Fecske Panna : Tehetségkutató

 

Adott egy külföldi műsor, amit azután sikeresen adaptálnak a hazai piacra. Lemegy egy széria, majd még egy és még egy. Utánpótlásban nincs hiány, nézettségben sem, melyet jócskán megalapoz az a tény, hogy az emberek előszeretettel nézik, ahogy mások hülyét csinálnak önmagukból. Az előválogatók során a tévé elé kövült családok vihogva röhögnek az újabb áldozaton. Túlfejlett önbizalmak, vagy mások által szándékosan félrevezetett leendő csillagok érnek csúfos véget a kamerák előtt, miközben a zsűri fárad. Olykor-olykor átenged néhány ígéretesnek látszót a rostán.

     Következnek az elődöntők, ahol ismét összecsapnak a delikvensek. Jó páran zokogva mennek este haza, a közönség otthon tanakszik: pedig az a másik sokkal, de sokkal jobb volt! A várva várt műsor lassan összeáll, mögötte tömérdek pénz, érdek, kapzsiság, a rivaldafényben pedig a smink, a csillogás, a sztárság. Hirtelen kihalászott kishalak egy hatalmas akváriumban, őrjöngő rajongótábor előtt. Tinédzserek, gyerekek, korosodó, vagy kevésbé korosodó felnőttek, egyenlőtlen felállásban, csupán csak a tehetségük alapján összeválogatva.

     És elindul a harc. Mert bár a csapat összekovácsolódik, minden egyes újabb döntőn élet-halál harcot vívnak egymással a bennmaradásért, a kiesők keserű könnyekkel fűszerezik az édes mosolygást. Apukák, anyukák nyilatkoznak a zsűri szívtelenségéről, összetört szívekről, álmokról. Így a bulvársajtó is részesül a koncból, nyakig turkálva bánatban, örömben, vagy épp a rejtegetett múltban.

     Mindeközben szó sem esik arról, hogy ez bizony nem tehetségkutató, hanem sima kis reality show, az győz, akit a közönség jobban szeret. A zsűri olykor kelletlen arccal engedi tovább a gyengébb teljesítményt, miközben az erősebb kihullik a sorból.

    Viszont a közönség hozza a pénzt. Nem is kis pénzt, sztár gázsit a zsűritagoknak, busás hasznot a kereskedelmi csatornának és a jövő üzletének lehetőségét, hisz amíg a nézettség nő, mindig van folytatás.

    A főhősök pedig keddenként a telefonnál ülnek, magánéleti tanácsokat adnak, bájolognak, ahogy azt a szerződésük parancsolja. Akadnak fanatikus rajongók, akik ismeretlenül ajándékokkal, levélkékkel halmozzák el a sztárjelölteket… – s csak nekem borzong olykor a hátam, amikor arra gondolok, a kriminalisztika minek is hívja ezeket a névtelen és furcsa rajongókat, és hogy hová is vezet olykor az ilyen érdeklődés – a műsorvezető élő adásban kéri meg a titkos hódolót, a világért abba ne hagyja! Mert ez olyan izgalmas… meg romantikus… …meg veszélyes…

    Az angol Susan Boyle-hoz hasonlított tehetség – s ha belegondolok, nem feltétlen hízelgő hasonlat – csak riadt szemekkel, már-már bambán viseli a tortúrát. Felkel, próbál, felöltözik, énekel, csillog mindeközben a testbeszéde a képernyőn át is üvölti, mennyire nem érzi magát jól a bőrében. Felcicomázott bazári majommá varázsolták, énekesmadár aranyozott kalitkában. Tehetségéhez kétség sem férhet, de nem színpadra termett. Hiányzik belőle minden, ami ahhoz kellene, hogy túlélje ezt a cápafarmot, amelyben lubickol. Néha sajnálom, néha megmosolygom, de leginkább aggódom érte. Minden döntővel egyre fásultabb az arca, amikor kihirdetik, hogy továbbjutott. Semmi öröm csak egykedvű tovacammogás.

     Szerencsésebb, mint Susan Boyle. Családja van, ami segít épeszű maradni akkor is, ha a negyven év alatt megszokott szürke, kis világ összeomlani látszik.

     Magamban megmorgom a szülőt, aki lágy szívével és szeretetével beengedi a tizenegy éves gyerekét ebbe a darálógépbe. Anyaként persze tudom, hogy mindenkinek a saját gyereke a legszebb, a legtehetségesebb. Korai anyaságom idején engem a szépségverseny bűvölt el, a világ leggyönyörűbb gyermekének vagyok az anyja. Szerintem.

     Az első repdesések és modellválogató meghívások után – melyekre valamiért mégsem akaródzott elmenni – rájöttem, hogy annál jobban féltem a gyereket, mintsem belépjünk ebbe a körbe. Ez nem a gyerekről szól, nem is arról, hogy milyen fenemód tehetséges. Ez csak a pénzről szól, hírnévről és sikerről, amit egy felnőtt is nehezen emészt meg, nemhogy egy kisiskolás.

     Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem lennének tehetséges teniszezők, sakkozók, színészek a mai világban, ha nem lennének más felfogású szülők.

    Hisz azt tudjuk: korán el kell kezdeni… számtalan kihajtott mini sportoló és agyoncicomázott, szexbombává maszkolt Lolita szaladgál a világban…

    Most utolérte a csalódás a kis csillagot is. Talán már nem volt elég a bájos pofika a szavazatok növelésére, talán jobbnak látták végre, ha tizenegy évesen még gyerek marad. Néztem, immáron nem először a toalettjét. Kezdő és gyakorló pedofilok álma ez a műsor, miniatürizált bombázók és túlméretezett játék babák ötvözete. Térdzokni és fodros kis szoknya… Néztem, ahogy sír és örültem, hogy kiesett. Egyáltalán bele sem szabadott volna kerülnie ebbe az őrületbe. Tehetséges, gyönyörű hangja van, nekünk pedig kiváló zeneiskoláink, konzervatóriumaink, ahol csiszolódhatott volna még. Burokban. Törés nélkül.

     Nem ő lesz az első és nem is az utolsó gyermekáldozata ennek a profitgyárnak, ám a szekér gördül tovább.  A népnek kenyér kell és cirkusz. De legalábbis cirkusz…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.11.08. @ 11:35 :: Fecske Panna
Szerző Fecske Panna 250 Írás
Lehetne ide sok mindent írni, de a mi voltam az már nem érdekes, ami vagyok az még képlékeny, ami leszek azt még nem ismerem...