A tovasodródás koreográfiája / karikatúra/ nyári stílusgyakorlat az „egymondatos” szöveg esszévé formálására Az „egyszer használatosak” hasznosságát főként embergyógyászati vonatkozásban a megelőzés -elvűek kitörő örömére a semmelweisi gyakorlat egyeneságú folytatásaként értékelték, a XX. század technikai, gazdasági fejlődés következményének tartották, s az emberi találékonyság magasabb szintre jutásának, amit régen röviden úgy jellemeztek volna, „na, végre eltalálták lába között a tőgyét”, vagyis azt az egyértelmű, egyszerű, kézenfekvő, az orrunk előtt példákkal többszörösen igazolt tényt: valamiféle „újdonság” célnak megfelelő igénybevétele a folyamatokban előnyös, biztonságos és előrevivő, s mert az elv gyorsan felpezsdítette az alkalmazók becsvágyát, újabb és újabb területeken találtak lehetőséget és igényt a gyakorlat kiterjesztésére, szükségességének megokolására, na persze a kényelme is jócskán befolyásolta az alkalmazók gyakorlatát és az időközben egyre szélesedő specifikus anyagkínálat bővülése; a továbbfejlesztett változatok kísérleti kipróbálása, az eredmények összegezése még több minőségi követelményt, és újabb meghatározó paraméterek szerinti osztályozást feltételezett, ez sarkallta a forgalmazókat, ami természetesen a gyártóknál csúcsosodott ki, ahol új mérnöki gárda, új felkészültségű szakemberek új módszerekkel, eszközökkel, új kísérletek sokaságával új laboratóriumok, új gyártóhelyek, új foglalkoztatottak igénybevételével igyekeztek az elvárásoknak megfelelő új anyagok, formák, technológiai megoldások sokszorosát előállítani, tesztelni, hogy a legmegfelelőbb, a legkorszerűbb és lehetőleg a leg –gazdaságosabb változatot prezentálják, alátámasztva állatkísérletekkel vegyi és biológiai folyamatok elemzésével, tanulmányok sokaságával, prezentációk összeállításával, bemutatásával itthon és külföldi kongresszusokon, s még az időközben terjedelmessé duzzadt ismeretanyag rendszerbe rendezésével, könyvformában való közreadásával is, ahol az ábrák grafikai és fotográfiai megjelenítését ismert szakemberekre bízták, nem beszélve a nyomtatás, korrektura izgalmairól, a megfelelő, erre szakosodott kiadó kiválasztásról, továbbiakban a megbízható fordítókról, akik a lehető legjobb idegen nyelvű változatok készítői, hisz az csak természetes, nekünk respektünk van a világban, a hazai elmék elismertsége külföldön régi és pozitív előjelű felfelé ívelő görbével ábrázolható, amit megtörni vétek lenne: ez nem az egyszer használatos tudományfilozófiák kategóriájába sorolható koreográfia. Célszerű ezért minden tudományos fórumon e levezetés hazai vonatkozású általános és specifikus ismeretelméletét okszerű meggyőzéssel terjeszteni. Koosán Ildikó 2016. július 30.
Az 1988-as előadás és dolgozat bővített változata.
Egészen kis koromban is kedvenc esti meséim a család régebbi generációiról szóló történetek voltak. De már akkor is felfigyeltem arra, hogy ugyanazt a történetet újból elmesélve már nem egészen úgy mondják el, mint korábban. Ez az érdeklődés aztán végigkísért későbbi évtizedeimen, és történész-mivoltom állandó kihívásának éreztem, hogy a családi emlékezetet összevessem a valósággal.
Azonban ez szinte lehetetlennek látszott, mivel „trianoni másodgenerációs” vagyok, és az összes általam ismert születési helyű ősöm közül mindössze egyetlenegy született a jelenlegi országterületen, ő is azért, mert szülei éppen Budapesten tartózkodtak.
Végül is az elmúlt néhány évben[1] módomban állott alaposabban utánanézni a dolgoknak, és úgy gondoltam, hogy Tannenberg György szépapám esetében ezt megpróbálhatom. Egyrészt, mert róla viszonylag teljesnek látszó családi hagyomány maradt fenn, másrészt pedig kamarai tiszt lévén, reménykedhettem abban, hogy a központi szervek irataiban találok róla adatot.
Így állt végül össze ez a pályakép, mely ha nem is tekinthető részletes életrajznak, összevethető a családi hagyománnyal.
Azóta néhány erdészettörténeti publikációban, majd a legutóbbi években az Internet segítségével találtam néhány kiegészítő, nemegyszer lényeges adatot.
A kutatás nehézségei
A családi dokumentumok nagy része már nincs meg, mégpedig éppen e korszakra vonatkozóan. Egy részük visszamaradt a család régi lakóhelyén, az elhozottak nagy része pedig Buda ostromakor semmisült meg. Ugyanakkor mind a kamarai, mind az abszolutizmuskori pénzügy igazgatási iratanyagot (még az „ántivilágban”) istentelenül megselejtezték. Így vannak állagok, amelyekből alig maradt.[2]
Kutatási módszerem az volt, hogy előbb jó bő időhatárok között megnéztem a szóba jöhető állagok mutatókönyveit, s az itt talált iktatószámokat visszakerestem az iktatókönyvben is. Ugyanis az itteni bejegyzések, ha kicsivel is, de részletesebbek. Csak ezek után néztem meg, hogy megmaradt-e az irat. Általában nem, viszont találtam egy-két olyat, amelyet a mutatókönyv alapján nem vettem volna gyanúba, pedig hasznosítható adatokat tartalmazott.
Igen hasznosak voltak a különböző tiszti cím- és névtárak, bár többször „pluszmínusz” egy-két év pontatlansággal hozták az adatokat. Sajnos egyik budapesti nagykönyvtárban nincs teljes sorozat belőlük, főleg az 1850-1880 közötti évek sorozatai hiányosak.
A leszármazás
TANNENBERGER György –– TELLER Mária
*1764 körül
+nincs adat, de feltehetően 1820 után
TANNENBERG György –– KASZTL Mária
*Zauchtl, 1788. II. 19. *Budweis, 1799. VIII. 9.
+Selmecbánya, 1868. +Selmecbánya, 1871. XII. 2.
RICHTER György –– TANNENBERG Mária
*Léva, 1812. X. 19. *Maluzsina, 1829. VIII. 5.
+Selmecbánya, 1895 +Selmecbánya, 1905
RICHTER (RÉZ) Géza –– PÉCH Eleonóra
*Selmecbánya, 1865. IV. 7. *Bochum, 1862. V. 3.
+Budapest, 1936. II. 21. +Budapest, 1941. VI. 14.
|KOSÁRY János –– RICHTER Eleonóra [>> RÉZ LOLA]
*Szepesolaszi, 1881. X. 23. *Selmecbánya, 1892. XII. 7.
+Budapest, 1942. IX. 14. +Budapest, 1984. XII. 27.
|NAGY Imre –– KOSÁRY Judit
*Arad, 1911. XII. 29. *Selmecbánya, 1917. I. 18.
+Gomel 189. láger, 1944. XII. 29. +Budapest, 1982. IX. 2.
|NAGY Domokos Imre
*Budapest, 1940. I. 18.
(még két nemzedék)
»Valamelyik német fejedelemségben (nem tudom, miért gondolom vagy álmodom, hogy a Fekete-erdő tájékán lehetett), élt az udvarnál egy fiatal költő, Tannenberger György. Mondják, csinos volt, s vonzotta az asszonyokat… Mi is történt tulajdonképpen, nagyon szerettem volna kiböngészni gyermekkorunkban előkerült német nyelvű[4] naplójából, de olyan apró betűkkel volt írva, és úgy el volt mosódva az írás az elsárgult papíron, hogy néhány szonett kivételével semmit sem tudtunk elolvasni belőle. Annyit tudtunk csak meg, hogy beleszeretett valamelyik hercegnőbe, s állítólag a hercegnő viszonozta az érzelmeit, – vagy talán valamelyik hercegnő szeretett beléje, s ő megszökött a család cinikusabb, és mindenütt iróniát kereső férfitagjainak felfogása szerint?
Elég az hozzá, hogy szöknie kellett szülőhazájából, és Magyarországon, Keszthelyen telepedett meg. Itt az akkor megnyílt Georgiconnak először hallgatója, majd később tanára lett. Teller leány volt a felesége. Fia, ugyancsak György, Kappel Máriát vette feleségül.
Egy Tannenberger György valami állami tanácsos volt, de talán nem gazdász, hanem erdész. Sírját ott láttam a régi selmeci temetőben.
Ifjabb korában Maluzsinán teljesített szolgálatot, ez valahol fenn a Szepességben vagy Liptóban lehet. 1847 novemberéből kelt a keresztlevél-másolat, mely később előkerült, s melyet valószínűleg házasságkötés céljára kértek Maluzsináról az akkoriban már másutt lakó családtagok. Ennek a másolatnak a tanúsága szerint D. Georgius Tannenberg, Sylvarum Obequitator és feleségének, Kastel Máriának 1829. augusztus 5-én Mária Franciska Klotild névre keresztelt kisleánya született. A keresztszülők D. Joannes Szartory ustrinae praefectus Szomolnokon, valamint D. Francisca Hartman. A keresztelő lelkész Zavadszky franciskánus volt.
Nagymama gyermekkorát valószínűleg Maluzsinán töltötte. Most már nem tudnék utánajárni, hogy a Selmecen eltemetett Tannenberger György a második vagy harmadik generációhoz tartozik, apja vagy testvérbátyja volt-e nagymamának, s hogy hány testvére volt tulajdonképpen. Én egyet ismertem: Félix bácsit, aki szakállas öreg bácsika volt az én kiskoromban, és valahányszor eljöttünk, kétszersültet adott, még pedig jó mandulás kétszersültet. Úgy rémlik, akkoriban már a nagymamánál lakott, agglegény vagy özvegy sorban… A régi családi levelek közt nem egy kötelezvényt találtam, közülük az egyik így szólt:
„Kötelezvény 50 azaz ötven váltó krajczárról, melyet Tannenberg Félix úrtól kölcsön vettem, és a jövő hónap elsején meg fogom fizetni.”
Következett az aláírás, s a kötelezvény hátán valami részletezés volt, mely szerint két vagy három részletben ugyan, de megkapta a kölcsönpénzt Félix bácsi. A kölcsönvevők rendszerint diákok voltak, selmeci diákok, és ő maga, mintha valaki mondta volna, kohótiszt volt, míg el nem öregedett. Mikor hagyták el nevükből a két utolsó betűt, nem tudom…
Később, már asszonykoromban találkoztam Tannenbergekkel, a család elterjedt, s tudtommal fennmaradt az eredeti szinten: tisztviselők, mérnökök, tanárok lettek. Józan emberek, akik nem igen írtak szonetteket, és nem éltek át romantikus kalandokat holmi hercegnőkkel, – bár ki tudja? Mindenesetre nagy fejcsóválással vehették észre Tannenberg György és Kastel Mária, hogy legfiatalabb gyermekük szörnyűséges gondolatokat forgat a fejében.
Énekesnő szeretett volna lenni, színpadra vágyott… Hanem hát szülei megijedtek, a leánykát gyorsan férjhez adták.«
A valóság
Mint reméltem, az első hiteles adatot a Georgiconnál találtam meg. A hallgatók Csanády Gusztáv által összeállított névsorában 1305. szám alatt szerepel Tannenberger György, aki 1788-ban a morvaországi Zauchtlben született. (Egy nem egykorú, de autentikusnak tűnő családi feljegyzés szerint február 19-én.)[5]
Ekkor jöttem rá, hogy valójában két Tannenberger György létezett. Az, aki német földről menekült, és az, aki a Georgiconba járt. Ám további adatot csak internet-használó korom óta találtam. Ugyanis kiderült, hogy 1807-ben egy akkor 38 éves Tannenberger György, aki Zauchtlben élt, a prágai egyetem hallgatója volt. Később tanított is ott.[6]
Hogy német hont a Prinzessin miatt hagyta el, azt valamennyi idősebb rokon, aki a naplót még olvasta, egyértelműen állította. Csak míg nagyanyám az első változatot tartotta valószínűnek „lírai” formában – mint az előbbiekben is olvasható –; addig nagybátyám, Kosáry Domokos a dolgozat elolvasása után közölte, hogy ő a másodikat véli valószínűbbnek, mégpedig „kézzelfoghatóbb” formában. (Hogy finoman fogalmazzak…)
Visszaszámolva az időben 1764-ben születhetett, és 1788-ban a második T. Gy. születéseskor 24 éves, tehát apakorban lévő volt.
