Huszonkettedik fejezet — Dzsekicsen
Dzsekicsen beszámolt Apónak az újdonságokról. Főnöke egyetértett a fiú következtetéseivel, majd megbeszélték, hogy a logikailag csoportosított iratok másolatával a hadnagy felkeresi Macskát.
Apó az utóbbi napokban néhányszor már próbálta hívni a bűnüldözés eme különleges szereplőjét, de a megadott telefonszám hívásakor a géphang bemondta: „A hívott telefon az előfizető kívánságára átmenetileg nem kapcsolható!” — a mobilt pedig vagy nem vették fel, vagy a készülék ki volt kapcsolva. Valóban nem maradt más megoldás, mint a személyes megkeresés.
Dzsekicsen a Segédhivatalban megszerezte Macska címét. Az utcanév nagyon ismerősnek tűnt, de hát sok száz utca neve csenghet ismerősen egy embernek…
Amikor bekanyarodott a kocsival, és közeledett a megadott házszám felé, már tudta, hogy pontosan itt találták meg a kóbor kutyák a szarvasbika bőrét!
Csengetett Macska ajtajánál, de senki nem nyitott ajtót. Nehezen adta fel, nyomta, csak nyomta a csengőt. Remélte, hogy Macska — miután itt lakik, és biztosan ismeri a lakókat — tud segíteni abban, hogy ki rakhatta ki a bőrt a kukába.
— Ha itthon lenne, már kinyitotta volna! Nézze meg, hogy a ház előtt áll-e a kocsija? — a lánccal beakasztott ajtó résén a szomszéd kedveskedett a felvilágosítással. Mondta, milyen gyártmányú a kocsi. — Ha nincs itt, akkor biztosan elment kirándulni a kutyájával!
Dzsekicsen megdermedt. Kutyájával?
— Milyen kutyája van?
— Akkora, mint egy medve! — mondta a szomszéd. — Úgy is hívják, hogy Maci! Valami vidéki rokonánál volt házőrző, és az meghalt, vagy mi, ezért vette magához. Eleinte féltünk is tőle, mert olyan félelmetes, de már megszoktuk. Nagyon jól nevelt kutya, nem ugat, nem piszkít a ház elé. Igaz, hogy a gazdája foglalkozik is vele eleget! Naponta sétálnak, van úgy, hogy futni mennek, néha még éjszaka is!
Dzsekicsen egész úton visszafelé azon töprengett, hogy milyen furcsa fintora lenne az életnek, ha Macska lenne a gyilkos!
Igazság szerint egy rakás momentum szól ellene… Egy: — a háza előtt találták meg a szarvasbika bőrét. Kettő: — félnapokra tűnik el otthonról, a — három: — nagytermetű, a szomszéd által nagyon fegyelmezettnek értékelt kutyájával, és négy: — Apó szerint arca nagyon hasonlít a fantomképre…
Macskáról még az is köztudott, hogy különleges képességei vannak, egyesek szerint emberfelettiek. Néha olyan ügyekben is ért el eredményt, amelyekben szinte semmi nyom nem állt rendelkezésre! Ha felderített egy ügyet, a kész tényeket nyújtotta át, de nem fűzött semmiféle magyarázatot semmihez. A tettesek személyét, az eltulajdonított, vagy csempészett tárgyakat, esetleg kábítószert vagy fegyvert átadta, vagy megtalálási helyét megjelölte, de a bizonyítást, vagy az akció lebonyolítását már az eljáró hatóságokra hagyta.
A cselekmények bizonyítása számos esetben hosszabb ideig tartott, mint az egész felderítés! Számtalanszor szinte képtelenség volt megtudni, hogy Macska honnan, vagy miként jutott a fontos adatok birtokába.
