Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – Testvérek együtt és külön 4.

Az idős szülők és mögöttük Gyuszi, Jóska és Laci – részlet

4.

 

A malmot államosították, a Kommunista Párt szervezésében alakult FÖLDSZÖV vezetése alá került, ez változásokat hozott, az ifjú, öntudatos ügyvezető elvtárs nem látta szívesen alkalmazottaik között a letűnt burzsoázia kiszolgálóinak jelenlétét, de ettől függetlenül is folyamatosan keresgéltek, érdeklődtek a Pápay vők, hogy személyre szabottabb munkát találjanak. Feri még sokáig emlegette fura mosollyal, milyen kardos, de iskolázatlan menyecskét neveztek ki felügyelő ellenőrnek a malomba… és milyen sajátos szakértelemmel szólt bele a termelésbe, munka folyamatokba.

 

Domokos a fővárosban talált rá a vasgyár munkásfelvétel hirdetésére, és fel is vették betanított munkásnak. Feri ismerősök javaslatára jelentkezett Tatabányán a villanyszerelő vállalatnál, és mivel megvolt a szakmai oklevele, azonnal alkalmazták. Ezzel megkezdődött mindkettőjük hétvégi ingázása. Ez az életforma nem csak a férfiaknak okozott újabb megterhelést, az otthon rendben- és fenntartása, a gyereknevelés, a kiadásokhoz szükséges munkavállalás az asszonyok teherbírását is próbára tette.

Bözsi kosztosoknak főzött. Locival nagyon nehezen bírt, a gyerek gyakran jött haza bevert orral, kék-zöld foltokkal, mert kötözködött a nagyobb fiúkkal, és rendszerint ő húzta a rövidebbet. Barátja, a nála erősebb Kovács Tibi figyelmeztette, ne beszéljen csúnyán, sokszor meg is védte… A sors fintora, hogy ő annak a néhai Jancsinak, immár Kovács János férfiszabónak a fia, akit úgy lebecsült és elüldözött Mariska mellől a Papa, és akinek a segédekkel dolgozó műhelye az ő borbélyüzlete mellett bonyolította nagy forgalmát, és a falu egyetlen emeletes lakóházában készült egy lakrészt megvásárolni.

Mariska varrt, a fiával semmi gondja nem volt, Attila vizet hordott, fát aprított, ám Marikával gyűlt meg a baja, mivel neki nem maradt sok ideje a szabás-varrás, ruhapróbálás mellett, ezért a lánykára bízta volna a takarítást, mosogatást. Marika fogta a könyvét, és előbb egy kicsit olvasni akart, aztán ráesteledett vagy a lakás valamelyik zugába bújva, vagy a padlásfeljáró tetején.

A két család megoldásaiban az volt a különbség, hogy Loci sebeit hét végére begyógyította Édesanya, az enyhített beszámolókért dorgálás, édességelvonás járt. A varrógép felett határidős munkán görnyedő Mariska mosatlantól szaladó konyhájának látványa azonban önmagáért beszélt, és bizony náluk előkerült szombatonként Apu derékszíja, és annak soha nem Attilán kellett csattannia.

— Tanuld meg a sorrendet, előbb mosogatás, aztán az egri csillagok — mondattal sújtott le Domokos.

Lociban a bocsánatos bűn érzete nőtt, Marikában meg a vad elkeseredés.

~o~

 

Az államosítás Aranka édesapját is elérte. Jenőfi Lénárd a nagy egészhez mérve kicsinyke arany vagyonát úgy foglalták le, hogy meg is fenyegették. Életében nem tett törvénytelent, csak rakosgatta össze a fillérekből aranyra váltott készletet, amit nem megtartani, hanem továbbra is árulni akart. Forgalma a vidék méretének felelt meg. Amit keresett rajta, azt a két lányának szánta örökségül. A mód, ahogy a hatóságok bántak el vele — gépfegyvert fogtak rá, holott nem is ellenkezett —, úgy megviselte, hogy el akarta dobni a megalázott és értelmetlenné vált életét.