Hogy Magyarországra mikor és hogyan kerültek – és az első T. Gy. egyáltalán átköltözött-e –, arról nem tudunk semmi biztosat. Most, 2014-ben átgondolva az egészet, azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy a második T. Gy. az 1810-es évek elején jött Magyarországra a Georgiconba tanulni, és ha átjöttek a szülei is, az csak azután történhetett meg, amikor már egzisztenciát alapított. (Az idősebb T.Gy. Magyarországra költözését az valószínűsíti, hogy a naplók végül is a családunk birtokában voltak, egészen a Budapest ostroma idején történt elpusztulásukig.)
A Georgicon iratanyaga Csanády adatgyűjtése óta (még jobban) meghiányosult, így hiányoznak a korai évek anyakönyvei is. De azért találtam néhány adatot a megmaradt vizsgalapok némelyikén az 1812/13-as tanévből. Jó tanuló volt.[7]
Csanády oktatói névsorában nem szerepel a neve, ő azonban utalt arra, hogy az erdészeti oktatók zömmel hiányoznak belőle.[8] Így nincs benne az alább említendő Tannenberger Antal sem.
Szépapám nevét nem találtam meg a Festetics-uradalom igen részletes és precíz személyzeti tabelláiban. Szerepel viszont itt egy Tannenberger Antal „vadász-praktikáns”, később „vadász-tanító” 1815 és 1818 között.[9] Ő lehetett a család zalai ágának megalapítója. Velük csak közvetett kapcsolatom volt egy az 1980-as évek elején elhunyt rokonon keresztül, s csak annyit tudtak mondani, hogy ősük a XVIII.-XIX. század fordulóján jött Magyarországra, s a Festeticsek szolgálatában állott.
Egyébként Keszthelyen nem maradhattak sokáig, mert az anyakönyvekben 1800-1850 között nem szerepel a név. (Igaz, a házassági tanúk és a keresztszülők neveit nem néztem végig.)
A következő megfogható dátum 1818. április 22. Ekkor a Budán székelő Főerdőfelügyelő (Supremus Forrestalis Inspector) javaslatára Ungvárra nevezték ki erdősegédnek. („G. T. in adjunctum sylvanatus offi. Unghvariensis denominatum.”)[10]
A közbülső időszakra mindössze egy német nyelvű kéziratos erdészeti jegyzet utal, melynek eleje hiányzik. A már meglévő 5. oldalon a keszthelyi erdőkkel kapcsolatos bejegyzés van, a 6. oldalon az 1816-os évszám olvasható, a 26. oldalon lévő utolsó bejegyzés pedig az Offner Zeitung 1821. évi 32. számára hivatkozik.[11] A jegyzetet magát nagybátyám is, és a soproni Egyetemnek a régi (erdészeti) németben otthonos munkatársai is csak töredékeiben tudták elolvasni.
Az biztos azonban, hogy sem a selmeci Akadémia, sem a pesti Institutum Geometricum hallgatói névsorában nem található.[12] Ezt azért is fontos megemlíteni, mert néhányszor geometraként szerepel a bejegyzésekben.[13]
Egyébként szépapám ungvári kinevezése – mint később kiderült – erdészettörténeti különlegesség, mert ő volt az első (ha nem az egyetlen), aki georgiconi végzettséggel államerdészeti szolgálatba lépett.[14]
július 21-én iktatták házassági szabadság iránti kérelmét.[15] Szépanyám neve itt nem szerepel. A családi feljegyzésekben több alakban (Kastel, Kastl, Kasztl) is megtalálható, de az egyetlen hiteles dokumentumban a Kasztl alak olvasható.[16] Szépanyám szülőhelyére mindössze az említett családi feljegyzés utal, mely szerint a morvaországi Budweisben született. Ha az így van, gondolhatunk akár egy gyerekkori szerelem beteljesedésére is.
Néhány semmitmondó bejegyzés mellett érdekesebb az, hogy 1822 elején önálló felmérési munkát végzett Alsó-Domonyán.[17] március 23-ával nevezik ki Maluzsinára erdőgondnoknak (Obequitator Sylvarum). Az ügy érdekessége, hogy ungvári állásából történő felmentése még
Tannenberger, maluzsinai kinevezése pedig már Tannenberg néven történik.[18]
Ettől kezdve évtizedekig még kíséri a két névalak keverése. A hivatalos dokumentumokban és az egyetlen egykorú családi iratban, a hivatkozott házasságlevélben Tannenberg áll, a sírkövén viszont a Tannenberger változat olvasható.
Maluzsina apró kis község volt Liptó megyének az Alacsony-Tátra északi lejtőire felhúzódó részén, Fényes Elek szerint mindössze 284 lakossal. Egy rézkohó és egy erdőgondnokság volt itt.[19] A mai józan ésszel ellentétben ekkor még nem a közelebbi hradeki vagy lykavai, hanem a jóval messzebb lévő szomolnoki uradalomhoz tartozott. Természeti és erdészeti viszonyait Divald Adolf 1870-es szemlejelentésből ismerhetjük meg.
Ezek szerint a pagony területe 9450 katasztrális hold volt.[20] Az Y-alakban összefutó Maluzsina és Hodrusa patakok mellett feküdt, ahol „a legnagyobbára keskeny völgyek 10-35 foknyi lejtőkkel keríttetnek…” és „magas fekvésénél fogva zord klímával bír, … az évi középhőmérséklet legfeljebb 7-8 C fokot éri el.”[21] A liptói kincstári uradalmakban „a vágható és túlért 200-300 éves állatok aránytalanul nagy tért foglalnak el … biztos jeléül annak, miszerint az egész fatermést felhasználni nem voltak képesek.” (Ebben az időben az egyetlen szállítási lehetőség csak a Vágon történő faúsztatás volt.)[22]
A következő negyedszázadra alig van adat. Megszülettek és felnőttek a gyerekei, akik az 1840-es években kerültek el hazulról. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy beosztását magyarul eleinte erdőkerülő vagy erdőőr néven emlegették, holott ezen elnevezések altiszti beosztásokat jelöltek. Lánya házasságlevelében viszont az egyszerűség kedvéért kamarai tiszt olvasható.[23]
1848-49-ben a helyén maradt. Feltehetően nem csinált (politikai értelemben) semmit. A trónfosztás után ő is aláírta a kormánynak tett hűségnyilatkozatot, – de hát ezt minden állami alkalmazott megtette, ha nem akarta állását elveszíteni.[24] Ebből azonban baja nem származott, hiszen a nála jóval exponáltabb veje, Richter György is megkapta 1850. február 11-i kelettel „vom Pressburger Kriegsgerichte” az igazoló végzést, ártatlanságáról.[25] Véleményem szerint – amivel nagybátyám is egyetértett – a császári adminisztrációnak szüksége volt a jó szakemberekre, s ha az illető nem hőzöngött nagyon, vagy nem akadt jóindulatú feljelentője, az „apróbb szépséghibákat” inkább nem vették észre.
A következő néhány év bizonytalan. A cs.k. budai, pozsonyi és kassai Pénzügyigazgatási Osztályok mutatóiban néha feltűnik a Tannenberg(er) név, azonban keresztnév hiányában nem sikerült viselőjét azonosítani.[26]
1856-ban azonban már a szomolnoki Bányaügyi Főhivatal (Kk. Bergwesen-Inspectorats-Ober-Amt in Schmölnitz) ideiglenes tanácsosa és erdőmester (provizorische Assessor und Waldmeister) Szomolnokon, s ebben a beosztásában marad nyugdíjazásáig.[27]
Az utolsó adatok 1860-ból valók. Február 6-án kéri az Ober-Amt nyugdíjazásához ungvári szolgálati idejének igazolását, amelyre a kerületi pénzügyigazgatóság (Finanzbezirksdirection Unghvar) február 29-én válaszolt.[28] Így tisztes negyven évi szolgálat után 72 évesen ment nyugdíjba.
Ezután valamikor Selmecre költöztek, nyilván, hogy lányáék közelében legyenek. Itt halt meg 1868-ban 81 évesen. Sírja máig megtalálható a selmeci Alsó Evangélikus Temetőben.[29]
Az utódok
Gyermeki közül jelenleg háromról tudok, mind Maluzsinán születtek.
IMRE 1822-24 között születhetett. 1842-ben iratkozott be a selmeci Akadémiára, azonban csak 1846-ban végzett, mert a 2. évfolyamot meg kellett ismételnie. 1846. december 2-án kezdte el szolgálatát a lykavai kamarai uradalomban. 1849. június 24-én lett erdőtiszt Oszadán. Az 1850-es években először Kassán pénzügyigazgatósági erdészeti fogalmazó, majd Nagybányán ellenőrző főerdész (controllirender Ober-Förster) a kamarai Bánya- Erdő és Jószágigazgatóságnál (Berg- Forst- und Güterdirection). 1863-ban újra Kassán van a régi beosztásában. 1864-67 közöttről nincs róla adat, majd az 1870-es években kezelő főerdész Zsarnócán.[30]
FÉLIX (vagy ahogyan a hivatalos dokumentumokban 1863 után egyre inkább szerepel: BÓDOG) úgy három évvel lehetett fiatalabb bátyjánál. Ő is Selmecen végzett, de bányászként (pontosabban kohászként). A szabadságharc idején engedéllyel otthon tartózkodott, ami az „eseményektől” nem érintett Maluzsinát jelenthette. Végzés után mindvégig Selmecen és környékén volt állásban. Sokra nem vihette, mert néhány évvel a nyugdíjazása előtt is csak „vegyelemzősegéd”.[31] Mint nagyanyám idézett visszaemlékezéseiből kiderül, ő volt a megszorult selmeci diákok „segélykölcsönzője”.
MÁRIA ükanyám volt a legfiatalabb. Őróla tudjuk, hogy 1829. augusztus 5-én született Maluzsinán. Ükszüleim 1843/44 körül ismerkedhettek meg, mert Richter György 1843 végén került Maluzsinára.[32] Esküvőjük azonban – mint már idézett házasságlevelük is bizonyítja – csak 1847 őszén volt, és egy tizennyolc éves hajadon esetében semmiképpen sem lehet „leánykáról” beszélni. Az viszont elképzelhető, hogy az eljegyzése történt 15 vagy 16 éves korában; már csak azért is, mert elérhető közelségben más szóba jöhető vőlegény-jelölt nem volt. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy mivel Maluzsinán mindössze két »úri család« volt, Richter György sokat vendégeskedett Tannenbergéknél, és a pletyka szájára vette őket.
A családi hagyomány – mire nagyanyám összeszedte az adatokat – 23 év korkülönbséget tartott számon a házasfelek között,[33] ezt azonban már eleve kétségesnek tartottam. Ez ugyanis 1806-os születést jelentene, ami viszont másutt a családi feljegyzésekben nem található. Szerepel viszont a túl korainak tűnő 1803, továbbá 1812. Ezt valószínűsítette már korábban az idézett házasságlevél, melyben 35 évesként szerepel, és az, hogy 1831-ben iratkozott be az Akadémiára.[34] Végül aztán egyértelművé tette ezt, hogy sírja máig is megvan Selmecen, és ott 1812-es születési év szerepel.[35] Az eltúlzott korkülönbség hagyományát a családon belüli ellentéteket továbbéltető emlékezetre tudom visszavezetni, mely – legalább is a mi águnkon – igen ellenszenves színben tüntette fel (egyébként valóban nehéz természetű) ükapámat.
