Nagy Horváth Ilona : …

Talán elindulsz te is,
majd vörösbe játszol,
mint a távolodó csillagok,
és sose beszélek majd neked a konvergenciáról,
ahogy köréd sűrűsödik a gondolat.
Ha nem mozdulsz, nem érinthet,
szabad vagy,
mint a nyár
vagy lehunyt szemeken a finom eső.

Ha majd mélyül a hangod,
tudni fogom,
szabad vagyok.
Mint a szegetlen kenyér
vagy az elcsendesedett erdő ,
ha idegen járja.

Az érkezés tónusa
pedig a kék,
néha mintha abba játszanál,
s olyankor én is kék leszek,
verőfényben rohanó folyó,
ha megmerítesz,
tenyeredre aranyszínt lopok,
legyen neked édes a nap,
szabadságomnak könnyű a halál,
s nézem, a körülötted keringő
világegyetem
mint tereli feléd
kóborló képzeletem
minden színét.

De legtöbbször embernek látlak
emberi árnyalatokkal,
nagy tüzekkel égő megszaladt
vágyak mögül féllek,
mint verést a nem kívánt gyerek.
Mégis
hangodnál kucorognék,
s nem hívnálak soha
csillagomnak.
Inkább hazámnak.
Hol béke nyújtózik,
és megvallott igazság
nagyra nő,
mint tavasszal a fű,
hogy minden kis széllel
susogjon a virághajú fákhoz.
Házad elé ülnék, s nézném,
hogy dagaszt bárányfelhőt fejem
fölé a magas ég.

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 301 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.