszerint „Egyetért-e Ön azzal, hogy az országgyűlési képviselők tiszteletdíja, a minimálbér mindenkori összege legyen?”. Magyarul, éljenek Ők is annyiból, amennyiből a hétköznapi emberek! Én pedig ordítok nektek! Miért is gyűjtünk aláírást? Ha valamihez aláírást gyűjtünk, hogy „engedélyt” kapjunk hozzá, amit végül felsőbb körökben bírálnak majd el, már
eleve bukott és elvetélt ötlet volt! Az aláírásgyűjtés pillanatában már eldöntött tény volt részünkről, hogy nem MI döntünk és rendelkezünk a felett, amit döntésre szeretnénk vinni, hanem más „szerintünk felsőbb hatalmak”. Még egyszer mondom, ordítok nektek! Nem! Szabadnak születtünk, saját sorssal, akarattal. A boldog, kiegyensúlyozott élethez mindenkinek joga van! Miért hiszed el, hogy ez másként van? Ugyanúgy, ahogyan Tőlem, vagy Tőled nem kértek engedélyt bármire, miért kellene nekem most engedélyt kérnem erre vonatkozóan!? Ha „magam fölé” rendelek valakit, akkor mindig engedélyt fogok kérni, mindenre. De miért lenne az a másik fölém való? Szerintem egyenlők vagyunk, nagyon is! Én sem vagyok senki felett és rendelkezem vele. Az életével, a pénzével, a szabad idejével, az élet adta jogaival! Előbb ezt kellene a fejekben helyretenni, meg sok egyéb mást, és akkor sem kivonulva, hangoskodva, mellünket veregetve nagy arccal, hatalomtól ittasan, győzelmi mámorban úszva, hanem emberekhez méltóan viselkedve! Mert amíg ezt tesszük, sem leszünk másabbak és különbek, mint azok, akik (szerintünk) „felettünk állnak”. Előbb új embernek kell születnie bennünk. Csak aztán tudunk és leszünk képesek új társadalmat egy új rendszert teremteni. De amíg ez nem történik meg, addig birka nemzet maradunk, birkákkal az élen. Gratulálok magunknak! Az utat nem kiköveztük, hanem alaposan, precízen és jó vastagon „kibogyóztuk” a jövő nemzedékének és sajnos magunknak is. Jó lenne végre, ha mindenki észrevenné, hogyan él és meglátná azt is, hogyan élhetne!
Megállt az idő, s némán megdermedve álltak a jéghideg falak is. Voltunk te és én, csak mi ketten a megdermedt időben. Beszéltünk egymáshoz, a szánk mozgott csupán, s mondatok hagyták el ajkainkat. Több ezer éve beszélünk már így egymáshoz. Te is érzed? Ismerem a tekintetedet, a mosolyodat, a gesztusaidat, tudok és szeretek mindent benned. A jót, a rosszat, a félelmeidet, a rögeszméidet, még az egódat is. Nincsen egyetlen porcikád, vagy benső tulajdonságod, amit ne fogadnék el, és amit ne szeretnék általad vagy tőled.
Mi mégis külön vagyunk, a megdermedt időben, csak a testünk mozog, teszi a dolgát, amiért ide leszületett a földre. Csak a lelkünk vándorol folyton, egyik idősíkból el, aztán megérkezve egy másikba, de ott is együtt vagyunk. Egyetlen földi napot sem töltöttünk még egymás nélkül. Mert egyek vagyunk, te meg én. Ez a helyzet, és én elfogadtam.
Mi mégis… még mindig itt vagyunk. Csak mi ketten, a megdermedt időben, beszélünk egymáshoz. Mozog a szánk, és bennem még valami mozdul. A szívem a szívedhez. Az érzésem a lelkedhez. Nem érdekel, mit mondasz, mit gondolsz, mi igen és mi nem. Megnyugvást találtam az általad érzett szeretetben, nevettem és boldog voltam, pedig már nem voltál ott. Miattad voltam boldog, hogy élsz, hogy létezel, s hogy én is élek és létezem. És amíg élünk, nem hal meg a remény. Bennem biztosan nem. Örökké és mindig élt, él, és élni fog. Ha nem itt és most, akkor egy másik időben, másik testtel, másik nemmel. De akkor is… és mindörökké. Mosolygok most is, boldog vagyok. Mert tudom, érzem és élem, hogy szeretlek. Ezt nem tilthatod meg, sem emberi szóval, sem görcsös akarattal. Ez bennem van, bennem él. Remélem, egyszer te is megéled ezt az érzést. Megvárom.
Őszintén, tisztán és határtalanul szeretlek, ezért tudlak elengedni. Ezért hagyom, hogy járd az utad. S csak bízni tudok abban, hogy egyszer, valamelyik út végén lesz egy elágazás, ami talán még ebben az életünkben, hozzám elvezet. Hiszem, hogy a szeretet végül győz, nem diadalittasan és gőgösen, a másik arcába röhögve, hogy „na ugye, én megmondtam”.
