A tovasodródás koreográfiája / karikatúra/ nyári stílusgyakorlat az „egymondatos” szöveg esszévé formálására Az „egyszer használatosak” hasznosságát főként embergyógyászati vonatkozásban a megelőzés -elvűek kitörő örömére a semmelweisi gyakorlat egyeneságú folytatásaként értékelték, a XX. század technikai, gazdasági fejlődés következményének tartották, s az emberi találékonyság magasabb szintre jutásának, amit régen röviden úgy jellemeztek volna, „na, végre eltalálták lába között a tőgyét”, vagyis azt az egyértelmű, egyszerű, kézenfekvő, az orrunk előtt példákkal többszörösen igazolt tényt: valamiféle „újdonság” célnak megfelelő igénybevétele a folyamatokban előnyös, biztonságos és előrevivő, s mert az elv gyorsan felpezsdítette az alkalmazók becsvágyát, újabb és újabb területeken találtak lehetőséget és igényt a gyakorlat kiterjesztésére, szükségességének megokolására, na persze a kényelme is jócskán befolyásolta az alkalmazók gyakorlatát és az időközben egyre szélesedő specifikus anyagkínálat bővülése; a továbbfejlesztett változatok kísérleti kipróbálása, az eredmények összegezése még több minőségi követelményt, és újabb meghatározó paraméterek szerinti osztályozást feltételezett, ez sarkallta a forgalmazókat, ami természetesen a gyártóknál csúcsosodott ki, ahol új mérnöki gárda, új felkészültségű szakemberek új módszerekkel, eszközökkel, új kísérletek sokaságával új laboratóriumok, új gyártóhelyek, új foglalkoztatottak igénybevételével igyekeztek az elvárásoknak megfelelő új anyagok, formák, technológiai megoldások sokszorosát előállítani, tesztelni, hogy a legmegfelelőbb, a legkorszerűbb és lehetőleg a leg –gazdaságosabb változatot prezentálják, alátámasztva állatkísérletekkel vegyi és biológiai folyamatok elemzésével, tanulmányok sokaságával, prezentációk összeállításával, bemutatásával itthon és külföldi kongresszusokon, s még az időközben terjedelmessé duzzadt ismeretanyag rendszerbe rendezésével, könyvformában való közreadásával is, ahol az ábrák grafikai és fotográfiai megjelenítését ismert szakemberekre bízták, nem beszélve a nyomtatás, korrektura izgalmairól, a megfelelő, erre szakosodott kiadó kiválasztásról, továbbiakban a megbízható fordítókról, akik a lehető legjobb idegen nyelvű változatok készítői, hisz az csak természetes, nekünk respektünk van a világban, a hazai elmék elismertsége külföldön régi és pozitív előjelű felfelé ívelő görbével ábrázolható, amit megtörni vétek lenne: ez nem az egyszer használatos tudományfilozófiák kategóriájába sorolható koreográfia. Célszerű ezért minden tudományos fórumon e levezetés hazai vonatkozású általános és specifikus ismeretelméletét okszerű meggyőzéssel terjeszteni. Koosán Ildikó 2016. július 30.
Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }– a mennyiség uralma a minőség fölött –
Bűbájos játékot kaptam a minap, számítógépre valót.
Állatkertet kell építeni, gyakorlatilag a semmiből. Vagyis hát az alapterületet szállítja a program, aztán neked kell ketreceket, utakat, vendéglőt, fákat, szemetesvödröket, padokat, miegyebet telepítened. Meg állatgondozókat szerződtetni, és végül állatokat vásárolni és telepíteni.
Imádom ezt a játékot!
Ám!
Építkezem szépen, óvatosan, sejthetitek: gondoskodom mindenről, hogy állatkáim jól érezzék magukat. Kapnak friss ivóvizet, játékot, árnyat adó fát a ketrecbe.
Egyetlen dolgot nem tudok megtenni, mert a program nem engedi. Próbáltam: nem engedi.
Nem tudom az állatokat ketrecen kívül elhelyezni, csakis ketrecben helyezhetem el őket.
No most: megy a játék szépen, megy, ahogy a csillag a réten… Aztán egyszerre csak megjelenik egy felirat: „Tigrised boldogtalan!”