Néha az volt a vele együtt dolgozó emberek érzése, hogy Macska a jövőbe lát, és egyébként sem maradhat előtte titokban semmi…
Visszatérve Dzsekicsen beszámolt Apónak erről, hogy Macskát nem találta otthon, de egy idézés hátuljára felírta neki, hogy Apó kéri, hívja fel, ha hazamegy.
A Macskával kapcsolatos gyanújáról nem szólt. Macskát hírneve, múltja — hatékony és önzetlen közreműködése bármilyen megkeresésre —, és nagyon jó kapcsolatai ennél megalapozottabb vádakkal szemben is megvédték volna.
Egyébként is, az egész olyan hihetetlen lenne! Talán csak a véletlenek összjátéka… Dzsekicsen megpróbálta a gyanút elhessegetni gondolatai közül.
Nem túl nagy sikerrel.
Huszonharmadik fejezet — A Macska
Egyik éjjel otthon aludtunk Mauglival, mert úgy belaktunk, hogy semmi kedvünk nem maradt a csavargáshoz. Máskor hasonló esetben elnyúlunk rongyainkon, és rövid, egy-kétórás szakaszokban alszunk egy nagyot.
Nekem valamiért nem ment az alvás. Forgolódtam, kerestem a helyem, felkeltem inni vagy vizelni, visszafeküdtem, kezdődött az egész elölről.
Egyszer csak meghallottam az ablak alatt a nyervogást. Felvettem a melegítőt, gondoltam Mauglinak, hogy maradjon csak és aludjon, majd kimentem.
Odakint három macskát éreztem, egy nőstényt, és két igen feszült kandúrt. Aztán meg is láttam mindhármat, a kislány egy lépcső legfelső fokán ült, tüntetőleg mosakodott, és rettentő élvezettel figyelte — persze csak a szeme sarkából — az egymástól fél méterre, szinte szoborrá meredő kandúrokat.
A két fiú csak egymásra figyelt, engem észre se vettek, illetve, nem vettek rólam tudomást. Teljesen mozdulatlanul vigyázták egymást, csak a farkuk hegye rándult meg időnként.
… Mindkettő agyában csak az járt, hogy a másikat elűzze, vagy megsebesítse, vagy megölje, hogy csak maga maradjon, hogy utána csak az övé legyen a lépcsőn az a gyönyörűség…
Két gyors mozdulat volt. Az egyiket a jobb kezemmel, egy kanalazó rántással a falhoz csaptam, a másikat pedig egyszerűen agyonzúztam.
A nőstény felriadt, egy rövidet nyikkantott, majd eliszkolt.
Már megnyugodva néztem a két véres szőrcsomóra.
Nem voltam éhes. Mind a kettőt kidobtam a kukába.
Huszonnegyedik fejezet — A Macska
Egyik alkalommal délután mentünk haza, és a levélszekrényben egy idézést találtam. A hátuljára egy Túri nevű hadnagy azt írta, hogy keresett, de nem voltam otthon, és Apó kéri, hogy hívjam vissza.
Apót már ismertem, segítettem neki néhányszor, és elég jó viszony alakult ki közöttünk. Egy nagyon korrekt, nagyon értelmes embert ismertem meg benne. Ez — mondjuk a mai helyzetemben — nem biztos, hogy a pozitív oldalt erősíti…
Felhívtam. Igaz, már csak kora este, mert előbb aludtunk egy verset Mauglival. Jól sejtettem, Apó még bent volt.
— Megkaptam az idézést. Mit követtem el?
— Miért, melyik rész volt aláhúzva? A gyanúsítottként, vagy a tanúként? — megismerte a hangomat.
— Hát, igazság szerint a hátulja van telefirkálva, mint a versenybiciklistának…
— Merre jártál — kérdezte Apó —, hogy napok óta felhívni sem tudunk?
— Hát, tudod, a nők… Most is ezzel a Kimbézingerrel voltam, egyszerűen nem engedett el!