Hozzád bújok majd lágyan, finoman, puhán és gyengéden. Megérintem az arcodat és belenézek majd a szemedbe. Akkor meglátsz majd és végre egymásban otthonra találunk, megérkezünk. Mindenféle piszok, kosz vagy régi sallangtól mentesen. Ketten leszünk egyben. Az idő nem fog sem állni, sem menni, mert akkor és ott már nem lesz. Időtlenek leszünk a létezésben. És többet nem te és én leszünk, hanem mi. Össze- és egybeolvadunk, mint a tűz hőjében összeizzasztott, összeforrasztott anyag. Egyben és egybe, a sohase volt időben, a szeretetben…
Mondd! Ugye szépek? Ezek a falra hányt borsós képek,
És a napsütötte álmok, melyeken most elmélázok.
Kicsit egyedül maradtam, mint szellem a palackban,
De én így sem bánom, ha kell, hát nagyon fájjon.
Minthogy hazudjak magamnak, inkább maradjak szabadnak,
Van az úgy, hogy nincsen semmi, de ha lenne, inkább ne lenne.
Az élet mindenre választ ad, hát várok a feleletre.
Ki vagy Te? Mondd hol vagy? Meddig kell még várjak?
Lecövekelve önmagamban, mozdulatlan álljak?
Felgyorsított élet, suhanó elmosódott árnyak,
Reményekkel megtelt, soha nem szűnő vágyak.
Fellapoztam ma is a könyvembe hullajtott könnyeket,
Én ejtettem rá, lelkemből a könnycseppeket.
Felolvasom még néha a betűkről, önön magamnak
Aztán lapozok és tovább beszélek, az üresen kongó falaknak.
“Mindenki hallgat, nem mernek a férfira ránézni. Nehogy elkapja a tekintetüket, mert mi van akkor, ha meglesz vele a „kapcsolat”. És mivel a metrón és a hétköznapi életben ez, ahogyan a férfi viselkedik a tömeg szerint nem elfogadott, így mindenki kerüli a vele való bármilyen kapcsolatot.”
Nehezen vetett ki magából az ágy reggel. Hosszúak voltak az esték az elmúlt napokban. Fáradt voltam és úgy éreztem, félig még mindig alszom, csak a testem mozog a már jól megszokott mozdulatokat cselekszi, amit minden reggel szokott. Magától is tudja már a dolgát.
Villamoson zötyögök, metróra szállok. Egy férfi napszemüvegben, leül velem srégen szembe. Beszél valakihez. Először azt hittem telefonál. De nem. Ő szüntelenül és megállás nélkül mondja a magáét. Mintha mindenkihez beszélne. Történeteket, megtörtént világi dolgokat. Szóba kerülnek a kommunisták, mozifilmek, díjak, zeneszerzők, Orbán Viktor, a pápa, a törökök, minden volt ott abban a tizenöt percben, mint a moziban. A pasas teljesen természetesen viselkedik, mintha magától értetődő lenne, hogy hangosan sztorizgat mindenkinek. Nézem. Aztán tekintetem a körülötte ülő és álló emberekre téved. Mindenki némán hallgat. Felszáll egy „alvó” lány a metróra, fülében megy a zene. Nem hallja és nem tudja, aztán kicsivel később, mikor a szerelvény elindul, egyszer csak grimaszolva feláll, és odébb megy. Mindenki hallgat, nem mernek a férfira ránézni. Nehogy elkapja a tekintetüket, mert mi van akkor, ha meglesz vele a „kapcsolat”. És mivel a metrón és a hétköznapi életben ez, ahogyan a férfi viselkedik a tömeg szerint nem elfogadott, így mindenki kerüli a vele való bármilyen kapcsolatot.
A férfi szemébe nézek, hozzám is beszél, de attól, mert ránéztem, nem kezdett el csakis és kizárólag hozzám beszélni. Mindenkihez beszélt, mindenkihez! Újabb felszállók jönnek, furcsán szemlélik az eseményeket. De senki sem mer semmit sem tenni, se mozdulni, se figyelni… semmit! A férfi kitalálja, hogy a Széll Kálmán teret elnevezhetnék Budapest térnek, vagy Buddha térnek. Ott végül leszáll. Furcsa, körülöttem mindenki kívülállóként és elmebetegnek kezelte és úgy is tekintett rá. Minden bizonnyal szerintük ez a férfi őrült. Én pedig úgy gondoltam, hogy ő volt az egyetlen normális ezen a járaton és most üres lett a metró.
