Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 11.

 

Reggel Robert beszűrődő zajokra ébredt. Emlékezete nem akarta visszapergetni a képeket. Arra még tisztán emlékezett, hogy szinte megszöktek a Bolsojból. A többi esemény mind összemosódott benne. Éppen kikászálódott az ágyból, amikor kopogtak az ajtaján.

— Ébren van már, Robert? Zavarnám, ha magára nyitnék?

Rögtön felismerte Katyerina hangját.

— Ahogy gondolja, Katyerina — szólt ki. — Nem vagyok „fogadóképes” állapotban. Ha ez nem zavarja, ám jöjjön. Különbben is, én vendég vagyok itt.

— Éppen ezért kérdezem. A világért nem akarnám zavarni.

— Engem nem zavar. Ha úgy gondolja, jöjjön csak.

Katyerina háziköntösben állt az ajtó előtt. Robert visszabújt a paplan alá, még mielőtt belépett volna.

— Remélem jól aludt, Robert. Én nem mondhatnám. Nehezen bírtam feldolgozni a tegnap este történteket.

— Ugyan mi történt, azon kívül, hogy meglógtunk az előadás alatt? Talán kapott már valami „figyelmeztetést” Juszupovtól vagy Mimitől, hogy cserben hagyta őket, és ott várakozhattak az előadás után? Azon nincs mit bánkódnia. Ha minden jól alakul, két nap múlva már csak a hűlt helyünk marad itt Moszkvában.

— Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Juszupov kezei messzire elérnek, és nem mondott le arról, hogy megszerezzen engem, és ami mellé járna. De ez a legkevesebb. Maga után fog kutattatni, hogy ki maga, és eleve hogyan kerülhetett a közelembe? Nem egyfajta titkos akció-e a Török Birodalom részéről. Nem állunk valami jó viszonyban a törökökkel.

— Nem vagyok én egy akkora „kaliberű” alak, aki után Juszupov bárkit is küldene. És nem is érdekel. Nem tud nekem semmit ártani.

— Figyeljen ide, Robert. Én már rendelkeztem a személyzetnél, hogy senkinek semmiféle információt ne adjanak. Nemsokára előáll egy kocsi, ami elvisz minket egy kis moszkvai kirándulásra. Holnap reggel, miután odaadtam az ékszert a cárnak, egyenesen kihajtatunk a pályaudvarra. Délben indul a vonatunk, és estére már Jasznaja Poljánán leszünk. Ez a terv. Remélem, nem jön közbe semmi zavaró. Hozza rendbe magát, és az ebédlőben találkozunk a reggelinél. Ha valamire szüksége lenne, csak csengessen az inasnak.

Katyerina távozott, Róbert pedig kiszállt az ágyból. Két ajtó is nyílt a szobájából. Az egyik, ahogy gondolta, pazar fürdőszobába vezette. A vízmelegítőben már vidáman lobogott a tűz, az egyik üvegpolcon meg a szükséges piperéket találta.

Amig a kád megtelt melegvízzel megborotválkozott. Körülbelül egy órát élvezte a kényelmet. Aztán felöltözött, és elindult kis felfedező körútra. Egy folyóson találta magát, ahonnét szobák nyíltak. Rövid töprengés után jobbkéz felé folytatta útját. Egy lépcsősorhoz ért, ahonnét további emeletre és lefelé mehetett. A lefelé vezetőt választotta. Amint leért, egy lakájjal találkozott.

— Segíthetek valamiben? — kérdezte franciául.

— Ha volna szíves megmutatni az utat az ebédlőbe.

— Kérem, kövessen.

Egy nagy szárnyasajtót kitárt ki előtte.

Katyerina már az asztalnál ült, a kávéját kavargatta. Az asztal szinte roskadásig meg volt pakolva étellel, itallal. A lakáj udvariasan kihúzta az egyik széket Robert számára.

— Mit önthetek? — kérdezte Katyerina —, kávét vagy teát.

— Teát kérnék, a kávét majd a végére hagyom.

Mindenből vett egy keveset, mert ki akarta élvezni a számára ismeretlen ízeket. Már a kávét kezdte szürcsölni, amikor valami fontos az eszébe jutott.