Richter Györgyöt, mint a magyar kormányhoz feltétlenül lojális tisztviselőt (»nem csak tehetséges szakember, hanem lelkes hazafi is«) a pénzügyminiszter Kossuth nevezte ki Körmöcbányára kohónagynak.[36] Az elvárásoknak meg is felelt, hiszen ő adta ki 1848-49 fordulóján a pénzverde gépeit és a nemesfémkészletet a kormány megbízottjának, Péch Antalnak, Debrecenbe való elszállítás céljából. Hogy a későbbiekben sorsuk még többször is összetalálkozik, sőt a családjaik sorsa összefonódik, arra akkor egyikük sem gondolhatott.
Mint a korábbiakban írtam, Richter Györgyöt szinte feltűnően hamar igazolták, majd hamarosan Nagybányára került, és csak hét-nyolc év múlva helyezték vissza Selmecre, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott.[37] Joggal felmerülhet az a gondolat, hogy azért került ilyen messzire, nehogy egy jóakarója feljelentse, azonban bár nagybátyámmal együtt nem tartottuk kizártnak, bizonyíték nincs rá
Amikor a nála jóval fiatalabb Péch Antalt 1873-ban kinevezték főnökévé, megsértődött, és kérte nyugdíjazását, azonban azt a kurta választ kapta, hogy majd ha eljön az ideje.[38] Így aztán fogcsikorgatva maradt, de ezzel elvetették a Richter és a Péch család közti (inkább látens, mint nyilvánosságra kerülő) ellentét magvát. Amit az későbbiekben a következő generáció néhány tette még fokozott.
Házasságukból tizenegy gyermek született. Közülük a tizedik Géza a legjelentősebb. Országosan elismert szakember volt, és ő volt 1918-19-ben az Akadémia rektora, aki az egészet átköltöztette Sopronba. Ugyancsak ő volt, aki elkezdte a család látványos magyarosítását, amikor az 1890-es évek végén Rézre magyarosította a nevét, mert utálta, ha nemzetközi konferenciákon nem tekintik magyarnak. Richter György és családja ugyanis – bár mint láttuk, elkötelezetten magyar érzelmű volt – odahaza a német nyelvet használta általában, és a mindennapi életet tekintve is megtartotta a szigorúbb német hagyományokat.
Géza viszont (mai szóval) alaposan kiakasztotta a családját, amikor még gimnazistaként (!!) megkérte Péch Antal egyik lánya, a nála idősebb Eleonóra kezét. Mindkét részről hallgathattak eleget, ám kitartottak és összeházasodtak. A Richter család nyelte le ezt nehezebben, főleg mert a Péch családot túlzottan liberálisnak tartották hiszen pl. a gyerekek is tegezték a szüleiket, a lányok sokkal önállóbbak lehettek, mint a korabeli úri kisasszonyoknak illett. Ezt a szokást dédapám családja is átvette. Hét gyermekük született, az első meghalt (Emma) mielőtt a következő megszületett volna. Az életben maradottak: Eleonóra (Lola), Mária (aki a Tannenberg nagymama énekesi és színészi tehetségét örökölte), Géza (építészmérnök lett, aztán Amerikába emigrált), Ferenc (erdőmérnök lett), Endre (szintén, 1945-ben Dél-Amerikába emigrált) és Erzsébet (menyasszony korában meghalt).
Trianon után aztán az ellentétek jelentéktelenné váltak, és az ellenségeskedés végre megszűnt.
Egyébként dédapám örökölte a Richterek nehéz természetét. Igen hirtelen haragú (erről vizsgázói tudtak rémtörténeteket mesélni) és hirtelen kezű (ezt meg fiai tapasztalták meg a saját bőrükön) ember volt. Lányaihoz azonban nem nyúlt egy ujjal sem.
Dédapám testvérei közül történelmi és irodalomtörténeti szempontból kettő érdemel említést. Az egyik Ede bácsi (Richter Ede) aki Selmecbánya főlevéltárnoka és a városi múzeum alapítója volt,[39] s nagyanyámat még „későtizenéves” korában bevezette a történészi kutatás műhelytitkaiba. A másik Laura néni (Richter Laura), aki nagyszerűen tudta élményeit és más valós történeteket elmesélni, s ezzel nagyanyám nem egy írásához ötletet adott.
Réz Géza három fia közül kettő: Ferenc és Endre (már Sopronban végezve) erdőmérnökök lettek, tevékeny részesei voltak a nyugat-magyarországi felkelésnek, ám csak lányaik születtek, így elveszett a lehetősége annak, hogy a család továbbra is az Alma Materhez kötődjön (főleg, mert Endre leszármazottai részben Németországban, részben Brazíliában élnek).
A kötődést a család filosz tagjai vitték tovább, nagyanyám irodalmi műveivel, főleg regényeivel, az utána következő generációk történész tagjai kutatásaikkal. Az ugyan lehet, hogy a szétágazott család általam nem ismert leszármazottai közül kerültek ki soproni, vagy újabban miskolci diákok.
Nagyanyám selmeci kötődései külön tanulmányt érdemeltek, ami idővel meg is született.[40]
Záró gondolatok
A családi hagyományra is vonatkozik az, ami igaz minden szájhagyományra: az idő lerövidül benne, egyes események összemosódnak, a kevésbé fontosnak tűnő szereplők kiesnek az emlékezetből és élményeik,tetteik egy részét az ismertebbek öröklik.
Most már egyértelműnek tűnik, hogy a család két lépcsőben érkezett Magyarországra. A romantikus szerelmi történet az idősebb György élménye volt, míg a Georgiconba a fiatalabb járt. Ugyancsak összemosódottnak látszik ükszüleim házassági időpontja is az eljegyzéssel. Ebben részben – mint a korkülönbség eltúlzásában is – nagyanyám fantáziájának szerepét érzem, aki érthetően jobban együtt érezhetett az általa még ismert és szeretett nagymamájával, mint a családi hagyományban (és ebben dédapámnak is szerepe lehetett) kevéssé rokonszenvesként megmaradt, és őáltala alig ismert nagypapával.
Érdekes az is, hogy míg Félix bácsi emlékét nagyjából a valóságnak megfelelően őrizte meg az emlékezet, Imre bácsi teljesen elfelejtődött.
Mint említettem, erdészettörténeti szempontból szépapám pályája azért fontos, mert mindaddig nem volt ismert, hogy valaki georgiconi végzettséggel állami erdőtiszt lehetett volna.
1988-ban úgy véltem, hogy szépapám pályaképéhez már csak véletlenül találhatok adatokat, inkább csak a leszármazottakra. Ez nagyjából be is igazolódott.
Véletlen családtörténeti érdekesség, hogy szépapámról szóló előadásomat éppen születésének kétszázadik évfordulóján tartottam az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályának ülésén.
Elhangzott az OEE Erdészettörténeti Szakosztályának 1988. február 17-én tartott ülésén.
Megjelent: OEE ESzK XVII (1989): 101-112. old.
FORRÁSOK
Az első dolgozat elkészülte óta talált vagy keletkezett forrásokat *-gal jelöltem.
PUBLIKÁCIÓK ÉS KÉZIRATOK
BARTHA Dénes – OROSZI Sándor. Selmec, Selmec, sáros Selmec. EK IV (1991), teljes szám*
CSANÁDY Gusztáv: Emlékkönyv a Georgicon alapításának 100-ik évfordulója … alkalmából. Keszthely, 1897.
DIVALD Adolf: Jelentése a Máramaros- Ungh- és Liptómegye kincstári erdőségeiről. Buda, 1870.
FALLER Gusztáv: A selmeczi m.k. Bányász- és Erdész-Akadémia … emlékkönyve. Selmeczbánya, 1871.
FÁBIÁNNÉ KISS Erzsébet: A Magyar Kamarai Levéltár. Bp. 1973. soksz. Levélári leltárak 61.
FÉNYES Elek: Magyar Országnak … mostani állapotja I-II. Pest, 1843.
–: Magyarország leírása I-III. Pest, 1847.
–: Magyarország geographiai szótára I-IV. Pest, 1851.
FODOR Ferenc: Az Institutum Geometricum. Bp. 1955.
GERLAI Arnold Gusztáv: A magyar erdészeti irodalom könyvészete I. Bp. 1935.
KÁLLAY István: Az abszolutizmuskori pénzügyigazgatási levéltár. Bp. 1970. soksz. Levéltári leltárak 50.
KOSÁRY Domokos: Kossuth pénzügyminisztériuma 1848-ban. In: A történelem veszedelmei. Bp. 1987. 279-320. old. [KOSÁRY: PM]
KOSÁRYNÉ RÉZ Lola: Honnan jövünk – hová megyünk? (Kéziratos, töredékben maradt visszaemlékezés) Családi iratok, NDI
MÉSZÁROS Gyula: Szemelvények a magyar erdészeti oktatás kezdeteihez. In: OEE ESzK XVII. (1989): 78-84. old.*
NAGY Domokos Imre: Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben.*
Előadás az OEE Erdészettörténeti Szakosztályában 2010. március 19. Megjelent: EK LXXXVI (2012) 127-188. old.
Előadás 2012. december 7-én a Kosáryné Réz Lola születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett konferencián. Megjelent: PoLíSz 149 (2012 november) 22-33. old., 151 (2013 március-április) 27-58. old.
A két előadás adataiban megegyezett, csupán stílusában alkalmazkodott valamelyest az erdész illetve irodalmár hallgatósághoz.
SÁGI Károly: Georgicon 175. Bp. 1972.
SINKOVICS István: A Magyar Kamara selejtezéseinek története. In: LK 1939: 84-129. old.
SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái I-XIV. Bp. 1891-1913.
VADAS Jenő: A selmeczbányai m.kir. Erdőakadémia története és ismertetője. Bp. 1896.
1
[26] OL FLDA Kaschau: Ált. 8036/1850, 27987/1851 és 42293/1852 (mutatók)
[27] HHSB 1856: IV. 326. old., 1858: IV. 294. old., 1859: IV. 215. old. = SHB 1859: 215. old.
[28] OL FLDA Kaschau: Ált. 2062/1860 és 3621/1860 (mutató és iktató)
[29] BARTHA – OROSZI 61. old.
[30] FALLER 17. old.; VADAS 332. old. – Selmeci akv. 1843/44: „Muss den Jahrgang repetiren.”; 1844/45: „Bildet sich für ung. Forstdieneste. Hat den dritten Jahrgang wiederholt.” NMEL, gépelt másolatok: családi iratok, NDI – OL PCV: Közp. 8002/1850 (irat) = FLDA Pressburg: Előiratok 8002/1850 (mutató), S et F 9204/1850 (irat) – SHB 1859: 254. old. – OL FLDA Kaschau: Ált. 25084/1860 (mutató) – TCN 1863: 253. old.; 1873: 122. old.; 1875. 100. old.; 1879: 117. old. – 1884-ig sehol sem találtam kötetet, az 1884-esben már nem szerepel. – FALLER ih. szerint selmeci főerdész, de az összes adat ellentmond ennek. Az elképzelhető, hogy praxiként néhány hónapot szolgált Selmecen, ha az „E. Tannenberger praktikant” bejegyzés őrá vonatkozik. OL MKL: Mont. 23592/1846 (mutató).