Az irodába tartok. Az utcán, a fenyőfa árusok vésik, kalapálják, fűrészelik a fák törzseit. Tegnap hazafele utazva a metrón egy lány telefonált. A barátnőjének mesélte, hogy az egyik plázába megy, Ádám nevében, saját magának ajándékot venni. Röhögve szálltam le. Mi van? Mindenki megbolondult? Magamnak veszek ajándékot egy kitalált és megrendezett ünnepen? Mert így kötelező? És mert az Ádám is tesz az ünnepekre, így könnyebb volt, azt mondani, vedd meg az ajándékodat, nekem erre nincsen időm. És megannyi fát vágok ki, a törzsét megcsonkítva, csak azért, hogy a szobában jól mutasson majd? Mi lesz itt pár év múlva? Lehet, ez. Mindenki magának vesz majd ajándékot az x meg az y nevében. Sőt! Majd a puszik és ölelések helyett, amit mástól kellene, hogy kapjak, majd jól megszeretgetem magam. Átölelem a testemet, már ha átérem ugye, és jól meg leszek szeretgetve magam által! Vicc!
Reggelit veszek, a már megszokott helyen. A lány, aki kiszolgál, komor. Sohasem nevet vagy mosolyog. Néha vannak jobb napjai, de érzem benne az elutasítást. Valamiért nem kedvel. Valójában magában nem szeret valamit, egy érzést, külsőségeket, ami bennem, nekem megvan, de neki nincsen. Ezért távolságtartó. Faarccal kommunikál és közöl bármit. Mosolygok rá, megveszem azt, amit kell és kilépek az utcára. Jó reggelt mai nap! Jó reggelt péntek! Boldog vagyok magamban legbelül, mert jön a felismerés bennem. Végre felébredtem! Még sok ilyen reggelt magamnak. Ezt kívánom karácsonyra is mindenkinek!
“Mosoly a szájon, mozog a fejünk, úgy csinálunk, mint aki érti. De nem érdekli azt se semmi más, csak hogy szabaduljon Tőle. Nem képes időt eltölteni mással. Hogyan is lenne rá képes? Ő önmagával sem tud lenni.
Iszonyodik attól, hogy valaki a szemébe nézzen és meglássa benne a valót! A nyilvánvalót! ”
Hazug a világ, de ezt mindenki tudja. Maga alá temet, tudom a mindennapi munka.
De nem csak a munka, hanem önmagunkra pakolt batyuink súlya is nehezedik ránk szüntelen.
Kifelé nézünk, de minek is? Látunk is valamit? Vagy csak bambulunk?
Körülöttem, magamban szemlélem a világot.
Magamon keresztül szűröm meg a képeket, mert így kevésbé fáj az, amit látok.
Groteszk képsorok szereplője vagyok én is… tudom.
Sehol világ, semmi nincsen benne, vagy mégis?
Egy ember az utcán elhalad előttem.
Neve van, kapta régen, de ma bilétaként lóg a nyakában.
Nem tudja, hogyan és mire használja, és hogy ki is Ő most valójában.
Eltorzították személyiségét és vele együtt önazonosságát is.
Se pozíciója, se rangja, nincsen semmije, még becsülete sem!
Az is volt neki régen, de már maga sem emlékszik rá, hogy mikor is volt pontosan.
Tátognak a levegőben, mozog a szájuk: ezek valamit mondanak?
Vagy csak próbálkoznak valamit elmondani, mint a néma halak a víz alatt?
Mit is mondott? Kinek mondja? Meghallja Őt valaki?
Vagy hazudjuk egymásnak azt is, hogy tudunk egymásra figyelni?
Mosoly a szájon, mozog a fejünk, úgy csinálunk, mint aki érti.
De nem érdekli semmi más, csak hogy szabaduljon Tőle.
Nem képes időt tölteni mással. Hogyan is lenne rá képes?
Ő önmagával sem tud lenni.
Iszonyodik attól, hogy valaki a szemébe nézzen és meglássa benne a valót!
A nyilvánvalót!
Éppen ezért tükörbe sem néz, reggelente, mikor felkel, felkelne…
Mert Ő inkább alszik még csöppet, jó mélyen szunnyad a tudat alatt.
Pár évet, csak azt, ami még hátravan, az már igazán nem olyan sok, fél lábon is ki lehet bírni.
Főleg állva-alva, úgy az igazi, akkor nem kell felfogni ép ésszel a valóságot.
Aludjunk csak! Csipkerózsika-világ, megkövült, földbe gyökerezett társadalom.
Nehogy mozdulj! Ne ébredj!
Még a végén inkább lennél az, aki vagy: ember.
De már embernek sem mondhatod magad!
Az is voltál egyszer régen, mint gyerekkori tündérmesében.
Egyszer volt, hol nem volt…
Mikor egyszer? És ha egyszer volt, mikor lesz megint?
És ahol nem volt, ott mikor lesz újra?
Sajnos ez nem mese, aminek a végén el lehet futni.
Vagy ha jobban tetszik, fusson mindenki arra, amerre lát!
Már ha látja, merre is kell futnia.