Próbáltam ugyanolyan könnyed lenni, mint régebben, pedig gyanítottam, hogy valamelyik saját ügyem kerülhetett terítékre. Így viszont saját érdekem is azt kívánta, hogy belemenjek a játékba. Kevés törvénysértőnek van megadatva, hogy rögtön a gyökereknél félrevezesse a nyomozást!
— Képzeld el, láttam a fényképedet! — újságolta.
— Már megint ezek a paparadzik… A Bézinger is panaszkodik, hogy amióta velem van, folyton fényképezik! Mindig ez a címlap, meg a címlap…
— Nem! Egy körözésen láttalak!
— Feljelentett Demimúr gyerektartásért? Csak elment apaságira ez a Brúszvilisz?
— Nem! Szegény most biztos sajátjaként szeretgeti a te gyerekedet… Viszont éppen tegnap láttam a fantomképet a kutyás gyilkosról. Kiköpött te!
Bár nevetett, éreztem, hogy valahol igazat mond. Honnan szedtek ezek ilyen jó leírást rólam? Én láttam az újságokban a körözést, kábé ötezer emberre passzolt volna, és én nem is lettem volna köztük!
— Tudod, az emberben a lélek különös módon működik! A vágyait vetíti ki idegen emberekre! Gondold végig, szerintem az anyósodra is hasonlítok! Talán csak a bajusz a különbség…
— Igazad van, a Tied rövidebb! — nevette el magát végre őszintén Apó. Ettől azért kissé megnyugodtam, mégsem lehet olyan közvetlen a baj.
A vége az volt, hogy még aznap este bementem.
Mauglinak mondani se kellett, már vackolt is vissza a rongyára, nem lett volna szerencsés, ha most magammal viszem. Annyit tettem csak, hogy kinyitottam a vécé ajtaját, kifele nyílt, Maugli nehezen boldogult vele. A deszkával és a lehúzóval már könnyedén elbírt. A kamrából kitettem a lábosába egy vadmalac-combot, nem tudhatom, mikor jövök haza. A bejárati ajtót nem zártam be, belülről kilinccsel nyílt, kívül viszont csak gomb volt. Ha ki akar menni, ki tud, legfeljebb utána benyomja az ajtót.
— Ha telefonon keresnek, ne vedd fel! — böktem még oda Mauglinak, mire azonnal tromfolt:
„Fizetted volna be a számlát, akkor legalább csörögne! Most, csak ha leverem…”
A kapuőr megbökte ujjával sapkája szélét, szinte köszönés helyett már mondta is:
— Fent van a helyén. Már várja magát! — Egy darabig kotorászott a belépőszámos dobozban, maga sem tudta, hogy adjon-e, vagy sem, de aztán csak intett, hogy menjek.
Beléptem Apó szobájába, aki nagy örömmel rázott velem kezet, aztán egy fiatalembert mutatott be.
— Ő itt Túri Attila, vezényelt nyomozó, aki ezt az ügyet összefogja. Ő járt nálad is!
Kezet fogtam a fiatal, jókötésű hadnaggyal, akin észrevettem, hogy zavarja sötét szemüvegem. Mégsem ő kérdezett rá a szemüvegre, hanem Apó.
— Semmi komoly, csak egy kis kötőhártya-gyulladás… Tudod, aki annyi mocskos dolgot lát, mint én, annak könnyel elfertőződik a szeme! Na, most már mutassátok, mitek van, aztán haladjunk!
Már nagyon kíváncsi voltam, mennyit tudnak. Igazság szerint még örültem is az új feladatnak…
Huszonötödik fejezet — Dzsekicsen
Macska este betelefonált Apónak, aztán be is jött hozzá. Dzsekicsen számára érdekes volt szemtől szembe látni egy élő legendát!
A fiú furcsállta, hogy sötét szemüveget hord, a kötőhártya-gyulladásos magyarázatot hitte is, meg nem is. Úgy gondolta, hogy a Macska inkább titokzatosabb külsőt szeretett volna kölcsönözni magának. Dzsekicsen úgy vélte, hogy a férfi így is éppen elég titokzatos.