[31] FALLER 181. old. – Selmeci akv 1847/48: „1848-adik évi 490. sz. a. szabadságot nyert az 1848/9 tanévben való honn maradhatásra.” 1849/50: „Sein Absolutorium erhalten B 455’850.” NMEL: gépírt másolat: családi iratok, NDI. – Zeugnis. Liptószentmiklós, 1849. december 4. EFEL, Xerox-másolat: Családi iratok, NDI – HSHB 1858: IV. 295. old.; 1859: IV. 215. old.; TCN 1863: 272. old.; 1864: 202. old.; 1867: 202. old.; 1873: 117. old.; 1875: 97. old.; 1879: 113. old.; 1884: 167. old.; 1886: 202. old.; 1887: 202. old. – KRL 30. old. – FALLER ih. szerint bánya-számvevőségi t2iszt lett volna, de ennek minden adat ellentmond.
[32] OL MKL: Mont 43802/1843 (mutató)
[33] KRL 30. old.
[34] FALLER 146. old
[35] BARTHA – OROSZI 61. old. Egyébként közvetlenül Tannenberg György sírja mellett található.
[36] KOSÁRY: PM 314. old.
[37] SZINNYEI: XI. 966. old.; SHB 1859: 121. és 253. old., TCN 1863: 272 old. Dédapám 1864-ben már Selmecen született.
[38] Az ügy iratai: Családi iratok, KD. – Ma már nyilvánvaló, hogy Richter György ugyan jó szakember volt, de Péch Antal egészen kiváló, aki olyan feladatokat is megoldott, amelybe más belebukott volna.
[39] SZINNYEI XI. 966. old.
[40] NDI: Selmecbánya…
A városba vezető lépcsők aljában óvodáskorú fiúcskák püfölik nagy odaadással és figyelemmel a nyakukba akasztott dobokat. Kell is hozzá figyelem, nehogy a peremen koppanjon a dobverő. Ünnepi előadásra készülnek.
A tavasz beköszöntét ünneplik május első napjaiban Itália szerte, és különösen itt Umbriában, Assisiben. Ez az ünnep, egy élő tradíció – a dal, a tánc, az öröm ünnepe. Ezen napok alatt szokás felkeresni az ismerősöket, rokonokat, amikor is „engesztelő” ajándékot illik adni, verset mondani, vidám dalokat énekelni. Hogy kellő díszt és tiszteletet adjanak az eseménynek zászlókkal, virágokkal, faágakkal díszítik a házakat, erkélyeket. Az „engesztelő ajándékok” abból az ősi keresztény szokásból ered, hogy annak idején adománygyűjtő, kolduló szerzetesek jártak házról házra bűnbánatot hirdetve.
A „májusi dalok” már elseje előestéjén felhangzanak. Gyakori a gitár-, vagy hegedűkíséret, valamint az ütőhangszerek használata. Bizony elég hangosak! De hát itt a tavasz, megújult a természet, örüljünk, vigadjunk, áldozzunk a bor és a szerelem isteneinek! Ez dalaik ősi témája.
Annyira ősi gyökerű ez az ünnep, hogy már a kelták, etruszkok, ligurok idejében is megtartották.
Ez a május elseje előestéjén történő éneklés egy kicsit emlékeztet engem arra a székelyudvarhelyi szokásra, hogy a májusfaállítás után megjelennek – úgy éjféltájon – a zenészek, és víg májusi napokat kívánva húzták a nótát a ház népe és vendégei örömére.
Térjünk azonban vissza az itáliai ünnepre. A városban minden napra jutott valamilyen előadás, gyermekeknek körhinta, sátorokat állítottak édességeknek, csemegének. Csúcspontja pedig az utolsó délutánra esett, amikor a vendégek, gyerekek, felnőttek üdvrivalgása közben felvonult a két városrész jelmezbe öltözött polgársága.
Már napokkal az ünnep előtt a város határában, az olajfa ligetekben gyakorolnak a muzsikusok, s olyan hangerővel, hogy zeng bele a környék. Több korosztály is szerepel az óvodásoktól a tizenévesekig. Technikában bár van közöttük különbség, de hangerőben nem sok. Ők a dobosok. Nekik majd a felvonulók kíséretében lesz szerepük. A többi hangszerek szerényebb hangja ebben a nagy dobolásban alig érvényesül. Igaz, hogy a gitár és hegedű a dalok előadásában jut majd szerephez, s nem annyira most a menet kíséretében.
A dalok Szent Ferenc idejében, a korabeli krónikák tanulsága szerint francia eredetűek és hangzásúak voltak. A fiatalok csoportokba verődve járták a város kerületeit, táncoltak és énekszóval éltették a tavaszt, a természet újraéledését, a vidámságot, a szerelmet. Sokszor pajzán-gunyorosak voltak a dalok, de senkit sem botránkoztattak meg. Maga Szent Ferenc is kitűnt fiatal korában, ezekben a táncokban, dalokban. (Igaz, hogy a szent keresztségben a Giovanni nevet kapta, de a család és a vidám baráti kőr csak a kis franciának nevezte. Így lett később a neve Francesco – azaz Ferenc).
Assisiben az ünnepi játékok megidézik a város történelmét, mikor a város befolyásos családjai véres háborút vívtak egymás ellen, s a várost is ketté szakították – az alsóvárosra (parte de sotto) és felsővárosra (parte de sopra). A májusi ünnepek azonban annak idején alkalmat adtak a város polgárainak, hogy félretegyék az ellenségeskedést és együtt vigadjanak. Az éjféli Ave Maria elhangzása után kitódultak az utcára és a terekre, meghallgatni az énekeseket. Az énekesek a házaktól, ahol daloltak természetbeni ajándékot kaptak: tojást, bort, süteményeket és más élelmet, mint annak idején a kolduló barátok.
Az ünnepi játékok sok látványossággal szolgálnak: célba lövés nyílpuskával, fakutya verseny, kötélhúzás, kórusverseny és rengeteg más mulattató műsor. Végül az ünnepség a győztes kihirdetésével zárul. Az idén az alsóváros nyerte el a pályadíjat, egy gazdagon díszített selyemzászlót, melyen a Szűzanya arcképe látható. Most egy évig ők birtokolják, s jövőre majd azok kapják, akik megnyerik a versenyeket.
Ezek alatt a napok alatt a várost elözönlik a látogatók, a turisták és a zarándokok. Nem csak világiak, hanem a különböző rendházakhoz tartozók is. Na, igen a zarándokok… Egész évben jönnek nem csak most az ünnepek alatt, és Szent Ferenc iránti tiszteletből legtöbbjük mezítláb, saruban jár télen, nyáron. Egyszerű két bőrpántos lábbeliről van szó, ami persze divatba jött, mint mindennapi viselet is. Potom 15 000 forintnak megfelelő áron kínálják a boltok.
Ahogy nézelődöm a tömegben, meglátom a templom fala mellett Szent Ferenc egyik elkötelezett, megszállott követőjét. Szerényen álldogál az őt körülvevő kíváncsiak gyűrűjében saru nélkül, mezítláb. Testét csak egy szürkésbarna köpenyféle fedi, derekán kötéllel. Derűs arccal magyarázza fogadalmát, az evangéliumi életet. Nem akartam megbámulni, de alakja így is rögzült bennem, különösen vöröseslilára elszíneződött lábfeje, melyen még a téli fagyok alatt „beszerzett” fekélyek is látszottak.
– Télen is mezítláb jár? – kérdezi döbbenten egy valaki a körben állók közül.
A kérdezett nem válaszol, csak csendesen elmosolyodik és bólint.
Elolvasta:
798
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nekünk, magyaroknak van egy mondásunk: „minden fordítás egyben ferdítés is” (amely szójáték kristálytisztán megmutatja a magyar nyelv zseniális sokszínűségét). Ez alatt azt kell érteni, hogy természetesen lehetetlen, hogy minden szót, kifejezést, érzést, hangulatot és szándékot visszaadjunk anyanyelvünkön – de a fordítónak akkor is erre kell törekednie.
Az alábbi esszé a Yeats pályázatra íródott; kissé kibővítve arra próbálok koncentrálni, hogy a fordító milyen nehézségekkel szembesülhet, amikor egy angol nyelvű verset, vagy egyéb írást próbál magyar nyelvre lefordítani.
Az előkészületi fázisban mindig több alkalommal átolvasom az egész művet, hogy egy általános képet kapjak a vers tartalmáról, arról, hogy mit akart közölni a költő, és emellett, természetesen, elemzem is a formát: a rímeket, a ritmust, a sorokat, a szótagszámot, stb. Számomra ugyanis a tartalom és a forma egyaránt fontos. Amennyiben az eredeti vers szonett, vagy ballada volt, annak is kell maradnia, azon nem szabad változtatni; meg kell hagyni azt a formát, amiben a költő megírta. Ami a nyelvezetet, azaz a stílust illeti, abban is ragaszkodom az eredetihez. Ha a nyelvezet a 19. század hangulatát idézi, akkor ahhoz ragaszkodni kell, amennyire csak lehetséges. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok a modernizálás ellen, de úgy gondolom, hogy meg kell tartani az eredeti szóhasználatot és stílust. Persze, ez nem mindig lehetséges; gondolhatunk például Chaucer-re, az ő angol stílusát hiába is próbálnám átültetni; senki sem értené meg (ahogy az angolok sem értik meg az ő eredeti szövegeit). Nem is kell ennyire messze menni, elég visszanyúlni Shakespeare szonettjeihez vagy drámáihoz. A mai olvasónak is meg kell értenie, amit a költő eredetileg közölni akart; viszont úgy gondolom, hogy a túl sok modernizálás, avagy a túlzásba vitt konzervativizmus egyaránt árt a műnek. Ebben az értelemben tehát én az „arany középutat” tartom követendőnek.
A második, az „alkotói fázisban” mindig készítek egy nyers, azaz szóról-szóra fordítást, amelynek végeredménye természetesen egyfajta próza lesz. Ezután állok neki a „versírásnak”, szem előtt tartva, hogy a lefordított versnek vissza kell adnia a tartalmat és a formát is.
A fordítás folyamata alatt természetesen szembesülünk számos problémával, nehézséggel, amelyek elsősorban technikai jellegűek, noha néha magának a versnek az értelmezése is nagy kihívás, amennyiben a vers erősen elvont – így maga a fordítás is nehéz lehet, ha vissza akarjuk adni a költő eredeti gondolatait.
Meglátásom szerint az egyik legnagyobb kihívás az angolról magyarra való fordítás során, amivel a fordító találkozhat, az a szavak hosszúságában rejlik. A legtöbb szó az angol nyelvben egy, vagy két szótagú, ritkábban három, míg a magyarban az ennél lényegesen hosszabb szavak eléggé elterjedtek, tekintve, hogy a magyar, az angollal ellentétben „ragozós” (agglutináló) nyelv, az angolban pedig alig van bármiféle ragozás. Ily módon a magyar nyelvű „nyers” fordítás lényegesen hosszabb lesz, mint az eredeti, angol nyelvű vers. Hadd hozzak egy konkrét példát: egy klasszikus szonett sora tizenegy (esetleg tíz) szótagból áll, ennek a magyar nyelvű nyers fordítása tizennyolc, vagy akár több mint húsz szótag is lehet – amennyiben maximálisan ragaszkodunk a tartalomhoz. Én pedig ragaszkodom.
Nekünk, magyaroknak van egy mondásunk: „minden fordítás egyben ferdítés is” (amely szójáték kristálytisztán megmutatja a magyar nyelv zseniális sokszínűségét). Ez alatt azt kell érteni, hogy természetesen lehetetlen, hogy minden szót, kifejezést, érzést, hangulatot és szándékot visszaadjunk anyanyelvünkön – de a fordítónak akkor is erre kell törekednie.
Szerencsére a magyar nyelv rendkívül gazdag, szinte elképzelhetetlenül nagy tárháza van arra, hogy kifejezzen ugyanazon dolgokat többféleképpen. A szókincs elképesztő gazdagsága miatt a fordító képes lehet más szavakkal, kifejezésekkel helyettesíteni az angol megfelelőket. Ez feltétlenül szükséges is: a „He kicked the bucket” (Felrúgta a vödröt) szólás egy magyar embernek semmit sem fog mondani, de ha helyettesítem egy másik szólással, ami azt jelenti, hogy „meghalt” – például „fűbe harapott” – mindjárt érteni fogja, mit akarunk vele közölni.
