Sonkoly Éva : Nem vagy egyedül

Én is sokat vártam… *

 

 

 

Én is sokat vártam…

 

Szerényen álldogált a kristálypohár a szekrényben. Ezüst tálca volt alatta, fényes, mint a tükör. Nem kellett lenéznie a tálcára, úgy is tudta, hogy más, mint a többi pohár. Mélyen metszett mintázata mindenkinek felkeltette a figyelmét. Egész készletbe tartozott valamikor, de a többiek elfogytak mellőle. Most egyszerű, fehér borospoharak néztek vele szembe. Az egyik különösen közel került hozzá, véletlen mellé tették a tálcára. Óvatosan félrehúzódott, hogy helyet adjon neki. Mire eljött a reggel már ott állt szorosan mellette. Nem is értette hogyan került oda.

— Keveset beszélsz — mondta az üvegpohár. — Pedig hallottam szépen csengő hangod van. A szókincsed pedig… hát az nem is olyan hétköznapi.

Ha lehetséges lenne, bizonyára elpirult volna zavarában a kristálypohár, de neki még színe sem volt.

— Mesélj valamit! — kérte az üvegpohár. — Tudom régen itt vagy. Jaj, bocsánat nem a korodra céloztam. Én is sokat vártam a dobozban, mire ide kerültem. Szóval nem vagyok egy mai darab…

— Nem tudok mesélni, csak pár estén voltam az asztalon. Akkor halkan beszélgettek, sokszor koccintottak. Alig hallottam valamit — szerénykedett a kristálypohár.

— Csak egy történetet! — húzódott még közelebb az üvegpohár.

— Az első este karácsony volt. A szomszéd szobában csillogott a feldíszített fa, eljegyzést ünnepeltek. Boldogok voltak, finom italt ittak — sóhajtotta szerényen.

— Még… meséld tovább, azután mi történt — csúszott még közelebb az üvegpohár.

— Alig emlékszem, s nem is tudok mesélni.

— Dehogynem! Ha már elkezdted… — hízelgett az üvegpohár.

— Azután vendégek voltak, sokan. Én csak úgy az asztal szélén álltam. A többiek a készletből jobb helyet kaptak, mégis… akkor történt…

— Mi törtét?

— Nagy csörömpölés, véletlenül összetörtek mind… ők voltak a családom. Azóta egyedül maradtam.

— Ó, már nem vagy egyedül, itt leszek melletted mindig!

— De én… úgy szerettem a társaságot.

— Én nem vagyok elég neked? — kérdezte az üvegpohár.

— Dehogynem, csak…

— Itt állok melletted, ne mondd, hogy nincs társaságod!

— Tudod az más, mert…

— Elég legyen! — szólt rá az üvegpohár. — Szeretlek és kész! — a belső sarokba tolta.

Ekkor kinyílt a szekrény ajtaja, s valaki kiemelte az ezüst tálcát.

— Én azt a szép poharat akarom! — nyúlt a kristálypohár felé egy kis kéz.

Az üvegpohár irigységből, vagy féltékenységből, nem lehet tudni a kristály pohár elé csúszott. Annak alig maradt hely a tálca szélén. A kéz hirtelen megbillent a tálcával, a pohár pedig ezer darabban hullott a parkettán. Gondosan összesöpörték.

Az üvegpohár?

Őt az ilyen apróság már nem érdekelte. Boldogan pompázott az asztal közepén. Vörösboros tekintettel kacsintott a vele tökéletesen egyforma legközelebbi borospohárra, amely belepirult a tekintetébe.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.11.08. @ 12:10 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"