Aranka és Karcsi értették meg vele, hogy a puszta élete az érték, nem az a pár tucat ékszer, ami pedig a megalázást illeti, az az új rendszer bűne, és nem személyére szól. Lám, a mindig jótékonykodó Hamar Lajos nagykereskedő minden áruházát is elvették, még a maga építette házából is kilakoltatták. Őrülni kell, hogy neki legalább megmaradt megélhetésnek az órajavítás.

~o~

 

Kisaranka korrekciós műtétei 1948-ra befejeződtek. Peer tanársegéd úgy bocsátotta el őket, hogy pontos utasítást adott az utókezelésről, és pár év eltelte után visszavárja kis páciensét, addigra kellően megerősödik a csípőízület csontosodása, és eltávolíthatja a beépített platinát. Akkor majd meglátja, kell-e még újabb műtéttel javítani a járásán. Az otthoni terápia kezdődött el, vagyis folytatódott a régi gyógyfűves lazító fürdetés, masszírozás, és hozzájött a hosszú gipszeléstől bemerevedett térdízület betörése, aztán a járni tanulás.

A betörés olyan fájdalommal járt, hogy néha anya és lánya mindketten sírtak, de tudták, ez nagyon fontos, hát nem lehet kihagyni. És lett is eredménye a sok fájdalomnak és áldozatnak… Kisaranka pár hónap alatt, gyereklány létét meghazudtoló, hatalmas akarattal, két bottal ugyan, de gép nélkül, önállóan megtanult járni.

 

~o~

 

Pápay nagyapa asztmája erősödött, hatvanöt éves korára megtört, öregemberré vált. Még dolgozott egy segéddel a háborús sebeitől rendbehozott, Paphíd melletti üzletében, de már az ebédidőket meghosszabbította, és megkísérelte fiát rávenni, hogy egyesítsék üzleteiket. Karcsi látta már a hanyatlást, ettől tartott, mégis gondolkodási időt kért. Miután Mariska is elköltözött, Mama lábai úgy fájtak, hogy a főzés is nehezére esett. A nagy zsúfoltság után kiürült ház nem megkönnyebbülést, hanem az elhagyatottság érzését keltette bennük. Minden nap beszaladt valamelyik unoka, de az kevésnek bizonyult, a kert, a nagy szőlőlugas, a szobák fiatal kezek gondoskodásáért áhítozott már, akárcsak ők ketten.

Mamának két nagy vágya volt, a konyhája kikopott kőpadlója helyett cementlap, méghozzá az akkor divatos, fényes, „dobozos” mintával, és a téglából rakott sparhelt helyett egy zománcozott asztali tűzhely. Papa teljesítette. Már nem akart mást, csak békét a házban. A cementlapokat lerakták, a tűzhelyet megrendelték, de arra várni kellett.

Esténként Mamával eltűnődtek, hiába kényelmesebb, szebb a mozaikpadló, könnyebb felmosni, mégiscsak fárasztó azokkal a fájós lábakkal. Papa nagy elhatározásra jutott. Megírt Ilinek, az ikreknek és Jóskának egy-egy levelezőlapot, hogy egy nagyon fontos megbeszélésre jöjjenek haza x napon, és a helybéli lányait és Karcsit is meghívta erre.

Nagy meglepetésükre Papa azt jelentette be, hogy eljött az idő, amikor gondoskodniuk kell magukról öreg napjaikra. Úgy gondolják Mamával, hogy félretéve minden sérelmet, valamelyik gyerekükre rábíznák magukat, ápolásukat és eltartásukat, amiről szerződést kötnének. Annak adják a házat, aki elvállalja őket. De ehhez a többi, hat testvér öröklési jogának lemondására van szükség.