— Mondja, Katyerina, ha ma feladok egy táviratot Hollandiába, mennyi idő, amig megérkezik a címzetthez?

— Nehéz kérdés. Elviekben még aznap meg kell kapni, amikor feladták. Ám sok minden közbe jöhet, ami késleltetheti a kikézbesítést. De kinek akar maga táviratozni Hollandiába? Van valami ismerőse ott? Tudtommal először járt arra.

— Megvan önnek az ékszerész címe, ahol az ékszert csináltatta a cárnak?

— Természetesen. De minek kell magának az a cím? Csak nem akar valakit eljegyezni, avagy feleségül venni? — kérdezte nem kis aggodalommal.

— Nem vásárolni akarok tőle. Az még ráér. Más irányú a célom. Talán emlékszik, hogy akkor szóba kerültek a szüleim. A mester megkérdezte, hogy mi a szakmájuk, de az is lehet, én hoztam szóba, és ő felajánlotta, hogy segít nekik, ha úgy gondolják és áttelepülnek Hollandiába. Én akkor írtam nekik, és szeretném tudni, hogyan döntöttek. Mert előfordulhat, hogy már réges-rég nincsenek Jaffán, és nem maradt számomra más segítség, csupán az a holland mester. Ha meg felvették vele a kapcsolatot, talán tud róluk valami információt adni. Nagyon halvány a remény erre, azt tudom, ám ismerem a szüleimet, hogyha felajánlanak nekik valami lehetőséget, azt ki is használják. Legalább pár hónapig, vagy tovább, hogy amikor jön egy még jobb alkalom, akkor tovább álljanak, de úgy, hogy kapnak egy ajánlást, amivel könnyebb új helyet találni. Az meg úgy sem mond már magának semmit, hogy imádják a kalandot.

Katyerina elgondolkozott a hallottakon, és csodálkozó arccal fordult Roberthez.

— Azt akarja mondani, hogy egész idő alatt egy sort nem írt nekik, és fogalma nincsen mi történt velük?

— Nem egészen. Hollandiából írtam nekik utoljára, de mivel nem tudtam fix címet megadni, ahova írhatnak, nem kaptam levelet, én sem írtam azóta.

— Akkor először feladunk egy táviratot Hollandiába. Meg fogom kérni az ékszerész urat, hogy postafordultával írjon nekünk vissza Jasznaja Poljanába. Oda egészen biztosan megérkezik bármilyen küldemény. Még ha ismeretlen is a név az ottaniak számára, félreteszik, hogy valamikor jelentkezik a címzett.

Összepakoltak pár apróságot a városnézéshez, aztán útra keltek. Első útjuk a főpostára vezetett. Együtt írtak pár sort a holland ékszerésznek, és persze megírták a jasznaja poljanai címet. A cím nem árult el semmit sem tulajdonosával kapcsolatban, azaz senki sem sejthette belőle, hogy ez Leo Tolsztoj címe.

Ezután egyenesen a Vörös Térre hajtattak. Megtekintették a híres erődítményt, ami itt látható, és a székesegyházat. Szinte mindenütt találkoztak ismerőssel, aminek Katyerina nem nagyon örült.

— Ebben a városban két lépést nem tudok úgy megtenni, hogy ne ütközzek ismerősbe — méltatlankodott. — Nem vagyok sem egy világi dáma, sem valami híresség. A pletykákat kifejezetten utálom. Mindig visszajut a fülembe.

— Mondtam már, nem érdemes ilyen apróságokkal foglalkoznia. Persze, hogy mindenki igyekszik önnel kapcsolatban álhíreket terjeszteni, mert ezzel is tudja mutatni az illető, hogy fontos körökben mozog, ahol a hírt hallotta. Hogy az egészet csak kitalálta, mert itt találkoztak, és váltottak néhány szót, azt senki sem tudja ellenőrizni, mint ahogy azt sem, hogy a hír valódi, vagy csupán kitalált. Tudom ez kellemetlen, de ön ebben a városban még valaki. Úgy látszik itt a hírnév, akár jó vagy rossz, mindig megelőzi a valós személyt.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.