Rábólintok, odasúgom Tigrisemnek: én sem vagyok túl boldog fiam, ilyen világban élünk.
Aztán jön a másik felirat: „Oroszlánod nem bírja a bezártságot!”
Ismét bólintok, ezúttal az oroszlánnak: én sem szeretek ketrecben élni oroszlán! Helyes a b?gés, ez van.
Nyomorúságos életet élünk, és úgy tetszik számomra, hogy nyomorúságunkat mindenbe beleépítjük.
Ó, nem, eszembe nem jutott, hogy anyagi létünkre gondoljak, különösen nem jutott eszembe, hogy specifikusan magyar nyomorúságunkra gondoljak, például úgy, hogy „Rosszabbul élünk, mint négy éve!” A politika csillagászati távolságokban van tőlem, szívből gyűlölöm, legfeljebb annyiban jöhet számításba, amennyiben általános szellemi-lelki lepusztulásunk egyik jellemző tünete. Mindaz, ami a politikában elundorító, egy általános értékromlás egyenes következménye: lehet, jobban kirakatban áll, hát könnyebben észrevehető gusztustalansága, de csak része mégis az általános szellemi-erkölcsi lepusztulásnak.
Az a nyomorúság, amire én célzok, egészen más, és valójában nem is az elmúlt század szülötte, jóval messzebb kezdődött az időben.
Rosszul működnek a dolgaink? Úgy értem: könnyen meghibásodnak technikai eszközeink?
Mondtam: saját nyomorúságunkat építjük beléjük.
Nézd csak a szerelők, építők sokaságát! Nézd önmagad, mikor szerelsz vagy építesz!
Dühösen, félig-lélekkel szerelünk, építkezünk. Gyűlölünk közben mindent és mindenkit. A főnököt, a munkatársat, de mindenek előtt a kezünk ügyében lévő tárgyat, amit szerelünk, javítunk, építünk.
Káromkodva szerelünk, javítunk, építkezünk.
Csoda-e, ha szerelt, javított, épített tárgyaink hordozzák rosszkedvünket, aztán rossz működéssel válaszolnak?
Mint az én állatkáim: saját nyomorult életem üzenetét küldik felém. „Boldogtalan vagyok, kedves teremtőm.” „Nem bírom a bezártságot, kedves teremtőm.” Robert Pirsig meséli el a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című esszéregényében azt a tanulságos esetet, mely szerint egy japán gyártmányú kerékpár műszaki leírása a következőképpen kezdődik: „A japáni kerékpár összeszereléséhez lelki nagy békesség kell.” Erről van szó. Mielőtt bármibe fognánk, szerelnénk, építenénk, alkotnánk, nem ártana előbb békességes viszonyba kerülni önnön lelkünkkel. Ellenkező esetben minden tudati-lelki gondunkat, zűrünket bele fogjuk építeni, szerelni, alkotni műveinkbe. És a mű nem fog működni.
Nyomorúságosnak neveztem az előbb korunkat?
Nevezzük inkább így: az idők jelei.
Van szép, új világunk indusztriális társadalmában élő részének egy különös szerencsétlensége. A XVIII. század utolsó harmadában két egymástól független folyamat zajlott le, mely külön-külön tán még jó is lehetett volna, meg szándékán kívül tett szerencsétlenné minket, mégis egy irányba tartott.
Az egyik a felvilágosult racionalizmus volt, mely elhitette azt a csacsiságot, hogy az emberi elme (mely ugye véges) minden kérdésre, a legvégső, transzcendentális kérdésekre is, választ fog adni előbb vagy utóbb.
Erről még külön kell szólnom majd. De most előbb: nagyjából a felvilágosodással egy időben kezdődött az ipari forradalom, annak következményeképpen létrejött a nagyipar, a tömegtermelés, és…
Hogyan is gondolkodik egy ipari kapitalista?
Ó, nagyon, nagyon egylépésesen gondolkodik: ma gyártottam 500 széket á ötszáz pénzért: akkor hát ha holnap hatszázat gyártatok, akkor százszor ötszáz pénzzel több profitom lesz.
Ugye, így gondolkodik?