Én ember vagyok…
Te ember vagy…
Ő ember…
Mi emberek vagyunk?
Ti emberek vagytok?
Ők emberek?
Ni! A díszes gárda!
Felsorakoztatva személyesen egymás után!
A név már sok!
Én mondom Nektek, jobb az illúziók világa, amit magatokban dédelgettek, mert amit ott éltek meg, abból nem lesz valóság soha! Hasonló dolog születhet belőle, de ugyanolyan, mint amit fejben és lélekben megéltek magatokban, olyan a való életben nincs!
Én mondom Nektek, jobb az illúziók világa, amit magatokban dédelgettek, mert amit ott éltek meg, abból nem lesz valóság soha! Hasonló dolog születhet belőle, de ugyanolyan, mint amit fejben és lélekben megéltek magatokban, olyan a való életben nincs!
Tudom, kegyetlenül hangzik ez és most mindenki heves tiltakozásba kezdene legszívesebben, mert senki nem szeretné elveszteni a reményt. Azt a reményt, ami sokszor a legutolsó kapaszkodó az életében. De mégis elveszítjük, mert nincs. Nem is volt! Az, hogy létezik, nos, az is csupán illúzió. Kitaláltunk erre valamit, egy mankót, egy célt, egy pontot, amit el kell érni. Azért tettük ezt, hogy önámítással és hazugságokkal becsapjuk saját magunkat, a saját túlélésünk szempontjából. Csodálatos dolgokra képes az emberi faj! De itt az ideje végre szembenézni önmagunkkal!
Bár ettől függetlenül, paradoxon tudom, de mégis úgy gondolom, hogy megélhető mindez. Elmondom, hogyan. A bennem lévő világot most kifordítom felétek. Beteríti az a sok csoda, szeretet és nem létező illúzió világ ezt a földet, azt a világot, amiben éltek. Ráereszkedik mindenre, mint egy puha hótakaró. Olyan puha, és olyan formájú, mint a nyári égbolton gomolygó bárányfelhők. Meleg és lágy. Belesüppedhetne bárki, aki akarna. Szeretet venné körül akkor és biztonság. És amíg ez a felhőtakaró körbeölelné, nem érhetné semmi baj! Soha! Na ugye, hogy megteremthető ez a világ? Ja!? Hogy ez csak képzelet és nem lehet kiteríteni a bensőnket!? Akkor még nem tudod mi mindenre vagy képes!
Minden alkalommal, amikor egy új ember lép az életedbe, megnyílsz neki csöppet, és ahogyan az idő előre halad, egyre jobban. Kibontod magadból magadat neki. Szeretnéd, hogy lásson, ne csak a külső formát, hanem mélyebben. Szeretnéd, ha belelátna a bensődbe, lelked legeldugottabb rejtekeibe is, oda is, ahová talán még te magad sem mertél benézni! De ilyen ember nem létezik! Csak te, önmagad! Soha senki, nem fog és nem tud olyan mélyen a dolgok mélyére hatolni, mint amennyire saját magad képes vagy erre. Nem tudjuk eléggé kifejezni azt, amit szeretnénk, mert nincsenek rá szavak! A lélek hangjait pedig te önmagadban hallod meg. A másikét is hallod, főleg mikor a közeledben áll és a szemébe nézel. De benned annyi rejtett és sötét rekesz van, hogy nem tudsz kifelé figyelni. Hogyan várhatod el mástól, hogy beléd lásson, hogy megnyíljon számodra, ha te önmagad számára nem vagy képes megnyílni? Hogyan várhatsz el mástól olyat, amit te magad nem tudsz meglépni és megtenni még?
Szóval drága testvéreim, barátaim és mindenki! Amíg ezt nem értitek meg, és nem fogadjátok el, addig mást sem tudtok önmagatokba fogadni. Előbb magad tanuld meg elfogadni és önmagadba fogadni és csak azután gondolkodj másban! Akkor talán megélheted azt az illúziód által megálmodott képet, amit már régóta dédelgetsz magadban! Talán! Akkor van esélyed rá, pillanatokra, órákra. De örökké?! Mindig minden változik. Hogyan várhatnánk el a másiktól, hogy ne változzon, ha mi önmagunk is folyton folyvást változunk. Ígérjük meg, hogy megállítjuk az időt? Nem változik sem a testünk, sem a bensőnk? Ígérjük meg azt, amit nem tud senki, hiszen a jövőbe ígérni a mostban, felelőtlenség. Egy időben és térben kihelyezett ígéret, ami elszáll a levegőben és az éterben.