Néma csend következett. Aztán Jóska állt fel.

— Mi mindnyájan szeretjük a szüleinket, mégis őszintén el kell mondanunk, ki mit tud tenni. Részemről annyi, hogy az egész Csillaghegyet én látom el hússal, a vállalkozásomat semmiképp nem adhatom fel, és nincs feleségem. Tudok küldeni némi pénzt minden hónapban, de az nem megoldás. Mellettük kellene lennem, nem tudnám teljesíteni, ami ezzel jár.

— Mi épp most szereztűk meg végre a főbérleti lakásunkat, feleségem kislányát most veszem a nevemre… — szabadkozott Laci. — Mindkettőnknek állandó munkahelyünk van… Nem is tudnánk vidéken élni.

— Most készülök nősülni… Beiratkoztam egy technikumba, műbútorasztalos leszek… — tűnődött hangosan Gyuszi.

— Épphogy kineveztek hivatalvezetőnek Nyíregyházára… — így Ili. — Egy akkora kálvária kellős közepén tartok…! Még el sem foglalhattam, előbb hivatalos iratokat várnak tőlem, amivel igazolom dédszülőkig, hogy árja vagyok. Sajnálom, én nem jöhetek haza. Itthon mihez kezdenék?

— Feri házhelyet kapott a vállalattól Tatabányán… — szólalt meg halkan Bözsi. — Már alapoznak… Feri két hétvégén már haza se jött, úgy dolgozik rajta, mint egy megszállott.

Karcsi a kezével intett, hogy őt hagyják ki… mindenki Mariska felé fordult.

— Ne, ne, rám ne számítsatok! Mi nemrég még alig vártuk, hogy külön mehessünk, minket nem szeret a Papa.

— Hogy mondhatsz ilyent!? — szörnyülködött Mama.

— Meg különben is, nekünk Pesten kell lakást keresnünk — intette le a megszólalni készülő Papát —, mert nem élet ez, hogy Domokos ott, mi meg itt, és csak igazságot osztani jár haza hétvégén.

Zsongás keletkezett, mindenki a maga gondjait sorolgatta, a két idős ember meg döbbenten figyelte őket.

Hogy is mondja a közmondás? Egy szülőpár hét gyereket el tud tartani, de hét gyerek egy szülőt…

Megint Jóska állt fel.

— Ne sírjon, Mama, kérem… Legszívesebben mind itthon maradnánk, hogy sose legyen több gondjuk… de lassan az lesz jellemző ránk, hogy minden találkozás arról szól, hogy ki szenvedett többet, és ki állt talpra előbb.  De most a szüleinkről van szó, akiket szeretünk. Ez szép, szép, mégis mind őszintén be kell, hogy valljuk, miért nem tudunk visszatelepedni… — sóhajtott egy nagyot, látta, testvérek és szülők egyetértenek. — Még van azonban valaki, aki nem nyilatkozott, azt is tudjuk, egyszer ő volt a tékozló fiú, vagy inkább kitagadottnak mondhatnám, de én úgy gondolom, ezt felejtsük el. Ugye, Papa? Rég nem aktuális. Senki más nem alkalmasabb, mint Karcsi és Aranka. Ők nem kezdtek, nem is akarnak máshol élni, a két üzletet is egyesíteni lehetne, és eddig is Karcsi volt, aki a háború után elsőként segíteni tudott a szétlőtt ház rendbehozásában. Én máris kész vagyok lemondani az örökségemről az ő javukra.

Karcsi egy ideig némán babrálta az asztalterítő mintáit. Az első perctől tudta, őt fogják választani. Ismerte a testvérei körülményeit, meg is értette őket, de a kialakított, saját kis életüket féltette. Eddig a szülei arcát figyelte, a két szorongó, kiszolgáltatott öreget látta bennük, és ezt sem akarta. Úgy érezte, ketté szakítják. Vontatottan kezdett beszélni. 

