Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik a tekintetét. Volt már holt merev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.
A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.
Mindig ott találom magam. Mindegy, hogy negyven méter magasan vagy a halál után, lent a hóban; a mamuterdőben, ami elvette a látásom. Megfagytam. Többé nem éreztem az elmúlás tüzét, csak fekete színét, az olló benyomatát az ujjaimon.
Néha érzem még a szúrás helyét. Legbelül van, a hetedik terem nászfalán, ahova Occam-mal felfúrtuk első közös virágszedésünk fotóját. A képkeretet ő választotta, vörösen izzó pillangószárnyak – azt mondja, de én csak épp-barna árbócokat látok, ahogy a vihar épp fordítja. Ennyi erővel koncentrációs tábor szögesdrótjai is lehetnének.
A szeg a lényeg. A szeg, amellyel átszúrták Krisztus csuklóját és bokáját. Kereszthalált halt, aztán feltámadt. Így lesz végül minden fotóból örök álom.
Álmok egyre szűkülő tükörszobái… végtelenre sokszorozott gyors pörgető fotófüzet… 11/0-ás Prolene-ra húzott mámornapjaink felaprított prizmaegei mennyfényében létezem, amióta Occam először rám pillantott. Apró szúrás a bal kamrám keresztfalán, vágóhegyű varrótűvel húzott fekete lyuk, átvezetett angyalfényfonal vonzott aztán a mosolyához.
Occam borotvája akkor mély magasig metszette fel télfelhőktől fulladó egem, és mennyekig nyílt varrhatatlanul felettünk a végtelenség. Ringatott a tó öle, nyakunk közé az egyre hevülő nap ereje vert pulzust. A vágott virágok agóniája meztelen bőrünket, halálos bűn párlatával kente. Duzzasztó jött. Állkapcsom köré terjedt a gyengédség angyalfénye, szerelmessé proliferálódva csókolta őt a szám, és öblössé tágult körülöttünk a folyam, esőként szakadt meg szívünk egymásban a menny utolsó sebészcsomójának szorításában.
Velem még gyönyörűbbé vált. Amikor beért az osztályra, minden télfehér virágszínné könnyebbült. Táncolva cserélte a szerelékeket, dalolva díszítette a kómások éjjeliszekrényeit, még a pelenkák tartalmáért is dicshimnuszt zengett. Alig bírtam betelni a látvánnyal, az érzéssel, azzal az apró mikrosebészeti vágótűvel a szívemben, ami hozzá kötött.
Eggyé váltunk.
Víz után a tűz jött. Égett az arcomba rutinmód, ahogy toltam egyik tepsit a másik után. Sosem vallanám be, hogy a hullaégetés bármiféle virághaldoklás illatánál édesebb. A metszetkészítés más. Mindig emlékeztet arra, hogy Isten tűfogó készlete merőben hiányos, a zárójelentés csupán biblikus mese ködhabbal. Nem zárul sterilen a vége, a sebészek az ép szövetek között hagyják a rákot. Kipróbálhatnám én is. Csak a fejeket égetném. A testeket egyre hervadó gyászvirágcsokorba varrnám. Hagynám elfolyosódni, míg lárvák milliárdjai pudvás fekete lyukat oldanának a patológia hetedik termének legbelső falán.
De én más vagyok. Le nem érkező hópehely. Steril hullás. Mennyben törött tükör zuhanó kristályszálai.
A nevem Alex. És napkeltét követően negyvenszer mondom el törött tükrömnek, hogy nő vagyok. Aztán zárja világom sebét örök téllé a nem létező Isten elbaltázott tűfogója.