Így megpróbálom észben tartani a következőt: „Hogyan írta volna meg a verset a költő, ha a magyar lett volna az anyanyelve?” Mindig megpróbálom elképzelni és beleélni magam abba, hogyan gondolkodhatott, mit érezhetett a költő, mit és főleg hogyan akarta azt elmondani. Természetes, hogy a végső fordításban benne lesz a fordító személyisége, érzései, saját tudása is.
Még egy probléma: a szókincs, még akkor is, ha szótárat – vagy inkább szótárakat – használunk. A szótárak többsége nem kínál alternatív megoldásokat, nem értelmezi, nem érzékeli a jelentésárnyalatokat, az apró különbségeket – noha, ahogy fentebb említettem, a magyar nyelv van olyan gazdag, hogy ezt a problémát többé-kevésbé kiküszöbölje. Ám hadd említsek ismét egy konkrét példát a problémára, amivel akkor találkoztam, amikor Yeats: The Ballad of Moll Magee (Moll Magee balladája) című versét fordítottam. “My man was a poor fisher / With shore lines in the say;” – A “say” szó rengeteg fejtörést okozott, tekintve, hogy számos jelentése közül a többség a beszédhez, mondanivalóhoz kapcsolódik, nagy részük igei, de itt, a mondatból következik, hogy főnév. Egy jelentése főnévi, „íz, szag” – így, mivel a halászat nem éppen „illatos” mesterség, ez utóbbira asszociáltam. Később megtudtam, – Dr. Bertha Csillának köszönhetően – hogy ebben az esetben Yeats a „see” angol szó ír kiejtésére akart utalni, amit „say”-nek ejtenek (mint például a „tea” – „tay”). Ezt az információt nem találhatjuk meg szótárakban.
Mindezek mellett, ha pontosak akarunk lenni, ha látni és érezni, átérezni akarjuk azt, amit a költő közölni akart velünk, akkor tisztában kell lennünk az adott ország és nép kultúrájával, a társadalmi helyzettel, a hagyományokkal és szokásokkal, a költő életének esetleges mozzanataival, nem kevés esetben az adott kor politikai és gazdasági helyzetével is; és lehetne még hosszasan sorolni. Nem egyszer utána kell járni a versben található utalásoknak, például neveknek, helyszíneknek, stb.; Oscar Wilde például rajongott a görög mitológiáért, nem egyszer komoly kutatómunka kellett ahhoz, hogy valóban vissza tudjam adni gondolatait.
A végső fázisban pedig ellenőrzöm, újra és újra átolvasom, javítgatom a fordítást, időnként „adok egy kis időt neki” – napokat, néha heteket – és visszatérek a vershez, hogy továbbcsiszoljam, és annyira tökéletessé tegyem, amennyire az lehetséges. Ahogy említettem, számomra a legfontosabb a hű tartalom és a forma egysége együttesen; mindemellett arra is kell figyelnem, hogy a magyar anyanyelvű olvasó is értékelje és főleg, értse és élvezze a művet, mint verset – ne csak egy lefordított szöveget kapjon.
Számomra a versek fordítása öröm, szabadidős tevékenység, semmiképp nem tartom magam „profi” műfordítónak – ezt a fogalmat amúgy sem tudom értelmezni. Nem tudom, mitől „profi” valaki. A lényeg, hogy a fordítás számomra örömet ad, főleg, ha mások is olvassák munkáimat, kikapcsolódnak – és emellett természetesen tiszteleghetek az írónak, aki az eredeti verset megalkotta.
Végezetül hadd köszönjem meg – a teljesség igénye nélkül – pár embernek a segítségét, építő, jó szándékú kritikáját:
Dr. Bertha Csilla, a Debreceni egyetem docense; a Yeats társaság elnöke, Kovács Anikó, költő, író, műfordító, az Aranylant szerkesztője; Rednik Zsuzsanna tanár; Paál Zsolt tanár, író, költő és műfordító, az Aranylant főszerkesztője.
Megjegyzés: A fenti esszé egyes részei megjelentek a Yeats Reborn című nemzetközi kiadványban, angol nyelven (EFACIS – the European Federation of Associations and Centres of Irish Studies, Leuven, 2015.; szerkesztő: Hedwig Schwall).
Elolvasta:
511
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Kávézacc” sorozatomban kutyákkal foglalkozom. Maradt benne talán annyi íz, annyi aroma, hogy érdemes beleolvasni…)))
Az ember, ha mesébe fog – főleg egy idő után a valóságról -, azt tapasztaltam, sose fogy ki belőle. Így vagyok vele most én is. A kutyákkal kezdtem. Nem kell magyaráznom, miért. Nem rég elvesztettem a kutyámat, Sütit. Na nem a szó eredeti értelmében, csak lelkileg, a sors által kikényszerítetten. Még jó, hogy unokám és családja “lelt rá” önként, a kutya farka felől nézve e rendkívüli eseményt örömmel, felőlem (…) szomorúan. Azóta ő kutyasága vidáman szívja a friss budai ájert. Itt hagyott. Pedig mennyit verseltem róla, hűségéről. Igaz Pórázzal szemben nehéz fütyülni, mennie kellett. Kifundáltam, hogy láthatom olykor, ha hiányzik.Megkérdezem aranyos gyermekeimet, mondjátok már, Süti nem akar meglátogatni? Persze, tudom, hogy meg, ők is, nem is kell érdeklődnöm sem.
De nem erről akartam írni. Valahogy vissza kellene kanyarodnom most fiam, Laci kutya “szeretetéhez”. Olyan 4-5 éves lehetett, Gyömrőn laktunk kinn a községben a vasútállomástól, jobban mondva a futó sínpároktól 20-30 méternyire.Mindig cukkoltak is tiszttársaim:
-Te Laci, te ha vonattal mész haza, meg se kell, hogy álljon a vonat, menetből otthon vagy. Lépsz egy “Hosszú lépést” (no, nem folyékonyat) egyből ott vagy a konyhádban Sőt a terített asztalnál, a gőzölgő leves mellett.
– Ez semmi, gyerekek! Többet mondok. Még a mozdonyvezetőnek fel is adhatok egy tányérral, sőt vissza is léphetek, amilyen lassan járt ott, akkoriban a vonat, mikor diófáimat meglátta.
Szóval, kinn laktam a községbán. Akkor már, megengedték katonai elöljáróim. Fiatal tiszt voltam, fiatal házas, fiatal családos. Persze nem ezért. Előtte a tiszti lakótelep újonc lakosa voltam én is vagy 36 társammal, de anyósom Kunszentmártonban meghalt, apósomat magunkhoz vettük, a házat ott eladtuk. Képzeljék el, 2 szoba, két konyha, alsó-hátsó szoba, gazdasági épületek. Kert, gyümölcsös.1966. Négyszázezer forintért! Ebből tudtunk Gyömrőn házat venni központhoz közelit.
No de vissza a Laci fiam kutya “szeretetéhez”. Azt nem tudom, mennyi kutya volt abban az időben Gyömrőn a környékünkön, de nagyon sok. Ha parancsnokom, főleg kezdeti időben kialvatlan Jáva 05 robogóval felspannolt “rakétás rohamtüzért” látott befordulni a laktanyába félnyóc táján, letéve a robogómat – ugyanis ezzel jártam be -, már suviszkoltam a bajuszom. Még se akaszthattam össze az övével motorolajosan, amit félúton mindig beköpött a gyertya. Mentem raportra. Magamtól.Már várt. Ez volt a legkínosabb:
– Mondja főhadnagy elvtárs! Már a hálószobáján is átjár az a fránya csühögő?Találjon ki valamit, de ne késsen, és főleg frissen érkezzen be nekem mindennap! Megértette?
– Értettem Őrnagy elvtárs!
Megint Laci fiamról! Vagy eddig róla nem is szóltam? Szóval 4-5 éves ebben az időben s ilyen miliőben. Tavasszal, kora nyáron kért egy kis két kerekű bicajt. Már sokat könyörgött, megesett a szívem, megvettük neki. Hátul két kicsi kiegészítő “biztonsági” kerékkel. Mondta is, szinte dühöngve, elég makacska volt, ebben sem engedett, meg hát már ötig tudott számolni. Büszke is volt rá, mint minden rendes ember-fia a tudományára:
– De hisz Apu, becsaptatok! Ez nem kétkerekű, hanem négy! Gyere számold meg!
Nem engedett! Megszámoltam s higgyék el, neki volt igaza! Mit tehettem, leszereltem, s mintha meg is férfiasodott volna ahogy ott állt a csillogó-villogó “BONGÓJA”. Ő nevezte így összevetve az én “ROBOGÓMMAL” a kis bolyongóját. Őreg nagyapja, apósom, látva kétségeimet vigasztalt:
– Semmi gond fiam! A seprőnyál, nem kerék, igaz?
– Hát ez bizony igaz!-feleltem.
– Na majd az pótolja a bátorságát ennek a kutyakölyöknek!
S azzal egy keményvonalas bükkfa törött nyelet helyezett be a kisülés alá hátra, hogy még csak ne is lássa azt. Elvitorláztak merészen, büszkén. Így ment ez heteken át. Elől a bicajon Laci izzadásig tekerve a járgányt, hátul meg inkognitóban kocogva, futva, olykor rohanva kezében a kormányrúddal nagyapja.
De még itt sincs szó sincs kutyáról. Ejnye, meg ne feledkezzek róluk. Pedig azok is készülődtek e machináció ellen egyre jobban morogva egymásra is, ki honnan nézheti végig ezt az élvezetet, egy kisgyerek, meg egy idős ember produkcióját fel verve itt-ott az utca porát.
Na most jönnek a kutyák! Illetve egy egész biztosan, amitől e kis zsonglőr páros igen csak felgyorsult. Már amennyire tudott. Laci biztosan, el is terült az úton.Még a kutyák is meghátráltak, rükvercbe kapcsolhattak ijedtükben. Porfelhő elült, sírás, rívás, sőt üvöltés, matyómintás plezúrok térdeken, könyéken. A nagypapa kezében egy bicikli nélküli seprőnyél. Ami egyértelmű ugye, nem bicaj. No ezzel indult haza, törött bükkfa nyéllel az utca végéig. Semmi mással. Se gyerek, se kerékpár. Hogy Laci fiam mit őrzött meg mindebből, tudom. De azt egy másik mesében mondom el. Máskor…
Elolvasta:
511
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Kávézacc” sorozatomban kutyákkal foglalkozom. Maradt benne talán annyi íz, annyi aroma, hogy érdemes beleolvasni…)))
A kutyákat könnyen megszerettem. Hát lehet őket nem szeretni? Persze sokáig mindig a másét! Gyerekkoromban falun laktunk, családi házban, mégsem lehetett. Volt a szomszédaink körében jó pár kutya. Ilyen is, olyan is. Voltak, amelyek nem csak evés közben haraptak, de riogattak ám a csontok fölött morogva, jóllakottan is, mintha egy koszton lennénk velük. Bizony sokunknak még ma is jól ismert, hogy azokban az ötvenes években még ha akadt is csirkecsont, tyúkcsont a háznál, az is a még élve kergetőző, káráló sorstársaikat illették meg. Nálunk legalább is.