— Még nem mondtam, hogy hajlandó vagyok a feleségemet kitenni annak az ellenségeskedésnek, ami érheti, mivel már érte… Emlékezzetek, mi volt az oka, hogy engem tulajdonképpen kitagadott az apám. Az, hogy őt vettem el, nem akit a Papa kinézett nekem. Eddig nyugalomban éltünk, közel, de külön. Együtt ez a nyugalom megmaradna-e? Nekünk van két gyerekünk, az egyik több törődést fog igényelni mindig, mint bárki a családban, amit tőlünk, de főleg az édesanyjától a legnagyobb szeretettel megkap. És most azt várnátok el tőle, hogy ekkora házat, kertet tartson rendben, és huszonnégy órában azokról is gondoskodjon, akik sohasem akarták őt? Ő biztosan nem mondana nemet, de tisztességes erre kérni?

— Gyere, Papa, hagyjuk őket. Meglátod, jó lesz minden… — súgta Mama, és csaknem észrevétlenül kilopózott a szobából. Papa követte.

— Az lesz, amit ők akarnak.

— A ház megér hatvanezret is… Ha nem hetvenet — jegyezte meg Laci. — Jó, jó, én csak számoltam — tette fel a két kezét.

— Gondolod, hogy én is a pénzt…? — kérdezte keserűen Karcsi.

— Itt nem a pénzről van szó — szögezte le Gyula —, hanem arról, miről mond le, változtatni tud, akar, vagy nem tud, nem akar az életén az, aki hazaköltözik. 

Éles vitától a megértő tárgyalásig jutottak, abban maradtak, hogy a következő hét folyamán megbeszélik házastársaikkal, aztán döntenek.

Aranka otthon azt mondta a férjének, hogy a szülők nem maradhatnak magukra, ha tényleg senki sem tud vissza- és összeköltözni velük, akkor ez annak a kötelessége, aki megteheti.   

Közjegyző előtt mind a hat testvér aláírta a lemondó nyilatkozatot legidősebb testvérük javára. Már csak az eltartási szerződést kellett megkötni. Aranka tele volt félelemmel, de nem szólt erről, önmagát győzködte, hogy ez a szülőkkel szemben kötelesség, a múltat el kell temetni. Tudta, hogy azt nem lehet, de kell.

Aztán a Papa levegőért kapkodva rosszul lett az üzletben.

— Levegőt… nincs levegő! — zihált Jenő Papa.

Miklós, a segéd próbálta kiszellőztetni a vastag cigarettafüstöt, az egyik kuncsaft azonnal orvosért indult, és mivel ott szaladt el Karcsi üzlete előtt, belépett riasztani.

Sommer doktor akkor érkezett, amikor Papát már fia és a segéd kiültették az üzlet elé, és a sípoló fulladás múlóban volt.

— Milyen gyakori az ilyen roham, Jenő? — kérdezte.

— Sokszor fulladok, de hogy ennyire, az még nem fordult elő.

— Azt kell mondanom, kedves barátom, hogy felejtse el a beretválást. Bűzlik az egész helyiség, ezek a jóemberek le nem szoknak a dohányzásról, és a füst megöli magát. Hagyja már a munkát a fiatalokra.

Az események felgyorsultak. 1948 nyarán a legidősebb fiú átvette apja üzletét, segédjét, és családostól beköltözött az apai házba.

Mielőtt becsukták maguk után az ajtót, Aranka megállt a szobaajtóban, ahol eddigi életük zajlott. Itt fagyott leheletük az ágy végére első télen, itt szülte két gyermekét, ebből a szobából űzte ki az oroszok dúlásának nyomait, ide várta haza szorongva a férjét a mahócai útról… Sok-sok emlék… ilyen is, olyan is, de boldogok voltak itt, és most mennek a házba, ahol ő előbb kedves vendég volt, majd nemkívánatos személy lett hosszú évekig.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/