Ha Beszterce városából a Beszterce folyó mentén fölfele indulunk, alig teszünk meg 29 km-t, máris a Kelemen-havasok északnyugati lábához érkezünk Borgóbesztercére. Itt, a vasútállomástól jobbra, a Tatárka folyó mentén folytatjuk utunkat, míg nemsokára az előttünk kitárulkozó hegy bal oldalában sok más különleges alakzatú szikla társaságában, megpillantjuk az erdő fölé magasló Tatárka szikla csúcsát. E sziklának története még ma is elevenen él, hisz a környékbeli emberek szájról szájra hagyták utódaiknak, hogy ami sok száz évvel ezelőtt ezen a helyen történt, soha feledésbe ne merüljön.
Üres volt a falu. A házak ablakai lélektelenül bámultak a kihalt utcákra. A tüzelőket akár a moha is benőhette, mert hetek óta emberi lélek nem lépte át a pitvarok küszöbét, hogy ebédet főzni tüzet gyújtson. Tatárok dúltak a vidéken, előlük menekült a falu népe. Futott mindenki a hegyek közé, erdők sűrűjébe, ahol addig csak vadállatok húzódtak meg az emberek szeme elől.
A falu kecskepásztora is a hegyekben bujdosott és éjszakánként nyájával együtt sziklák hasadékaiban keresett menedéket. Kedvenc tilinkója némán lapult tarisznyája mélyén, hangja helyett esténként lelkének keserű sóhaja szállt az ég felé.
Egy éjszaka kecskéivel egy hegyi tó partjára merészkedett. Míg a kecskék csendben rágcsálták a bokrok tüskés ágait, addig ő álmatlanul hevert subáján és falujának sorsán töprengett. Hajnalban a szél egy ismerős dal foszlányait terelte feléje. Felkönyökölt subáján és úgy hallgatta a fülének igen csak tetsző dallamot. Eleinte azt hitte, képzelődik, de nemsokára szeme meggyőzte a valóságról, mert a derengő hajnal fényében a tó partján három tündérlányt pillantott meg, akik körben állva könnyű táncot lejtettek. Koronájukon megcsillant a felkelő nap sugara és ruhájuk a dallam ritmusára csak úgy ringott karcsú testükön.
A kecskepásztor kidörzsölte szeméből a káprázatot és a látvány szépségének bűvöletében három keresztet vetett. Nemsokára a tündérek koronáikat egy fűzfa ágára akasztották, és a tánctól felhevülve, elmerültek a folyó frissítő vizében. Akkor a pásztor gondolt egyet, s a koronákat elrejtette tarisznyájának aljában. Észrevették ezt a tündérek, és vagyont, boldogságot, hírnevet ígértek a pásztornak, csak adja vissza nekik, ami őket illeti.
– Munkám után én is gazdag ember voltam. Családom körében boldogságban éltem, becsületem nyomán hírnévnek örültem az emberek között, de mindezeknek most vége szakadt – szólalt meg szomorúan a kecskepásztor.
A hallottakra a tündérek haragja elszállt és kíváncsian faggatni kezdték a kecskepásztort:
– Mi okozza szomorúságodat? Mondd el, mi bánt és mi szívvel lélekkel segítünk neked.
–Tatárok hordája fosztogatja népem. Feldúlták földjeinket, elhajtották marháinkat, földönfutóvá tették családjainkat. Koronáitokért cserébe segítsetek a falunak megszabadulni ettől a szörnyű csapástól!
A tündérek mélyen átérezték a kecskepásztor szomorúságát, és mivel az egyik a német, a másik a román, a harmadik a magyar nép sarja volt, nyomban felajánlották népük segítségét.
Elsőnek a német tündér fordult nemzetéhez, de nemsokára azzal a szomorú hírrel tért vissza, hogy az ő népe nem jöhet, hisz megpróbáltatásaiban ő is segítségre szorul.
Elindult hát a román tündér is, hogy segítséget hozzon, de ő is sikertelenül tért vissza:
– Falud sorsa, sorsa a többi román falvaknak is, segítséget mindnyájan csak a jó Istentől remélhetünk.
A harmadik tündér bizakodással indult magyar népének támogatását kérni a bajba jutottaknak. A pásztor és a másik két tündér izgatottan várta visszatértét.
Amikor a magyar tündér újra megjelent a víz partján, a nap már delelőre hágott az ég boltozatán.
– Ne féljetek, holnap az én népem erős karja ránt kardot védelmetekre, és örökre elűzi e helyről a bitorlókat! – hozta meg az örömhírt mindnyájuk örömére. A kecskepásztor tüstént elindult a sziklák közé, hogy elvigye a hírt a falubelieknek. Voltak, akik kételkedve fogadták lelkes szavait, hisz tudták, hogy magyar szomszédjaik is szenvednek a tatárok zaklatásaitól.
Ám a következő nap hajnalán kürtök harsonája jelezte a hegyek felől a magyar csapatok közeledtét. A sokat szenvedett asszonyok és gyermekek térdre borulva fogadták a felszabadítókat, míg a férfiak csatlakoztak hozzuk és velük együtt még aznap rajtacsaptak a falu határában, a folyó partján tanyázó tatárokon. A váratlan támadástól zűrzavar keletkezett a mit sem sejtő tatárok táborában, akik fejvesztve menekültek volna, de minden oldalról a bekerítő sereg kardjával találkoztak. Volt, akit a tajtékzó folyó sodort a halálba menekülés közben, másokat a magyar vitézek dobáltak kardjuk éléről a habok közé. Már úgy tűnt, hogy magja se maradt az idegen fosztogatóknak, amikor az utolsó kutyafejű egy fa mögül hátba akarta támadni a vitéz kecskepásztort, de annak társai elkapták az orvul támadót, felvitték a legmagasabb sziklára és onnan ledobták a folyóból kiemelkedő hatalmas kövekre. Így lelte halálát az utolsó tatár, aki társaival együtt a borgóbesztercei embereket sanyargatni merte.
Azt a magas sziklát azóta Tatárka sziklájának nevezi a nép, s a sebes vizű patakot a partján elterülő réttel együtt Tatárkának emlegetik még mai is.
A tündérlányok visszakapták értékes koronáikat és örültek, hogy jó szándékaikat a magyarok valóra válthatták, akik hősiességükért nem vártak jutalmat, de örökre magukkal vitték a borgóbesztercei emberek szeretetét.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: M.Simon Katalin