Hát megmaradt a kutyák iránti plátói szerelem. Aztán életem során elkerültem korán a szülői háztól, jött a panel. Kicsi volt, áthallásos. Oda, vissza, meg mellé két gyerek az 56 négyzetméterre, s a zord atya (ez én voltam) az örök vágyakozással, az örök tiltásával. Így Laci fiam ismét csak kutyás-könyvet kapott. Tünde lányom meg egy komoly megbízatást, mivel idősebb volt, hát előlépett mese felolvasónak. Már amikor tudott. Olvasni. Addig a képről mesélt. Sok család biztos átélt hasonlókat. Nem is volt az rossz, sőt nagyon is jó volt. Nevelő hatású, fantázia növelő. Hát így váltunk “kutyamesélő családdá. A kisebb hallgatta, kérdezett. A nagyobb olvasott, magyarázott. Idősebbjei a családnak legtöbbször figyeltek bölcs rákényszeredettségben, mint én is a szülők közül, többnyire megfáradtan fekve, behunyt szemekkel, beledörmögve, itt-ott belehorkolva öreg medvék különös párharcaiba a mézes csuporért.
Szóval elméleti kutyatartók voltunk évtizedekig. Átvészeltem két generációt. A magamét, a gyermekeimét. De megadatott végül, hogy a harmadik generációnál, dédunokáim érkezésekor, velük együtt kutyához jutottam. Nem kértem, kaptam, Az övékét. Először egyét, aztán a másodikét, majd a harmadikét. Mind pórászon jött, csomagolás nélkül az a fránya szeretni való eb. Vigasztaltak, azt mondták, no de Papa, hiszen az mégsem lehet, hogy mindig van a családban olyan picurka gyerek, amelyiknél nagyobb a kutya. Hát örült mindenki. Unokáim, talán a dédek is. Ez lehetett első világra eszmélésük megnyilvánulása. .Nem sokat tudtam a kutyákról, fajairól, “tipusairól, évjáratairól, ” műszaki adatairól” , pedig(réikről), sok szakirodalmat olvastam róluk. Egy idézettel hadd bizonyítsam kutyás barátaimnak ezt Erik Parker tollából:
“Észrevettem, hogy nem én néztem a kutyákat, ők néztek engem: mindegyik ugyanazzal a tekintettel… ugyanazzal a reménnyel, ugyanazzal a reménytelenséggel a szemében: Veled mehetek? Lehetek a te kutyád? Nem lehetnék a kis kutyád? Tényleg nem?”
Hát lehetett! Hat évig. Háromszor két év egyenlő hat. Három gyerek! Egy kutya! Egy kutya, a Süti!
Elolvasta:
519
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A Zsoldos Péter Emlékév keretében meghirdetett “Harc az áltudományos mítoszteremtés ellen” elnevezésű esszépályázatra írtam, 2017-ben.
Unalmas egy esszé lesz. Nem lesz benne, sem megkövezés, sem boszorkányégetés.
Tulajdonképpen egészen másra készülök.
Sorra áttúrom a pince sarkában évtizedek óta dohosodó dobozokat. Valami olyasmit keresek, ami esetleg engem igazolhatna és nem téged. És… és találok egy megsárgult papírlapot a kézírásoddal. Ez, az egy élte túl a költözéséket, beázásokat. Csak egy rövid üzenet. Nem segít semmit.
Még az sem tudom, hogy kezdjem el.
Talán így: Magam is írtam néhány tucat „áltudományos” cikket.
Lelki szemeim előtt már látom is, hogy néhányan fintorognak, vicsorognak (és nem olvassák tovább). Ezért majd az elejére beleírom, hogy nem leszek az „ördög ügyvédje”. Pedig….
Két dologgal van itt probléma: a zsákkal, és a módszerrel.
Van egy óriási zsák, melybe mindent beleszórnak. Az UFÓ-hívők beledobálják a most még megmagyarázhatatlan jelenségek leírásait, a gömbvillám megfigyeléseket, a furcsa alakú felhők, vagy az éjszakai égbolton áthúzó repülőgép felvillanó reflektorának fényéről készített fényképeket, az Atlantisz keresők minden furcsa régészeti leletet, az így is, úgy is értelmezhető hajdani leírások kicetlizett, vagy átírt változatait (a többiek meg… róluk később, hátha túllépem az ötezer karaktert).
Szóval van az a hatalmas zsák, az a hatalmas zsákbamacska. Jönnek a szkeptikusok, egyikük belenyúl, találomra kihúz belőle valamit, körbemutatja, mindenki látja, hogy nincs azon semmi rejtélyes, legyintenek, gyorsan visszakötik a zsák száját és az egészet kidobják a szemétbe.
A legtöbb áltudományos elmélet játék. Miért vannak ekkora hatással ránk? Mert szeretünk játszani, szeretünk ábrándozni (Vagy az életelemünk?). Van egy másik kategória is: a gondolatkísérlet. „Mi lett volna, ha….?”. Persze ez a kérdés ma már mást fémjelez, az alternatív történelmet. Rendben! Akkor majd átfogalmazom valahogy.
Néhányan az áltudományok és a sci-fi határáról beszélnek. Nincs semmiféle határ. Bizonyos témák éppen úgy beleolvadtak néhány tudománytalannak bélyegzett elméletbe, mint ahogy a leggyerekesebb elméleteket is felhasználják az irodalomban (és akkor, még a filmekről nem is beszéltem).
Eddig ez mind csak blabla. Néhány példa is kellene bele.
Talán az lesz a legjobb, ha a sajátjaiból, mert akkor nem sértődik meg senki, se az akivel példálózok, se az akit kihagytam.
Néhány éve Mircea Eliade egyik könyvében arról olvastam, hogy a sumérok, egyiptomiak azt tartották, hogy városaik, folyóik az Égi Birodalomban lévő városokról, folyókról kapták neveiket. Még azt is megadták, hogy azok az égi mintaképek, melyik csillagképben vannak.
Az az ötletem támadt, hogyha a Földre már érkeztek idegen lények, akkor az ősi földrajzi neveink között más bolygók, más világok földrajzi nevei rejtőzhetnek. Az „áltudományos cikk” (szerintem: gondolat kísérlet) után elkezdtem erről egy novellát körmölni, de még mielőtt befejezhettem volna…. (Lehet, hogy feltámadt a számítógép kritikus szelleme?) a gép leállt, és nem is indult el soha többé.
Tehát a téma útvonala a következő volt: tudomány, áltudomány, science fiction.
Kiszámolhatnám, hogy ennek a hármasnak hány variációja létezik. (Dehogy számolom!)
Mi a hiteles?
Változott a világ. Amikor azt a kijelentést tetted az „áltudományos mítoszteremtőkről” a tudomány és áltudomány határmezsgyéje még sokkal szűkebb volt. Mára a világhálón összekeveredett minden.
Az, hogy valami egy „áltudományos” lapon jelenik meg attól még lehet hiteles. Ez fordítva is igaz, egy tudományosnak kikiáltott oldalakon is jelenhetnek meg blöffök.
2007 októberében, a Wikipédia nyitóoldalára, a kiemelt cikkek közé bekerült egy, a Bicholim-konfliktusról írt szócikk, amely szerint 1640 és 41 között, háború dúlt Portugália és a mai India területén fekvő hajdani Maratha királyság között. A konfliktust végül békekötés zárta le, és ez vezetett a független Goa állam létrejöttéhez. A szócikk hosszú volt és alapos, linkek tucatjaira hivatkozott. Hitelességét már önmagában az is alátámasztotta, hogy a kiemelt cikkek közé sorolták, ahova elvileg csak ellenőrzött, magas színvonalú, hiteles szócikkek kerülhetnek. Pedig… (Az egyik forrásként megjelent könyv ISBN azonosítója egy svéd mesekönyvé volt.)
Nehéz igazságot tenni.
Csak szorongatom itt ezt a megsárgult papírlapot, mintha az bármiben is segítene.
„Ivánom! Kedden nem tudok menni, mert Prágába… Péter”.
Nem is tudom… Elbizonytalanodtam. Most veled vitatkozom, vagy magammal?
Emlékszem. Hányszor elmondtad? „Ivánom! Jók ezek az írások, csak rövidek. A science fiction műfaja: a regény.”
Egy regényt sem írtam. Maradtam a novelláknál. Pedig…
Most meg ez a pályázat…
Visszaragasztom a doboz tetejét, és elindulok felfelé a pincelépcsőn.
Teljes csendben élve, annyi, mint háromlépésnyire lenni az embertől. Törekszem rá, hogy meg tudjam fogni, érteni, látni, tapasztalni a létező és változó dolgok egyedi karakterét, jellemvonásait. Az így megszűrt, egyénivé lett valóságot a magam rendszerévé szövöm.
Sokszor azzal a céllal írok, festek, hogy valami olyat hozzak létre, ami konzervál egy adag életigenlést. Témáim a munka során átíródnak képpé, ritmussá, dallammá. Amit hozzáteszek, az a belső látásom terméke. Mindennapi éhségként keresem azt a létező erőt, amit az érzésvilágom éltetőjeként ismerek.
Lefut bennem néhány költészeti törvény, aminek a szem előtt tartásával könnyedén le lehet képezni a gondolatokat, csupán arra ügyelve, ne ismételjek senkitől. Egyszerű. Olyan egyszerű dolog, amiket egy gyerek is megért. De még sokszor így sem tudok írni hol több, hol kevesebb gyötrődés nélkül. Az állandó kétely intenzitásától függően. Úgy szólván tudat alatt emlékszem előző alkotásaimra, összehasonlítom készségeim állapotát. Ha nem is segít, irányt ad az intenzitásnak. Olykor abbahagyat: “Majd máskor!”
A jó kép megalkotásának törvényei rendkívül egyszerűek. Levegősség, kompozíciós egyensúly, némi logika. Mégsem tud mindenki írni, olyan képet alkotni, ami él, és működik.
Nem a megértés a kulcs, a törvények szem előtt tartása. Hiába tudja ezt az alkotó szándékú, ha nem képes alkalmazni. Ha enged az elragadtatásnak. “A lelked olyan fehér, mint a hó, és olyan puha, mint a földre szállt angyalszárnyakból kihullott tollpihék.” Szólni, felvilágosítás szándékával az ily módon alkotónak?
A lélek és élet növekedésének a törvénye egyszerű, és az igazság tabu a közgondolkodásban. Ezeket a ragaszkodásokat elengedni, az igazság alkalmazása, maga a művészet. Legnagyobbjaink tudták. József Attila kifejezésével: “Az igazat mondd, ne csak a valódit.”
Elolvasta:
612
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Marco Polo a térképen sorra felismeri: Jerikót, Urt, Karthágót, egy várost „amelyet San Franciscónak is lehetne nevezni, és hosszú, könnyű hidakat lehet vonni benne az Arany Kapura és a tengeröbölre…”.
Gyerekkoromban faltam Jules Verne regényeit. Különleges varázsukhoz hozzájárultak az illusztrációk is. Azoknak a könyveknek a legtöbbjében még az eredeti francia kiadáshoz készült fametszeteket láthattuk, melyeket a kor legjobb grafikusai Jules Férat, Charles Barbant és de Beaureaire készítettek. És volt még valami… A kötetek keménytáblájának belső felén — sajnos, nem tudom, hogy nevezik nyomdász szaknyelven — ott voltak a térképek, melyeken könnyűszerrel nyomon követhettem Nemo kapitány, Sztrogof Mihály vagy Phileas Fogg és Passepartout utazását.
Az pedig, hogy Cook kapitány vagy Marco Polo útleírásához térképet is csatoltak, az akkoriban természetes volt. Manapság azonban az újabb kiadásokból (vélhetőleg anyagi megfontolásból) sorra kimaradnak.
No, de nem ezekről a térképekről akartam írni, és nem is azokról a rejtélyes eredetű mappákról, mint amilyenek Piri Reisnek, a török admirálisnak vagy Oronteus Finaeusnak, francia matematikusnak térképei, melyeken már Kolumbusz útja előtt az amerikai partvidéket, vagy évszázadokkal a felfedezésük előtt az Antarktisz hegyláncait ábrázolták.
Nem, nem ezekről akartam írni, hanem elképzelt térképekről.
