Nagyajtai Kovács Zsolt : CSAK ÚGY ÍROGATOK VIII. rész

Semmiről, mindenről *

 

 

 

 

Már megint, vagy még mindig, mindenesetre újra és újra, csak úgy írogatok. Csak úgy…

    Lehet, hogy neked, lehet, hogy nektek, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy másoknak, lehet, hogy mindenkinek, de lehet, hogy csak magamnak. Ha csak magamnak, az nagyon rossz lenne…

    Csak úgy írogatok. Ez persze nem azt jelenti, hogy ész nélkül, cél nélkül, bár lehet, hogy ez lesz a vége. Különösen igaz ez az ész nélküliségre való utaláskor. Épkézláb ember ugyanis, ha hozzáfog valamit írni, akkor előre kigondolja a lényeget, gondosan megválogatja a szavakat, ügyel arra, hogy minden szó és betű a helyén legyen, nem pedig úgy tessék-lássék módon, hanyagul papírra veti a gondolatait. Ehhez képest valóban „ész nélküli” ez az írás. Az ember ilyenkor ugyanis mást sem tesz, mint folyamatosan gondolkodik, ámde nem egyetlen témáról, ahogyan illene, hosszan, összefüggően és főleg logikusan, hanem cikázik az agy, össze-vissza forognak a kerekek, egyetlen másodperc alatt ezer gondolat villan át rajta, és a végén — tán szerencsére — kiválaszt egyet, amit az adott ezredmásodpercben a legérdekesebbnek, jobb esetben a legfontosabbnak talál.

    Csak úgy írogatok, és közben százával hangzanak fel bennem nem túl régi dalok, melyekhez esetleg emlékeim is főződnek, vagy ha nem, hát legalábbis nagyon tetszettek abban az időben, amikor újak voltak, de tetszenek a mai napig is.

    Csak úgy dúdolgatok… „Hová tűntek, mondd, azok az évek/ Hová tűntek a szép ígéretek?” Igen, örök kérdés, különösen ötven éves koron túl. (Jóval túl…) Bár azt gondolom, nem lényegtelen, ki ígért, mit ígért, és amit ígért, azt mivel kapcsolatban ígérte. Mars innen, te cinikus énem, itten mostan a nosztalgiázásnak vagyon az ideje, jobb szóval az emlékezésnek. „Ha találkoznánk, már meg sem ismernélek, De néha még álmodom veled…” Micsoda elképzelések ezek… Még hogy nem ismernélek meg. Hajjaj, dehogyis nem… Igaz, tudom én, hogy a dalban ezek gyerekkori emlékekre utalnak, és mi már igencsak benne voltunk a felnőttkorban, amikor találkoztunk. Én emlékszem minden pillanatra, és még azt sem mondhatom el, hogy csak néha álmodom veled, hiszen én tudom, hogy az a néha, az bizony nap mint nap… Mert minden nap együtt vagyunk, együtt álmodunk.

    Csak úgy írogatok. A semmiről, mindenről. Hangulatról, érzésekről, érzelmekről, emberekről, néha művészetről, gyakrabban hétköznapi hősökről. Szóval, az életről. Az életről, igen… Ha egyszer számvetést csinálok majd magamban (nem, ne még, korai még, Nagyajtaikám, ne kapkodj), akkor igencsak vegyes képet mutatna az egyenleg. (Azt hiszem, ezzel sokan mások is így lennének.) Mondjuk, hogy a mérlegnek két serpenyője közül az egyiket elégedettségnek neveznénk, a másikat elégedetlenségnek. Nem lennék meglepve, ha a mérleg nyelve nagyjából egyensúlyban lenne. Azt kérdezitek, Barátaim, miért nem úgy nevezem a mérleg serpenyőit, hogy boldogság és boldogtalanság? Azért, mert boldogság nincs, vagy ha van is, akkor az — mint minden a világon — relatív, természetesen. Ennélfogva és következésképpen boldogtalanság sincs. Ha boldognak érezhettem magam, akkor sem élvezhettem ezt valamiféle hátsó gondolat nélkül, ott motoszkált mindig bennem az, hogy talán drágább árat fizettem érte, mint amennyit megért… Most ne gondoljunk arra, hogy van nekem két szép gyermekem, van egy unokám, lakásom is van, nyugdíjam is van (abból aztán van csak igazán!), satöbbi. Ezek együtt járnak egy normális élettel (eszerint az enyém eddig az volt?), annak mintegy a kísérői. Én most az érzésbeni boldogságra gondolok. Ugye, vagytok sokan, kik belátjátok, hogy igazam van? Rendben, lehet, hogy többen vagytok, akik azt mondjátok, ez a Nagyajtai már egy kicsit gyagyás… A véleményem akkor sem változik, sem a boldogság, sem a boldogtalanság tekintetében. S hogy nincs igazi boldogság, az ebben a vonatkozásban — szerintem — igaz, emiatt így megélni nem is maradéktalan öröm. Öröm viszont, hogy ugyanilyen megfontolásból totális boldogtalanság sem létezik, mert minden ilyen érzésben fellelhető valamekkora, aprócska pozitívum, pusztán szemlélet és felfogás kérdése az egész.

    De én csak úgy írogatok. Talán csak magamnak, talán neked, esetleg senkinek (ezt azért szeretném nem hinni), szívem szerint hinném, hogy mindenkinek. Ám ezt sem merem hinni, így tehát csak írogatok mindenkinek, aki olvassa. Azt remélem, sokan lesztek. És akkor is sokan lesztek, amikor legközelebb a kutyusokról, barátságról, az egymásra utaltságról írogatok nektek.

    De addig még néhányszor felkél a Nap. 

            

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest