dr Bige Szabolcs- : Matilda dala

(részlet…)

 

— Eljöttél, hogy megnézz az oroszlánbarlangban? — fordult a fia felé szorgos Aladár.

— Rólad beszélgettünk a mérnököddel.

— Okos fiú! — majd a mérnök felé fordulva folytatta. — Elmegyek a fiammal, elboldogulsz nélkülem, ugye?

Hazafelé menet Aladár elújságolta, hogy már állásban van és egyetemi karrier vár rá. Azt is pedzette, hogy közel került egy családhoz a leányuk révén.

— Értem. És hogy hívják a leendő menyemet?

— Matilda! — vágta rá a fiú meglepődve apja kendőzetlen kérdésén.

— Mesélj róla!

A fiú nem kérette magát, és dicshimnuszokat zengett választottjáról és családjáról.

— De arról nem volt szó egyelőre, hogy valaha is a menyed lesz — tette még hozzá.

— Tegyél róla, hogy legyen!

Aladár következő útja a Grecu családhoz vezetett. Bejelentette, hogy ő már dolgozó ember, úgy tekintsenek rá. Miután fogadta a jókívánságokat, kérte a ház urát, hogy szeretne vele sorsdöntő kérdésről beszélni.

— Akkor gyújtsd fel a lámpádat, Aladin! Gyere be a dolgozószobámba, és világosíts fel, miről van szó!

— Grecu úr! Mint tudja, megkaptam az állást, meg szeretném kezdeni saját, önálló életemet, s ehhez társra van szükségem. Megkérem leánya, Matilda kisasszony kezét. Őt választottam társamul!

— Ő tud már róla?

— Sejti.

— Fiam, legyetek boldogok, de azért nekem továbbra is Aladin maradsz!

Kiléptek a folyosóra, s Aladár egy különös ének hallatán felkapta a fejét. Nem volt szövege, se egyetlen ismert dallamhoz nem hasonlított.

— Ki énekel?

— Ez bizony Tilda — állt meg Grecu úr.

Elbűvölten hallgatták a szerelem himnuszát. Nyílt az ajtó, megtört a varázs — Olga asszony lépet ki.

— Hát, itt vagytok? — szólott, mintha meglepődött volna, de mosolya elárulta, hogy készült erre a találkozásra. — Na, gyertek, gyertek. Nem illik az asszonyokat magukra hagyni.

— Jövünk, jövünk.

A szalonban ott találták a zongoránál ülve Matildát. Könnyek csillogtak a szemében, de mosolygott. Aladár odalépett hozzá, megfogta a két kezét.

— Gyorsan válaszolj, leszel-e a feleségem?

— Íííígen! — és a nyakába ugrott.

— Asszonyom, úgy látom ránk itt most nincs szükség — fordult a feleségéhez Grecu úr.

— Apa, apa! Add ránk áldásodat!

Ezek után nem maradt más hátra, mint átmenni az ebédlőbe, ahol doamna Grecu, valamilyen előérzettől vezérelve már megterítette a díszasztalt márkás porcelánokkal.

Később a szülők is megismerkedhettek egymással, s a nagy társadalmi különbség ellenére jól megértették egymást. Kitűzték az esküvő, a lakodalom idejét is.

— Domnu Grecu, kedves apatársam — fordult szorgos Aladár Magdaléna édesapjához.

— Virgil! Szólíts Virgilnek!

— Köszönöm… Szóval, kedves Virgil! Szeretném, ha a lakodalmat nálunk tartanánk. Ladóvölgyben. Egy igazi hagyományos falusi lakodalmat.

— Azt akkor te kell, hogy szervezd, kedves apatárs!

— Magam is így képzeltem.

Szorgos Aladár belevetette magát a szervezésbe. Szervezni, azt tudott. Benne volt a vérében, szokták mondani. Hol van már az a régi szorgos Aladár, aki alig engedte el a fiát felsőbb iskolába! A megye leggazdagabb gazdaságának az elnöke most, és persze magánvagyona sem lebecsülendő, még ha nem is dicsekszik vele. Kiállja a lakodalom költségeit. Azért nem utasítja vissza a Grecu család hozzájárulást. Fele-fele…

Igazi, hetedhét országra szóló lakodalom lett belőle. Jelen volt a megye krémje éppen úgy, mint a falu szinte minden családjából valaki. Magyar, román, mérnök, tanár, földműves, mondhatni válogatás nélkül.

A mátkapár asztalánál ültek kétfelől az örömszülők és a násznagyok. Az asztallal szemközt kaptak helyet a díszvendégek, és két oldalt a vőlegény és a menyasszony rokonai, a teremben tovább a többi meghívottak — voltak vagy százan.

A legérdekesebb, legvegyesebb társaság a díszvendégek asztalánál alakult ki. Itt foglaltak helyet a megye korifeusai: a párt és kormány emberei, akiket az örömapa hívott meg, itt voltak az egyetem képviselői: a professzor, tanársegédek — őket Aladár hívta meg. Jelen voltak továbbá Grecu asszony vezetőmunkatársai, újságírók, valamint Grecu úr főmérnöke a központból.

Lassan indult meg a beszélgetés, de a második pohár körte után már oldódott a merevség.

Behozták a levest szellemes rigmusok kíséretében, s először a fiatal pár asztalát szolgálták ki. Szabó tiszteletes, aki összeeskette a fiatalokat, a vőlegény rokonainak az asztalánál ült az asztalfőn, mellette Köszög Béla tanító. A tiszteletes úr felállt és áldást mondott az ifjú párra, a vendégekre, s az étekre.

— Klérus! — fintorgott a díszvendégek asztalánál Blazsovics, egy sovány, epebajos arcú fiatalember, aki kultúrfelelős volt a megyei pártbizottságnál. — Butítják a népet!

— Elvtársam, rájuk is szükség van, csak tudni kell beszélni a nyelvükön — szólt oktató hangon az első titkár.

Blazsovics behúzta a nyakát, s bőven szedett a tányérjára a leveszöldségből, amit külön tálban szolgáltak fel a leves mellé. Volt ott murok, petrezselyem, karalábé, zeller. Kevés forró levest is merített hozzá, pedig étvágygerjesztően sárgállott a tálban, mint az olvasztott arany.

— Mi az, nem szereti a levest?

— Szeretni szeretem, de savat csinál, a főtt zöldség pedig közömbösíti.

Csöndben eszegettek, de Blazsovicsban nem állt meg a szó.

— Nem értem, titkár elvtárs — szólalt meg két falat között —, miért támogatja a papságot?

— Miket beszél? Nem támogatom én, de tudom, hogy ma még van helyük a társadalomban. Sokan hallgatnak rájuk, hatással vannak az emberekre, és ha átneveljük őket, hasznunkra lehetnek. A politikánkat az egyszerű nép nyelvén tudnák magyarázni, és ami nem utolsó szempont, pontos képet tudnak adni a tömegek hangulatáról, indulatáról, az egyes jelentősebb személyekről.

Blazsovics nem szólt többet, és elgondolkozva kanalazta tovább a levesét.

Arrább, az asztal másik felén Bancu Simion tanársegéd bíztatta a professzort, hogy igyanak még egy kupicával a leves előtt.

— Sok lesz, Simion fiam! Sok lesz.

— Elnyomja ez a finom leves!

— Finom, bizony! Sehol olyan finom tyúkhúslevest nem tudnak főzni, mint falun. És tudod miért? Azért, fiacskám, mert házi tyúkból készül. Ilyenkor, amikor ilyen nagy lakodalomra készülnek, minden házból hoznak ajándékba egy tyúkot, vagy kakast, a kopasztó asszonyok aztán egész nap, sőt egész éjszaka is kopasszák a sok, összegyűlt majorságot. Ezért olyan ízletes, amit lakodalomkor főznek. Meg az a sok zöldség is, ami belekerül!

— Professzor úrnak milyen különös ismeretei vannak! — kiáltott fel csodálattal a hangjában a tanársegéd.

— Falusi gyerek vagyok. Ezért is kedvelem ezt a Gáll fiút.

A rokonok asztalánál a tanító úr dicsérte az ügyes felszolgálást, ami Szabó tiszteletes egyetértésével találkozott.

— Juliskám — fogta meg a könyökét az arra elmenő fennforgó lánynak Köszög Béla —, hozzál nekem egy üveg borvizet, Borszékit, ha van.

— Hozom, tanító bácsi!

— Tanítványom volt ez a kis szöszke. Emlékszem, az első padban ült, jobb felől, s mindig nagyra nyitott szemekkel figyelt. Minden szavamat figyelemmel kísérte. Jó úgy magyarázni, ha az embernek ilyen hálás hallgatósága van. A baj azonban akkor volt, ha felelni kellett, mert bizony a kis szöszke alig tudott két szót kinyögni, hiába mondtam, hogy ezt az órán én már szépen elmondtam, csak makogott érthetetlenül.

— Valami baj lehetett — vélekedett Szabó tiszteletes.

— Az otthoni gondok. Az édesanyja nagy beteg volt, s a háztarás így rámaradt az alig tíz éves kislányra. Ma is ő rendezi a családot, vezeti a háztartást, kishúgát férjhez adta. Édesapja nem hozott új asszonyt a házhoz, így hárman vannak, mert ott van velük kicsi öccse is, aki még iskolás.

A díszvendégek asztalánál élénkebb lett a beszélgetés, a párttitkár bevonta az egyetem képviselőit is a vitába.

— Mit gondol, professzor elvtárs, a vallás kérdéséről. Társadalmunk mostani szakaszában, szerintem, még szükség van a papok tevékenységére, természetesen a megfelelő keretek között.

— Kérem, én ezzel egyetértek, annál is inkább, mert tudom, hogy szeretett főtitkárunk is toleráns egyes egyházi személyekkel és szervezetekkel. Volt alkalmam találkozni és beszélni Görögországban olyan vallási vezetővel, aki kijelentette, hogy egyes kolostorok a román állam anyagi támogatását élvezik.

— Lehet, lehet…

A főasztalnál más beszéd járta. A násznagyék komolyságukat feledve az ifjú párral incselkedtek, mindegyre csókra bíztatva őket, amit a vendégsereg nagy tetszéssel fogadott. Közben Aladár kedves szavakat sugdosott ifjú hitvese fülébe.

— Ki az, akivel a pap bácsi olyan elmerülten társalog? — kérdezte váratlanul Matilda.

— Ő az a tanító bácsi, aki bíztatott, hogy tanuljak, aki rávette édesapámat, engedjen el a városi iskolába. Kellett a munkáskéz, meg a tandíjra, koszt-lakásra sem volt pénzünk. Köszög tanító úr addig beszélt, érvelt, uzsukált, hogy végül amerikás Vencel bácsi vállalta a költségeket, ha szerényen is. Nem gondolta volna senki, hogy pár év múlva édesapám ilyen lakodalmat lesz képes összehozni.

Kicsit fejébe szállt az ital — nem volt hozzászokva —, s most locsogott össze-vissza. Arról áradozott, hogy mennyi és mennyiféle embert csődített ide össze. Mutogatta utána a rokonait, barátait, szomszédjait, hogy Tilda-Matilda feje már beleszédült, de ő is elkezdte a sajátjait bemutatni, tréfás megjegyzésekkel fűszerezve.

Jól sikerült mulatság volt, a kitartóbbak megvárták a napfelkeltét, az ünnepeltek is megvárták, míg az utolsó vendég is felhajtja a búcsúpoharat és elmondja a Jánosáldást — „Szent János áldása maradjon e hajlékon!” „És az elmenőkön is!” — volt erre a válasz.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 604 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.