Talán ez a baj a világgal. Tele van minden ilyen levegőbe mondott, ködbe lehelt mondatfoszlányokkal. Ebben járunk és kelünk. Ebben élünk. Szeretlek, szerettelek, és mindig szeretni foglak. Szerintem inkább ne mondjatok semmit! A szavak elszállnak! Álljatok meg egymással szemben, nézzetek egymásra, nyíljatok meg egymásnak, de ne szóljatok egy szót sem! Ami igazán fontos, úgyis átjön. Ami meg nem volt az, azt pedig teljesen értelmetlen kimondani. Minek!? Ne hazudjunk egymásnak! Csak önmagunkat, a másikat és a környezetünket szennyezzük vele.
ââ?¬Å¾Ã¢â?¬Â¦ A szélvéd?n át maga elé nézett. A tegnapi es? nyomaként megmaradt pocsolya táncteréül szolgált két falevélnek. A szél sodorta ?ket oda, ki tudja, hogy honnanââ?¬Â¦”
Az autó motorja halkan morajlott. Jobb kezével elfordította a kulcsot és a hang megsz?nt. Azután ugyanazzal a kezével megnyomta a rádió gombját, és a zene elhallgatott.
Csönd volt, mellette, körülötte, benne… A reggeli napsugarak már egy ideje a felh?k mögé bújtak, és a távolban tornyosuló szürkéskék felh?kb?l ítélve, aznap már nem is lehetett számítani újabb kikandikáló napsugarakra. Nem is baj! — gondolta magában. Így tökéletes minden, ahogyan itt és most van.
A szélvéd?n át maga elé nézett. A tegnapi es? nyomaként megmaradt pocsolya táncteréül szolgált két falevélnek. A szél sodorta ?ket oda, ki tudja, hogy honnan! Ruhájuk, az ?sz színeiben pompázott. Szebb színeket festeni sem lehetne. Semmi kétség! — szólalt meg újból a bels? hang. — A természet és a létezés a legtökéletesebb alkotó ezen a bolygón. A kinti szél, a pocsolya áztatta ?szi levélpárba karolt, és azok kering?t jártak a szell? diktálta ritmusra. Jobbra, azután balra libbentek. Ide-oda, körbe úsztak és csúsztak a víz felszínén. Mosolygott szája szegletében és belül a lelkében is. Eszébe jutott az a bizonyos film, az Amerikai Szépség és az a jelenet, a videó film:
„Ekkor jöttem rá, hogy ott van, ez a teljes élet a dolgok mögött. És ez a hihetetlenül jótékony er?, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni, soha… Emlékeznem kell, néha olyan sok a szépség a világban, úgy érzem, ki sem bírom. És a szívem egyszer csak megszakad…”
Ugyanazt érezte, s bár felsejleni látszott benne, hogy jelz?vel lássa el a pillanatot, nevet és címkét akasszon rá, mégsem tette. Ezt itt, ? nem nevezte el. Mert tudta, ez itt a most. Az egyetlen egy valóság. A legvalóságosabb pillanat, amiben csak létezhet, amibe csak megérkezhet. Boldog volt és hálás! Nehéz és rögös út vezetett idáig. De már látja, bármikor a részese lehet. Örökké! Mindig! Minden nap! Minden percben! A mostban, a teremtésben, önmagában, mindenben…
Csak nyitott lélekkel kell látnia, és nyitott szívvel kell járnia.
“Mint egy hatalmas, fejjel lefelé fordított erd?, úgy n?ttek ki az embertestek a deszkák alól!
Tótágast álltunk ebben a végeláthatatlan tükörvilágban. Néztük egymástââ?¬Â¦”
Testem koppant a padlón, s ahogyan leértem, megnyílt alattam a föld.
Ujjaimmal megkapaszkodtam a szilánkosra törött deszka szélében… lógtam.
Körülöttem koromfekete mélység, nem láttam semmit.
Kis id? múlva aztán figyelmes lettem egy ismer?s hangra.
Koppant valami, aztán reccsenés, megint egy koppanás, újabb reccsenés.
Olybá t?nt, ez egy örökké tartó, meg nem sz?n? folyamat.
Múlt az id?, s minél több telt el, annál jobban megszoktam a sötétséget.
Már tisztán láttam benne, át- és keresztülláttam rajta.
Körülnéztem és megpillantottam a többieket.
Mint egy hatalmas, fejjel lefelé fordított erd?, úgy n?ttek ki az embertestek a deszkák alól!
Tótágast álltunk, ebben a végeláthatatlan tükörvilágban. Néztük egymást…
Senki sem szólt, de tudtuk egymás gondolatát, és hallottuk a mindenkiben felmerül? egyetlen kérdést:
Most mi lesz? Könny? lenne kiszakadni, zuhanni alá a semmibe, elporladni esés közben, megsemmisülni.
Kitépni magunkat ebb?l a groteszk embertömegb?l!
Voltak, akik feladták, s ahogyan teltek a napok, egyre ritkább lett az erd?.
Egyszer csak valami megváltozott. Körülöttem és bennem.
Nem tudtam, nem értettem mi az, csak éreztem a zsigereimben, a testemben, a lelkemben, ott legbelül.