Hogy a hatszáz szék minősége olyan, amilyennek manapság látjuk? Ugyan kérem! Rá lehet ülni? Rá lehet. Megfelel a céljának? Megfelel.
Akkor meg….?
Hogy a középkori céhmester-faragta szék – egy darab szék! – több lenne, mint ötszáz?
Na nehogy már!
Pedig: igen! Igen: az az egy kézzel-faragott szék bizony sokkal több, MINŐSÉGben több, mint az ötszáz MENNYISÉGben.
Az egy ugyanis az egyetlen igazi szám. A minden-egy az egy igaz szám. Minden más szám: kett?, tíz, ezer, millió: az egy osztata és nem sokszorozása. Hisz épp itt a tévedés, a szörny? tévedés.
„Egy az Isten” – mondja szinte minden nyelv, de nem árt tudni, hogy eredeti jelentésben az egy és a szent: ugyanaz.
Nem tetszenek nekem hinni?
Tessék: ünnep szavunk. Miről van szó benne? Id-nap: ez hasonult ünnepre. Id-nap, avagy ig-nap semmi más, mint egy-nap, szent nap. Az ünnep tehát: szent nap.
Erdőelve és a mai Magyarország határvidékén, mielőtt Erdő-be érnénk, a Mezőség határán, még kétszáz évvel ezelőtt is volt egy Igfon-erdő. Idfon. Egy-fon, egy fonadékos Erdő. Egy, azaz szent-fonadékos erdő.
Egyház. Ugyan már? Ki hinné el, hogy abban az egy számnév szerepel. Nem, nem: szent – ház az, SZENT.
Az egy a minőség, a sok a mennyiség.
A mennyiségnek nincs minősége – tudjuk. Kinek is jutna eszébe a nagy mennyiségben (SOK) gyártott igazolványképeket képtárakba gyűjteni.
De az EGY példányban gyártott portrék bizony megcsodálhatóak ott.
Mert azok a képek az egyet, a minőséget hordják magukban, míg a mennyiség… Na…!
Mégis: a XVIII. század végét?l – mint mammon-oltárán – áldoztunk, áldozunk a mennyiség oltárán a minőség helyett.
És már szinte nem is szenvedünk az egyenlakótelepek egyenlakásaiban, az egyenruháinkban, az egyenhamburgerektől, egyen meg mindent a…!
Elolvasta:
108
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } A kis hercegben a kedvenc fejezetem, amikor megismerjük a rózsát. Szépen lassan nyílik, nem kapkod el semmit, teljesen az ujja köré csavarja a kis herceget. Nem úgy, mint a többi virág, akik előbújnak, aztán el is tűnnek. Ó, nem, az igazi virágzáshoz idő kell! Aztán éppen hogy kibújik, máris bosszantani kezdi a herceget.
Bizony, klasszikus házasság ez. Gyűlölet és szeretet. Vitatkoznak, bosszankodnak, civakodnak. Ugyanakkor a kis herceg gondoskodik róla, a rózsa pedig betölti az egész bolygót az illatával. Mégis elválnak, mert úgy gondolják, hogy így jobb lesz.
A lényeg mindig az apróbetűs részekben van leírva. Mikor az ember oltár elé áll, a jóban-rosszban résznél különböző világmegváltó dolgok lebegnek a szeme előtt. Háborúban, betegségben, szegénységben kitartani, sárkányokkal megküzdeni, azt még el lehet valahogy viselni. De a szürke hétköznapok, az idegesítő beszólások, a rossz helyre ledobott zoknik, fordítva feltett wc-papírok, tányérra rászáradt ételmaradékok elfogadhatatlanok. A kis herceg is csupán egy „tigriskarom-históriáért” hagyta el élete szerelmét.
A férjemmel egyszer arra döbbentünk rá, hogy nagy dolgokon soha nem veszünk össze. Bármilyen nehéz helyzetbe kerültünk anyagilag, mindig szépen át tudtuk beszélni a lehetőségeket. A gyerekneveléssel kapcsolatban kulturáltan le tudtunk ülni, megtárgyalni a részleteket. Egyszer, mikor egy félreértés kapcsán azt gondoltam, hogy megcsalt, szintén hideg fejjel tudtunk beszélni egymással. Ellenben kiválóan össze tudunk veszni a főzésen. Egyik legnagyobb vitánk tárgya az volt, hogy a piskótába finomlisztet, vagy darás lisztet tegyünk-e. El tudom képzelni, hogyan nézhettünk ki, mikor önfeledten ordibáltuk egymásnak a lisztekkel kapcsolatos elképzeléseinket.
A mai világ azt sulykolja belénk, hogy mindig mindennek tökéletesnek kell lennie. Ami nem hibátlan, azt el kell dobni. Nem férnek bele a modern ember életébe a „tigriskarom- históriák”. De a kis herceg boldog volt a rózsa nélkül? Hogyan lett volna boldog, hiszen nélküle csak értelmetlenül bolyongott a sivatagban.
A szerelemért meg kell halni. Nem úgy, mint a filmekben, hogy drámai zene közben a szerelmesek egymásra borulva leszúrják magukat. Minden nap meg kell halni egy kicsit azért, hogy az igazi boldogság életre keljen bennünk, és a szerelmünk virágozni tudjon. Ha csak élni akarunk, akkor viszont minden nap meg fogunk halni egészen addig, amíg el nem hervadunk.
Házastársunk azért okoz sokszor annyi fájdalmat, mert már „megszelídítettük”, ismerjük a hibáit, rossz szokásait. Viszont ismerjük a jó tulajdonságait is. Szerettük az oltár előtt minden porcikáját. Amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét!
Isten óvja meg, és adjon erőt a házasoknak, hogy megmaradjanak egymásnak!
„Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
Kép forrása: http://www.bebikkicsikesnagyok.hu/9169/a-ferfiak-felnek-a-hazassagtol/
Egy ismeretlen és fanatikusnak ítélt világrész a főszereplő környezete. Ezer éves háborúk dúlnak itt, nyughatatlan vallások és eszmék, amelyek képesek másokat földbe döngölni a hit miatt, képesek áldozatokat hozni még akkor is, ha a saját vagy családjuk életéről van szó. A visszatérő harci gépek zaja motívum is ezt igazolja, ezt az örökösen forrongó talajt, közhelyesen mondva puskaporos hordót, ahol senki nem tudja, hogy akkor éppen ki van felül és ki alul, ki erősebb, és ki az, aki csak úgy érzi, hogy mindenható.
Mégis, mint mindenütt, fellelhető valaki, aki beletörődve a robbantások zajába, a sikolyokba és a könnyekbe, megtalálja azt az apró örömöt, életcélt, amivel képes túlélni a vele született sorsot. Nem egy idilli környezetbe kalauzolódunk, hanem egy olyanba, ahol nem kapják fel a fejüket egy lövés hallatán, és nem beszélnek napokig egy-egy eseményről, mert minden nap több új is történik.
Számunkra ez érthetetlen és furcsa, de ez teljesen természetes, hiszen a mi felfogásunk és értékrendünk mást diktál. Lehet, hogy mi is ugyanolyan furcsának tűnünk ottani szemmel mérve, mint ők a mi szemünkkel mérve.
Ammar a tevéjében látja a jövőt. A vemhes állat magában hordozza a remény reményét, hogy érdemes újra kezdeni, belevágni a teremtésbe, az új világba, a lehetetlenbe és érthetetlenbe.
Aztán egy törés következik. A repesz, amely egy pillanat alatt romba dönt mindent, egy apró porszem, ami szétroncsolva néhány fogaskereket, megakasztja a létet. Talán azt a semmiséget igyekszik ábrázolni, ami miatt ezrek vesznek oda, azt a parányi okot, ami nem is igazán ok, csupán egy félreértés, tévedés. Mindenki áldozatot hoz szinte naponta. Néha azt gondoljuk, megérte, olykor pedig bánjuk az elfecsérelt időt, az elkopott erőt. A hazáért való áldozat azonban nem felesleges sohasem. Ammarnak ez a hazája, itt haltak meg elődjei az általuk igaznak és jónak vélt elvekért, és senkinek nincs joga azt felülbírálni egy másik szemszögből, csakis egy Ammar-féle szemszögből teheti ezt meg.