Az elsőről Jorge Luis Borges egyik esszéjében olvastam (Hol máshol olvashattam volna?), most mégis azt veszem előre melyet, Le Clézió regényében a Terra Amataban találtam: „Ez a föld elérte a teljességet, ez a föld tökéletes. A láthatatlan falra tűzött óriási térképen minden tárgy a maga természetes nagyságában van feltűntetve. Végtelenségig lehet bolyongani a folyamatos és pontozott vonalak labirintusában. Átcsúszhat az ember a fák karikái között, megkerülheti a dombok koncentrikus köreit. Megfigyelési pontokat tűzhet ki, magasságokat, távolságokat, mélységeket jegyezhet fel. Képtelenség eltévedni.”
És most Borgest. Ő Josiah Royce amerikai filozófust idézte: „… képzeljük el, hogy tökéletesen lesimítjuk Anglia földjének egy darabját, hogy elkészítsük rá az ország pontos térképét. Egy olyan térképet, amely tökéletesen egybevág a valósággal. Ebben az esetben annak az Anglia-térképnek, mely maga is része Angliának, tartalmaznia kell az ország minden részletét, és saját magát is, melyen ott van Anglia térképe, melyen újra megismétlődik az a bizonyos térkép, és így a végtelenségig.”
Lehet ezt még fokozni! Igen. Lehet.
Italo Calvino a Láthatatlan városok című művében arról ír, hogy Kublai kánnak „van egy atlasza, amelynek rajzai a földtekét teljes egészükben ábrázolják, minden egyes kontinenst, a legtávolabbi királyságok határait…”, ezt lapozgatja Marco Polo előtt, aki sorra felismeri a városokat: Granadát, a kalifák szivárványszínű gyöngyszemét, az ébentől feketéllő, elefántcsonttól fehérlő Timbuktut, Párizst, ahol emberek milliói hosszú kenyérrudat markolva mennek haza.
Mert a nagykán atlasza nem csak a létező városokat ábrázolja, hanem azokat is, „amelyek romba dőltek, és elnyelte őket a homok, amelyek egy napon majd létezni fognak, és helyükön egyelőre csak vadnyúlodúk nyílnak”.
Calvino elképzelt térképének egy újabb dimenziót ad, nem csak a térben ábrázolja a Földet, hanem az időben is.
Marco Polo sorra felismeri: Jerikót, Urt, Karthágót, egy várost, „amelyet San Franciscónak is lehetne nevezni, és hosszú, könnyű hidakat lehet vonni benne az Arany Kapura és a tengeröbölre…”.
És még mindig nincs vége! Még tovább lép.
A nagykán tovább lapozgatja atlaszát, és abban olyan városok, országok térképei jelennek meg, melyek csak lidérces álmokban és átkokban bukkannak elő fenyegetően, mint Yahoo, vagy Brave New World.
Én ellenben úgy gondolom, hogy az álombéli utazások útvonalai kiszámíthatatlanok és feltérképezhetetlenek. Persze lehet, hogy tévedek. A fejlődés megállíthatatlan, és talán meg sem lepődnénk azon, ha az újságban arról olvasnánk, hogy valaki kitalált valamiféle módszert, vagy műszert erre is.
És ha ezt megoldották, akkor ismét tovább lépünk, mert egy újabb kérdés nem hagy majd bennünk nyugodni. Milyenek lehetnek az álombéli álmokban tett utazások térképei?
Elolvasta:
641
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Körülöttem minden ház az egyszerűséget, a természetességet hirdeti.
fotó: 2018.április 26.
A kanyargós, szűk középkori utcákra beszűrődik a délelőtti napfény. Magas, homokszínű kőfalak nyúlnak a tiszta kék égbolt felé. Olyan álomszerű, hogy itt járok ebben az olajfaligetekkel övezett, mediterrán közép-itáliai városkában. Körülöttem minden ház az egyszerűséget, a természetességet hirdeti. Sehol semmi pompa, ciráda, színes vakolat. A látvány teljesen rabul ejt. Egyike a legépebben megmaradt középkori városoknak, egy gyöngyszem Umbria kék ege alatt. Ma is főleg kereskedők lakják, épp úgy, ahogy nyolcszáz évvel ezelőtt. Ráérősen pakolgatják boltjaik elé az ajándék-és kegytárgyakat. Kilenc óránál hamarabb sosem nyitnak. Az egyik főutcán, a „Via San Francesco” mentén sétálunk. Összesen két főutca szeli át a dimbes-dombos várost, ebből ágaznak le, és fel a keskeny mellékutcácskák. Hamar elérjük a „Piazza del Comune” hosszúkás alakú főteret. Itt együtt látjuk a városka történelmét egy épségben maradt római kori templomhomlokzat korinthoszi oszlopaiban, az 1282-ben épült „Capitano del Popolo” és szemben vele az 1330-ban emelt „Palazzo dei Priori” falaiban. Elbűvölő a látvány: ókor és középkor együtt, egy téren a 21. században.
A város, ami teljesen magával ragad, Assisi. Perugiától húsz kilométerre található. Évszázadok óta zarándokhely. Közel huszonkilencezer lakosa van, akik valamennyien a zarándok bizniszből élnek. A középkori épületek nagy részében szállás, étterem, bár, ajándéküzlet látható. Az utcákon és a boltokban nem tolonganak a turisták. Szerzetesek és zarándokok annál inkább.
Itt született és nevelkedett a 12. század végén egy gyermek, aki később, ifjú és felnőtt korában megrengette az akkori megbomlott világot. Látnok volt, vagy „Második Krisztus? Francesco Bernardone (1182-1226), Pietro Bernardone posztókereskedő, a város leggazdagabb polgárának és földbirtokosának a fia. Anyja Pica Bernardone, egy nemesi francia család leszármazottja. Vajon miféle erő, zsenialitás lakott az alacsony növésű, sovány testalkatú ifjúban, hogy életművét, a Szerzetes Testvérek Rendjét, a későbbi Ferences Rendet megalapította és kibontakoztatta? A Smithsom-bibliográfia szerint több életrajz született róla, mint bárki másról. Ő volt a legtöbbször megfestett Biblián kívüli szereplő a történelemben. A mindig óvatos egyház négy évvel a halála után már szentnek nyilvánította. Miféle erő lakott benne, hogy üzenete nyolcszáz évvel később, a mai napig megérinti lelkünket és elgondolkodásra késztet. Engem mindenképp.
Átszellemülten lépkedek, rendezgetve gondolataimat a mögöttem hagyott két órában látott szépségek és hallottak alapján. Szent Ferenc életét és a róla szóló számtalan legendát csak felületesen ismertem eddig. Idegenvezetőnk alapos felkészültsége pótolta ezt a hiányosságot:
Francesco Bernardone nem járt iskolába, latinul és franciául csak hibásan beszélt és írni is nehezen tudott. Kitanulta a posztókereskedést, de a pénzzel tékozlóan bánt. Nagyvilági életet élt, határtalanul költekezett és mulatozott barátaival. 1202. év végén a Perugia elleni háborúban fogságba esett. Egy évig tartó raboskodása alatt megromlott az egészsége. Eljutott a pokol legsötétebb bugyrába, de minden kínzás ellenére lélekben megerősödött. A hosszú lábadozás alatt átértékelte addigi életét, de még egyszer nekivágott a katonai életnek. Csatlakozott egy sereghez, amely a kiskorú II. Frigyes jogaiért indult harcba. Spoletóban álmot látott, s ennek hatására feladta lovagi törekvéseit. Gyakran látogatta a templomokat, különösen a Szent Damiano templomot. Egyszer, amikor Krisztus keresztje előtt imádkozott, hangot hallott, mely így szólt: ”Emeld fel templomodat romjaiból!”. Ferenc szó szerint értette az üzenetet, és titokban eladta apja portékáit egy szomszédos vásáron, Folignoban, hogy a kápolna renoválásához szükséges pénzt előteremtse. Apja megneszelte tettét, s kérte fiát, hogy állítsa le a költekezést. Kérése hasztalan volt, így Pietro Bernardone a bírósághoz fordult. Francesco az egyház védelmét kérte a világi bírósággal szemben. 1206 tavaszán, Assisi város főterén zajlott a családi dráma. Talán ez volt az a pillanat, aminek döntő jelentősége lehetett Francesco, a későbbi Szent Ferenc elhatározásában. Mindent visszaadott apjának, ami a birtokában volt, beleértve a ruháit is. Mint egy igazi lázadó, ruhátlanul távozott a térről.
Huszonhárom évesen, ifjúkora legszebb idején szakított addigi életmódjával. Lemondott a jólétről, az otthonról, a vidám kóbor lovagok könnyelmű életéről. Mindenről, ami a hozzá hasonló korú gazdag ifjak életére jellemző volt. Három évig remeteként élt. A földön aludt és kő volt a párnája. Mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna posztókabátban vándorolt Assisi környékén és koldult. Eleinte bolondnak nézték, de komoly vallásossága a róla kialakult képet lassan átértékelte.
Assisitől délre, a városhoz közeli erdőben állt a Porciunkula kápolna. Később ez a kápolna lett a rend központja. A 6. században épülhetett. A 13. század elején a Monte Subasió-i bencések birtoka volt. Szent Ferenc 1208 körül saját kezével állította helyre a romos kápolnát. Következő évben, Mátyás apostol ünnepén, február 24-én, itt hallotta meg a szegénység evangéliumát. Az Evangélium felolvasása alatt értette meg annak a mondatnak a jelentését, amit korábban a Szent Damiano templomban hallott. Az ő feladata helyreállítani a templomokat, újraformálni a vallást, és hirdetni a békét. A keresztény egyház ebben az időben már nagyon eltávolodott a híveitől. Hatalmas gazdagságra tett szert, miközben a szegények egyre nagyobb nyomorba süllyedtek.
Elsőként Bernardo di Quintavalle (jogászdoktor) és Pietro Cattani voltak a követői. Egyénisége és erős hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket. Ferenc és társai nagyon szigorú életmódot folytattak. A kápolna körül gallyakból épített kunyhóikban laktak. Gyakran a legszükségesebb dolgokat is nélkülözték. Rokonaik eleinte csúfolták, bántalmazták, üldözték őket emiatt. De a testvérek végtelen türelme és egymással szemben tanúsított figyelmességük, szeretetük fölkeltette az emberek figyelmét. Voltak, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomás után elajándékozták vagyonukat és csatlakoztak hozzájuk. A testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott. Néhány év múlva, pünkösdkor már ötezren gyűltek össze. III. Ince pápa 1209-ben, Rómában, szóban jóváhagyta a kisebb testvérek rendjét, majd 1210-ben érvényesítette és elismerte a Ferences Testvérek Rendjét. A Ferences Rend kibontakozása elején a misszionáriusok eljutottak az északi Alpokba, majd 1219-ben Németországba, Franciaországba, Angliába és Magyarországra is. 1223ban megnyílt a rend első teológiai iskolája Bolognában.
Bevallom, rám nagy hatást gyakorolt a Szent Ferenc Bazilika meglátogatása. Aki erre jár, már messziről megpillanthatja a többemeletes árkádsorra épített nagy ferences kolostort, aminek várszerű tömbje méltósággal nyúlik a völgy fölé. Ebből magasodik ki a többszintű gótikus templom. Lenyűgöző látvány. Azon túl, hogy életemben először láttam Giotto di Bondone (1267—1337) huszonnyolc képből álló Szent Ferenc életének, legendáinak főbb eseményeit bemutató világhírű freskósorozatát, a több szintes templom már az altemplom boltíves bejáratánál elkápráztatott. Az alsó templom egyik kápolnáját Simone Martini (1284—1344) itáliai festő Szent Márton freskósorozata díszíti. A kápolnát felszentelő bíboros végrendeletében hatszáz aranyat hagyott a ferences rendre, hogy ebből fedezzék a kápolna díszítésének költségeit. A festő, amikor kiválasztotta a szent életének ábrázolandó jeleneteit, eszmei párhuzamra törekedett a felső bazilika Szent Ferenc életéről szóló freskóival. Szent Márton a 4. században, Pannóniában született. Simone Martini tíz jelenetben mutatja be a szent életét. Eredetileg feliratok is voltak rajtuk, de napjainkra teljesen elhalványodtak és olvashatatlanok. A kápolna üvegablakai is jelentős műalkotások, amik a művész rajzai alapján készültek még a kápolna kifestése előtt. A színes üvegek jelentősen megváltoztatják a belső terek fényviszonyait, a festmények hatását is.