Felemeltem az arcomat, fényt láttam.
Átjárta az egész testemet, és régmúlt érzelmek törtek fel bel?lem.
Tudtam, hogy az érzések újra megszülettek és új értelmet kaptak bennem.
Hirtelen kitapintottam a talpammal valami szilárdat.
Szépen lassan jött felém, és folyamatosan emelt engem.
Ismét a padlón álltam, de már máshogyan!
A tükörvilág fái azóta is n?nek. Állandóan! Azután aláhullnak a mélységbe, vagy összezsugorodnak és visszatérnek oda, ahonnan jöttek.
De már másként, mint ahogyan érkeztek. Újjászületnek!
Én is egy ilyen fa vagyok.
Azt a világot már jól ismerem, akaratom ellenére ugyan, de többször jártam ott.
Hálás vagyok a mélységnek, a sötétségnek és a tükörvilág fáinak.
Megtanítottak sok mindenre. Mára megtanultam és felismerem!
S ha az élet úgy hozza, hogy koppanok a padlón és reccsen is alattam a deszka,
Többé már el nem süllyedek! Mosolygok csupán, nincsen semmi baj!
Mert már tudom, hogy aki felemel, az is én vagyok!
Tavaszi réten lépeget, körülötte megannyi színes pillangó hintázik a száron,
Kézfejével simítja felettük a szelet, s hagyja, hogy az áramlat ujjai közé szálljon.
Tenyere ösztönösen markolja, bár megfoghatatlan, csitítja magában a vágyat,
Mégis akarja, érzi legbelül, lelkével aztán mégis sikerül befognia párat.
Benne van a mindenség, az öröklét igenl? ütemét együtt zúgja a réttel,
A jelenben van, valóságos, létez?bb mint valaha, efel?l nincsen semmi kétely!
Tavaszi réten lépeget, körülötte megannyi színes pillangó röppen fel a szélbe,
S magába fogadja azokat, hagyja, hogy mindegyik szeretetet hozzon szívébe.
Olyan ez, mintha valamit csak a felszínen ismernénk, de a megértés után, sokkal mélyebb helyre kerül, ahonnan már biztosan nem fog soha többé elt?nni. Nem lesz elillanó, tovaszálló kósza gondolat, amib?l még egy kis mag sem hullott alá, a megértés talajára.
Az én magom földet ért, és a napok alatt gyökeret eresztett bennem, mélyen.
A minap autóban, a volánnál ülve jött egy gondolat. Akárcsak a Békés Harcos Útja cím? filmben. A különbség: én a kocsiban ültem, nem pedig rajta…
Egy mondat volt az, ami bennem dolgozott már napok óta. Egyik ismer?söm írta, az életem egyik döntésével kapcsolatosan, ami számomra kissé kioktató hangvétel? és stílusú volt.
Sokáig nem tudtam hová is tegyem magamban, a lelkem melyik szegletébe és zugába, ahol biztos helyre talál. Végül tegnap megtaláltam a megfelel? helyet. A megértések közé raktam be, ahová az utóbbi id?ben, rengeteg dolgot pakoltam. A hely maga úgy gondolom mindig befogadó képes lesz, hiszen mindig van mit tanultunk.
Éppen egy zöldlámpánál hajtottam át, mikor megértettem. Megértettem úgy igazából, ott bent, legbelül.
Vannak történések, amiket konstatálunk magunkban, átfutunk, átszaladunk rajtuk csupán. Például, mint amikor vezetünk, áthaladunk bizonyos helyeken. Megtesszük ezt az utat számtalanszor oda és vissza. Szól a zene, a gondolataink ezerfelé cikáznak, szinte ott sem vagyunk. De egyszer csak jön egy nap, amire mindig emlékezni fogunk. Azért lesz maradandó, mert tudjuk, aznap nyitott szemmel jártunk és keltünk a világban. Az úton pedig, amit már számtalanszor megtettünk, olyan dolgokra leszünk figyelmesek, amiket mi magunk, szinte el sem hiszünk. Nem értjük, hogyan kerülhette el, mindaddig az a fa, az a hatalmas épület, az út szélén beültetett virágágyás az addigi figyelmünket? Ilyenek és hasonlóak ezek a bels? felismerések is. Ahhoz, hogy mélyen gyökeret eresszen bennünk, ahhoz meg kell érteni, nem elég csupán csak tudni.
Olyan ez, mintha valamit csak a felszínen ismernénk, de a megértés után, sokkal mélyebb helyre kerül, ahonnan már biztosan nem fog soha többé elt?nni. Nem lesz elillanó, tovaszálló kósza gondolat, amib?l még egy kis mag sem hullott alá, a megértés talajára.
Az én magom földet ért, és a napok alatt gyökeret eresztett bennem, mélyen.
A megértések pillanata olyan, mint egy hatalmas nagy, jó értelemben vett pofon. Kijózanít, a jelenben tart, de mindig boldogsággal teli.
Megértettem hát, hogy az, aki azt a bizonyos mondatot írta, még nem tapasztalt eleget. Nem értette, nem is érthetett meg, hiszen hogyan is érthetnénk meg valamit, amir?l semmi, de semmi saját tapasztalatunk, tapasztalásunk vagy élményünk nincsen.
Azt, hogy tanácsot nem szabad és nem is jó adni, már évekkel ezel?tt megértettem. Hiszen hogyan is ítélhetnék meg bármit vagy bárkit, az én testemben, az én lelkemmel a saját tapasztalataim és látásmódom által? Nem lehetek senkiben senki helyett. Nem tud senki másban, más helyett lenni és megélni. Mindenkinek magának kell! Mankók lehetünk csupán, de tanácsadók nem!
A szobám egyik szegletében ülve, akkor egy újabb magocska újból gyökeret eresztett bennem.
Hiszen ahhoz, hogy tudjuk, mi a jó, ismerni kell a rosszat is. A hideg érzése nélkül nem tudnánk, milyen a meleg és így tovább. Aki sokat megélt és tapasztalt a két végletb?l, ismeri a két pólust, azt tudja csupán megérteni. És aki megértette egyszer, már soha többé nem tud ugyanúgy valamihez viszonyulni, mint azel?tt.
A bölcs ember hallgat, kívülr?l szemlél és elfogad.
Jó volt ez a megértés, hiszen addig, csak egy aspektusból tudtam szemlélni a rám negatív hatásként megélt mondatot. De abban a minutumban, hogy megértettem, hirtelen láttam és értettem mindent, ami ezzel kapcsolatosan feljött bennem. Már nem úgy néztem és tekintettem rá, mint eddig, hanem teljesen máshogyan. Olyan ez, mintha szó szerint fény gyúlna az ember elméjében, és csak akkor lett világos és tiszta a kép.
A megértés által, jól láttam az addigi életem során, a hasonlóan engem ért sérelmekre válaszul adott reakcióimat. Az ilyen helyzetekben produkált viselkedésformáimat és a témával kapcsolatos válaszaimat. Ezáltal megértettem az adott szituáció, további történéseinek az alakulását és az ok okozat kapcsolatát. A megértés pillanatában, minden ott volt bennem egy helyen. Szinte láttam magamat is kívülr?l. Amolyan „utazás a saját lelkem körül”, velem pillanat volt ez.
Az utóbbi éveknek köszönhet?en rengeteg mindent tanultam. Mondhatni, teljesen más ember lettem. Olyan, mintha kicseréltek volna bennem valamit. Ennek a „változásnak” köszönhet?en, már nem tudom úgy a régi eseményeket szemlélni és látni, ahogyan azel?tt. Új látásom, hallásom, gondolkodásmódom és felfogásom lett. Mintha az összes érzékszervem sokkal fogékonyabb lenne és befogadóbb a világ rezdüléseire.
Hosszú id? kellett mindehhez, és mint tudjuk, a jó pap is holtáig tanul, így a folyamat folyton folyvást tart.
Önmagamra találtam, talán ez a jó szó. Az idei év pedig érezhet?en magában hordoz valamit, mert hetek óta úgy érzem, az eddigi összes batyumat, amit saját magam aggattam a vállamra, sikerült letennem. Nem csak, hogy könnyebb a lelkem ezáltal, de boldogabb perceket és pillanatokat élek meg. Már nem fog vissza semmi, nem tompítja az elmémet és a lelkemet sem a félelem, sem a kétségbeesés, sem pedig az a rengeteg sok negatív beidegz?dés, amit a társadalom belénk nevelt. Meglehet, furcsán hangzik, de egyik nap arra lettem figyelmes, hogy jobban hallom a környezet zajait, és apró megmozdulásait, mint az addigi életem során bármikor. Az illatok, a világban végbemen? történések és összefüggések, mind ott voltak és vannak, mind a mai napig bennem.
Azt hittem, sohasem fog változni, mert mindig is a legnehezebb „tanításnak” hittem. Mégis, amit addig csak fejben tudtam elképzelni, a valóságban, az én valóságomban is megtörtént.
A megbocsájtás, mert megértettem. Sok mindent az egón keresztül ítéltem meg. Folyton azzal voltam elfoglalva, nekem milyen nehézséget okozott az élet, amibe beleszülettem. Haragudtam az okokra, a történésekre, sok olyan dologra, amire nem volt addig befolyásom.
Évek, évtizedek kellettek hozzá, míg megértettem. Az egész egy csodálatosan megkomponált és összetett történet, ami nem alakulhatott volna másként és máshogyan.
