Én is sokat vártam…
Szerényen álldogált a kristálypohár a szekrényben. Ezüst tálca volt alatta, fényes, mint a tükör. Nem kellett lenéznie a tálcára, úgy is tudta, hogy más, mint a többi pohár. Mélyen metszett mintázata mindenkinek felkeltette a figyelmét. Egész készletbe tartozott valamikor, de a többiek elfogytak mellőle. Most egyszerű, fehér borospoharak néztek vele szembe. Az egyik különösen közel került hozzá, véletlen mellé tették a tálcára. Óvatosan félrehúzódott, hogy helyet adjon neki. Mire eljött a reggel már ott állt szorosan mellette. Nem is értette hogyan került oda.
— Keveset beszélsz — mondta az üvegpohár. — Pedig hallottam szépen csengő hangod van. A szókincsed pedig… hát az nem is olyan hétköznapi.
Ha lehetséges lenne, bizonyára elpirult volna zavarában a kristálypohár, de neki még színe sem volt.
— Mesélj valamit! — kérte az üvegpohár. — Tudom régen itt vagy. Jaj, bocsánat nem a korodra céloztam. Én is sokat vártam a dobozban, mire ide kerültem. Szóval nem vagyok egy mai darab…
— Nem tudok mesélni, csak pár estén voltam az asztalon. Akkor halkan beszélgettek, sokszor koccintottak. Alig hallottam valamit — szerénykedett a kristálypohár.
— Csak egy történetet! — húzódott még közelebb az üvegpohár.
— Az első este karácsony volt. A szomszéd szobában csillogott a feldíszített fa, eljegyzést ünnepeltek. Boldogok voltak, finom italt ittak — sóhajtotta szerényen.
— Még… meséld tovább, azután mi történt — csúszott még közelebb az üvegpohár.
— Alig emlékszem, s nem is tudok mesélni.
— Dehogynem! Ha már elkezdted… — hízelgett az üvegpohár.
— Azután vendégek voltak, sokan. Én csak úgy az asztal szélén álltam. A többiek a készletből jobb helyet kaptak, mégis… akkor történt…
— Mi törtét?
— Nagy csörömpölés, véletlenül összetörtek mind… ők voltak a családom. Azóta egyedül maradtam.
— Ó, már nem vagy egyedül, itt leszek melletted mindig!
— De én… úgy szerettem a társaságot.
— Én nem vagyok elég neked? — kérdezte az üvegpohár.
— Dehogynem, csak…
— Itt állok melletted, ne mondd, hogy nincs társaságod!
— Tudod az más, mert…
— Elég legyen! — szólt rá az üvegpohár. — Szeretlek és kész! — a belső sarokba tolta.
Ekkor kinyílt a szekrény ajtaja, s valaki kiemelte az ezüst tálcát.
— Én azt a szép poharat akarom! — nyúlt a kristálypohár felé egy kis kéz.
Az üvegpohár irigységből, vagy féltékenységből, nem lehet tudni a kristály pohár elé csúszott. Annak alig maradt hely a tálca szélén. A kéz hirtelen megbillent a tálcával, a pohár pedig ezer darabban hullott a parkettán. Gondosan összesöpörték.
Az üvegpohár?
Őt az ilyen apróság már nem érdekelte. Boldogan pompázott az asztal közepén. Vörösboros tekintettel kacsintott a vele tökéletesen egyforma legközelebbi borospohárra, amely belepirult a tekintetébe.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.08. @ 12:10 :: Sonkoly Éva