A második oldalkápolna előtt lementünk a kriptába. Itt nyugszik Szent Ferenc egy egyszerű kőkoporsóban. Nincs tele márványozva, aranyozva. Egyszerű táblácska hirdeti: San Francesco 1182—1226. Az alsó és a felső bazilika főoltára is e fölött áll.
Szent Ferenc 1226. október 3-án, a Porciunkula kápolnában adta vissza lelkét teremtőjének. Egy nappal később temették el Assisiben, a Szent György templomban. 1230. május 25-én a holttestét átvitték a tiszteletére épült bazilikába. Egyik leghívebb társa, Éliás olyan szerető gonddal rejtette el a koporsót a bazilikában, attól való félelmében, hogy az ereklyéket ellophatják, hogy hosszú ideig senki nem tudta hová falazták be. Időről időre kutatásokat végeztek eredménytelenül. 1807-ben Nicolo Papini minorita generális újra kezdte az ásatást. Levéltári forrásokból arra következtetett, hogy a sírnak a főoltár alatt kell lennie. 1807 végén fogtak neki a nehéz munkának, folyosót vágtak a sziklába. A kutatás nem hozott eredményt. 1818 őszén tovább folytatták a keresést. Ötvenkét napon át tartott a munka, míg egy hatalmas tufa kövek közé ágyazott márvány szarkofágot találtak. Abban hiánytalanul megtalálták a szent teljes csontvázát. A mellette lévő tárgyakat a régi káptalan teremben állították ki. VII. Pius pápa kétízben is megvizsgáltatta a csontok, maradványok eredetiségét, miután kijelentették, hogy az assisiben talált csontváz Szent Ferenc hiteles és valódi ereklyéje. Ezután épült meg a sziklába vágott kápolna, háromszintesre bővítve az eddigi kétszintes bazilikát.
Új tudással és élményekkel gazdagodva hagyom el Assisit. Még hetekkel később is foglalkoztat Francesco Bernardone élete. Számtalan megválaszolatlan kérdés maradt számomra, de kutakodásomnak köszönhetően mára már legtöbbre megtaláltam a választ. Szent Ferenc megtanította a középkori embert a világosságra, a fényűzésben élőt a szegénységre, az örömtelent az örömre és az emberiséget a fiatalságra. Szent Ferenc megtalálta azt a szilárd pontot, ahol megvethette a lábát, ahonnan — mint Arkhimédész mondta — kimozdíthatta a világot. Szembefordult az elméleti és kiagyalt eszményekkel és ideálokkal. A szegénység látásmódját választotta, utánozva Jézust. Megpróbálta a szegények szemével látni a világot. Erős hite és akarata, sziklaszilárd elhatározása segítette abban, hogy a maga választotta nehéz utat végigjárja.
Francesco Bernardone afféle látnok volt, aki színről színre látta a szépséget, s efféle emberek az őt nyolcszáz éve tisztelő követői, akiknek felkavarja az érzelmeit, akik nem felejtik azt, amit ő látott, és amit rövidke életével véghezvitt. Szent Ferenc nem foglalkozott a számokkal, a sikerrel, a rangokkal és a státuszszimbólumokkal. Az alázat iránti elkötelezettsége miatt visszautasította, hogy pappá szenteljék. Sosem szidalmazta a középkori katolicizmus magamutogatását és pompáját. Mélységesen szerette az egyházat ahhoz, hogy ítéletet mondott volna rá. Egyszerűen kiköltözött Assisi falai közül és új életformát választott. Megtalálta Jézust a zöld Umbria rétjein, a folyók partján, a köves gyalogúton és a San Damiano-i csendben.
„…Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik…”
(Assisi Szent Ferenc)
u.i.: Ferenc pápa az őt megválasztó konklávén a szegények iránti elhivatottságból és Assisi Szent Ferenc iránt érzett tiszteletéből jezsuitaként a pápák között elsőként vette fel a Ferenc nevet.
* Assisi Szent Ferenc evangéliumi szegénysége, egyszerűsége miatt kapta a “Poverello” (szegényke) nevet.
Forrás: egy kiváló idegenvezető, Adriano Cioci: A Guide To ASSISI, 2015. I Fioretti (internet) Tormay Cécile: Assisi Szent Ferenc kis virágai múlt-kor történelmi magazin 2016. okt. 03. Richard Rohr: Reménység a sötétben, Assisi Szent Ferenc lélekmegújuló látomása a nyugtalanság korában, 2005, Zeffirelli: Napfivér, holdnővér c. film
Elolvasta:
625
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nincs olyan életrajz (az önéletrajzokról meg, ne is beszéljünk!), amelyik a valóságot tudná ábrázolni. Mindegyikben van torzítás, betoldás, elhallgatás… De, ennyi?
Egy ajánlás nyomában
Néhány évvel ezelőtt, amikor először olvastam Juan Carlos Onetti Rövid az élet című regényét, fel sem tűnt. Talán átlapoztam anélkül, hogy észrevettem volna azt az oldalt, de, az is lehet, hogy átfutottam, és mivel akkor még a rajta olvasható két név teljesen ismeretlen volt…
A mű első oldalán ez az ajánlás áll: „Norah Lange-nek és Oliverio Girondónak”.
1948-ban Onetti már hatodik éve Buenos Airesben élt és egy reklámügynökségnél dolgozott. Saját elbeszélése szerint egy reggelen, mikor munkába indult, házuk folyosóján az egész regény „oda pottyant” elé az égből, és még aznap „vadul” írni kezdett.
Ő, aki folyton-folyvást azzal dicsekedett, hogy nehezen viseli a rendszeres munkát, abban a két évben, minden hét péntekén bezárkózott a szobájába és csak hétfőn bújt elő onnan.
Talán valamelyik ilyen hétvégén született az ajánlás? Ki tudja? Vagy csak a kész mű elejére került oda?
Norah Lange és Oliverio Girondo, az akkori argentin irodalmi élet meghatározó személyiségei voltak.
Girondo költő, aki Párizsban Supervielle baráti köréhez tartozott. Miután visszatért Argentínába, viharos gyorsasággal szorította háttérbe az otthoni avantgárd csoport vezetőjét: Borgest. Ezt ő még talán megbocsátotta volna, de valami mást, Nora Lange elvesztését, azt már nem.
Norah Lange a húszas években tűnt fel, mint az „ultraista” mozgalom írónője, akibe Jorge Luis Borges a csoport akkori szervezője és irányítója — úgy sejtem: halálosan! — szerelmes lehetett.
A sors iróniája, hogy éppen Borges mutatta be őt Girondónak. Norah Lange Borgesszel érkezett egy ünnepségre, de Girondóval távozott. Évekig tartó szeretem — nem szeretem játék után 1943-ban házasodtak össze.
Borges majd belepusztult múzsájának elvesztésébe. A „jól értesültek” még egy öngyilkossági kísérletet is felemlegettek. Hosszú éveken keresztül minden lehetőséget megragadva támadta Girondót, olyan megjegyzéseket téve rá, mint „az argentin irodalom Pán Pétere” vagy „Gomez de la Serna erőltetett utánzója”. (És akkor a baráti körben elhangzott „műveletlen tuskó”-t és a „legostobább argentin író”-t, nem is említettem.)
Onetti és Borges annak ellenére, hogy sok közös ismerősük volt, akkoriban egyetlenegyszer találkoztak. Emir Rodriguez Monegal uruguay-i irodalomkritikus elbeszélése szerint, ő mutatta be egymásnak a két írót. A találkozásuk veszekedéssé fajuló vitával végződött, mert állítólag Onettinek arra a kérdésére, hogy „Mit esztek ti Henry Jamesen?”, Borges — akinek egyik kedvenc szerzője volt — felháborodva üvöltözni kezdett. Miképpen történt? Erre talán már sohasem derül fény. Talán az a bizonyos kérdés, csak a majdnem mindenkihez mogorva Onetti erőltetett tréfálkozása lehetett? Nem tartom valószínűnek, hogy Henry James munkássága lett volna a veszekedés valós oka. Onetti sok évvel később egy interjúban arra a kérdésre, hogy „Kik azok az írók, akikhez újra és újra visszatér?”, Faulkner és Balzac után harmadikként éppen őt említette:
„Ha találok egy Henry Jamest, akkor nagy a csodálat. Nem is csodálat. Szeretet. Mint például A mester intelmei-nél.”
Az évek múlásával megváltoztatta volna a véleményét?
Ennek a Henry James-es történetnek egy másik ok is ellene szól. Borges minden fiatal írót, költőt a lehetőségeihez mérten maximálisan támogatott.
Közismert, hogy 1946-ban, Julio Cortázar első novellája, Az elfoglalt ház is az ő általa szerkesztett Surban jelent meg. Az 1930-ban alapított Sur, vagyis Dél folyóirat hatásában a magyar Nyugat argentin megfelelője volt.
Teltek-múltak az évek. Borges 1979-ben megkapta a spanyol nyelvű világ legrangosabb irodalmi kitüntetését a „spanyol Nobel”-nek titulált Cervantes-díjat, melyet a következő évben Onetti vehetett át.
1981-ben Borges tagja volt a díj zsűrijének. A két jelölt, Octavio Paz és Onetti közül ő az utolsó fordulóban a mexikói költőre adta szavazatát. Egy interjúban, melyben arról faggatták, hogy milyen kifogása volt Onetti művével szemben, furcsa, zavaros válaszokat adott. Mario Vargas Llosa, Onettiről írt életrajzában még azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy Borges, Onetti egyetlen művét sem olvasta el.
Kölcsönös ellenszenvük talán két teljesen különböző személyiségükből eredt. A szabadságharcos őseivel kérkedő, könyvmoly Borges, aki folyvást a lét olyan kérdésein töprengett, mint az idő, az örökkévalóság, a pokol, vagy az egyén öngyilkossághoz való joga, annyira más volt, mint a mogorva Onetti, akit realistának skatulyáztak be, mert műveiben kerülte a regés történelmi múltat, és a fantasztikus, meseszerű elemeket (melyeket nem vettek észre vagy nem akartak észrevenni). Az örökké társaságban nyüzsgő, de a nőkkel félénk Borgesnek tökéletes ellentéte volt, a visszahúzódó, de ugyanakkor nagy szoknyavadász hírében álló Onetti.
Abban biztos vagyok, hogy Borges ellenszenvét a Rövid az élet ajánlása csak tovább növelte. Arról nem találtam adatot, hogy Onetti, valaha is megfordult volna azokon az irodalmi esteken, melyeket a vagyonos és nagy befolyással bíró Oliverio Girondó rendezett.
Valóban Norah Lange-nek és Girondónak szólt az ajánlás, vagy az egész csak Onetti látványos fricskája Borgesnek? Talán mind két kérdésre igennel válaszolhatunk.
Tudom, hogy ez, a tények apró mozaikkockáiból kirakott kép nem teljes. Túlságosan sok darab hiányzik. Sajnos ezek legtöbbje már nem is kerülhet a helyére. Azt is tudom, hogy mindez csak találgatásnak tűnik, és lehet, hogy közelebb áll a fikcióhoz, mint a valósághoz. Vagy talán teljesen az?
Utóirat 2018-ből:
Most, négy évre rá, hogy befejeztem (pontosabban befejezettnek nyilvánítottam) ezt az írást, ráakadtam egy fényképre, amely Barcelonában készült 1978-ban, melyen Borges és Onetti békésen csevegnek egymással. (Ennyit a megbízható forrásokról…)