Mikor megértettem, már nem volt bennem harag többé. Az egészet felváltotta a megértés és a boldogság. Szeretettel néztem azokra, akiket addig „ellenségeimnek” láttam. Voltak olyanok, akiket a bennem pofonként megélt tetteik miatt, még jobban szerettem. Hálás voltam Nekik mindenért. Hiszen a múltamban megélt „régi gondolkodásom” szerinti, képzeletben, az arcomra mért tenyércsapások, mára teljesen új eseményeket és életet eredményeztek számomra. Nélkülük nem lennék itt, ahol, nem lennék az, aki és nem tudnám azt, amit.
Megértettem és elfogadtam, és mivel a tegnap már a múlt, ugyanúgy minden, ami mögöttünk van, amin már nem változtathatunk, a jelenemben és a mostban, már ezzel az új szemlélettel, lélekkel és megértéssel mehetek tovább. S mivel mások sem tudnak már a múltban megváltoztatni eseményeket, döntéseket, kimondott szavakat és sok minden mást, ugyanúgy, ahogyan magamban megértettem, úgy bennük is megértettem, elfogadtam és miként magamnak, úgy nekik is megbocsájtottam.
Visszatekintve pedig, nem bánok semmit sem. Mindent ugyanígy tennék és csinálnék, mint eddig. Szeretem az életemet, szeretek benne mindent. Hálás vagyok érte a teremtésnek és az atyának, hogy ezt a csodát, amit itt élünk, élhetem, megélhetem és megérthetem.
Azt hiszem, annak a hatalmas nagy szeretetnek köszönhet?en tudtam idáig is eljutni, ami körülvesz. Ami bennem is megvan. Mikor a tükörbe nézek, nem magam látom! A szememet nézem, és amíg fény van benne, tudom, hogy az vagyok!
Ajándékba kaptam ezt a testet, amin keresztül megtapasztalhatom és megélhetem az életet és bár sokszor nehéz tudatosnak lenni mindenre. Próbálom nem elfelejteni és minden nap emlékeztetni magam arra, hogy az egész csak egy játék. Vannak, akik nem is tudnak róla, nem tudják, hogy élnek és micsoda csoda rejlik bennük. A tudás, a megértés, a tapasztalás, a szeretet.
Az egység megélése, hogy mi mindannyian egyek vagyunk. Eredend?en senki sem születik rossznak, kizsákmányolónak, b?nösnek vagy tolvajnak. Minden csupán a mi választásunk.
Ugyanolyan tisztán születünk le, mint egy papír hófehér lapja. Azt, hogy mit írunk rá, csakis rajtunk múlik. Mindig, minden a mi választásunk, van szabad akaratunk, hiszen szabadok vagyunk. Annak születtünk! Azt kívánom mindenkinek, hogy élje meg mindenki a maga csodáját. Lásson úgy, ahogyan eddig még soha! Tapasztaljon és merjen változtatni!
Éljen együtt és legyen együtt a természettel. Az elméjét nyissa meg és tágítsa befogadóképességét. Ne feledje senki sem, mindenki egyedi, megismételhetetlen, és egy alkotó eleme ennek, a hatalmas, nagy egésznek. De a hatalmas, nagy egész, nélküle sohasem lehetne egész! Te is kellesz hozzá, csak veled együtt lehet az, hiszen mindehhez, mindenkire szükség van!
Még arra az emberre is, akivel az imént találkoztam lent az utcán, kutyasétáltatás közben. Egy sört ivott éppen menet közben. Elhaladt mellettem, aztán pár méter múlva megállt és visszaszólt
ââ?â?¬ Asszonyom! Mondhatok magának valamit?
Visszafordultam és a megszólítás hallatán mosolyogtam.
ââ?â?¬ Természetesen ââ?â?¬ válaszoltam.
Lehet, mások óva intenének, de szeretek elbeszélgetni vadidegen emberekkel. A spontán momentumokat pedig jeleknek veszem, illetve próbálok figyelmes és tudatos lenni azokra is.
A férfi közelebb jött és azt mondta:
ââ?â?¬ Minél többet érintkezem az emberekkel, annál jobban szeretem a kutyákat.
Nevettem ezen is, és megjegyeztem, hogy én is nagyon szeretem az enyémet. Aztán tovább folytatta
ââ?â?¬ De ha igazán állatbarát lennék, szeretném az embereket is!
Ez a zárszónak szánt mondata is mosolyra fakasztott.
ââ?â?¬ Az a lényeg, hogy tud szeretni és van kit ââ?â?¬ feleltem neki.
Mindenki tovább ment a maga útján, és én hálás voltam a teremtésnek, hogy az utamba küldte ezt az embert. Véletlenek ââ?â?¬ mint tudjuk ââ?â?¬ nincsenek. Mindennek megvan a maga miértje. Ennek is megvolt, igaz jelen pillanatban még nem teljesen világos, hogy mi is az, de talán pár nap múlva ebb?l is aláhullik egy újabb magocska, és mélyen, újabb gyökeret ereszt bennem.