A délelőtti gondolatok eszébe se jutottak. Macska olyan hihetetlen nyugalmat, olyan magabiztosságot sugárzott magából, hogy uralta a beszélgetés egész folyamatát. Beszélgetőpartnereinek koncentrálniuk kellett ahhoz, hogy ne keltsék az alárendeltség látszatát, így egyszerűen nem maradt szabad kapacitás az egyéb gondolatokra.
A hadnagy átadta az összes keletkezett irat másolatát Macskának, azzal, hogy éjszaka átszalad rajtuk, és másnap személyesen átbeszélik a kérdéses részeket.
— Várunk még valahonnan valamit? — kérdezte Macska.
— Annak a körzeti megbízottnak a jelentését, ahol te is laksz! Látod, itt van a jelentés egy megtalált szarvasbőr-darabról, amit egy kukába hajított ki valaki, és annak a szarvasnak a combjáról való, amit a kettősgyilkosságnál találtunk!
— És mit keres a KMB-s? — kérdezte a Macska.
— Hogy kinek van fegyvertartási engedélye a közelben!
Macska kifejtette a véleményét arról, hogy ez nem igazán viszi közelebb a megoldáshoz a nyomozást, és ezzel tulajdonképpen Dzsekicsen is egyetértett.
A Macska elment, a fiú pedig egyedül maradt a szobájában.
Egyedül maradt, és úgy érezte, hogy agya megszabadult egy béklyótól. Egyedül maradt, a hirtelen elemi erővel elősorjázó kérdésekkel. Egyedül maradt, és nem tudta ezeket a kérdéseket feltenni senkinek… Annak se, aki — úgy vélte — a kérdések nagy részére talán már most is tudja a választ!
Huszonhatodik fejezet — A Macska
Hazavittem az aktákat.
Amikor a ház elé értem, Maugli csatlakozott hozzám, csavarogni volt… Igen, meg kellene oldani, hogy egyedül haza tudjon menni, ha akar, bár ennek túl nagy jelentősége nincs. Nem tudok olyan élethelyzetet elképzelni, amikor Maugli nagyobb biztonságban lenne otthon, mint kint, így pusztán kényelmi szempontok miatt merült fel a kérdés.
Otthon Maugli leheveredett, aztán velem gondolta, amit én az íróasztalnál olvastam.
A Túri nevű fiatalember megdöbbentően sokat összerakott a nyomokból! Ezek egy részét figyelmetlenségből hagytuk hátra, másokat szándékosan kreáltuk, félrevezető szándékkal — mint kiderült, hiába. Ez a fiú gyakorlatilag mindent tudott rólunk, csak azt a különleges adottságot nem, ami viszont logikailag nem nagyon következtethető ki!
Végiggondoltuk a lehetőségeket. Nem voltunk kétségbeesve, de el kellett dönteni, milyen utat válasszunk.
Vállalhatjuk a bújócskázást, vagyis óvatosabban tesszük ugyanazt, mint eddig, de ezzel Macska nimbuszát is feléljük, hiszen nem lennének meg az elkövetők. A másik megoldás az lehet, hogy produkálunk egy tettest, és utána máshova tesszük át „áldásos” tevékenységünket! Úgyis szerepelt terveink között, hogy külföldre megyünk, hát ennek eljöhetett az ideje.
Maugli rám bízta a döntést, én pedig a második megoldást fogadtam el. Hozzá kellett fogni a megvalósításhoz!
Felhívtam a fiatal nyomozót, találkozót beszéltem meg vele.
Mauglit megint otthon hagytam, mondtam neki, hogy aludja ki magát előre! Nem tudhatjuk, mennyire lesznek zsúfoltak következő napjaink!
A hadnagy már a presszó teraszán ült egy asztalnál, poharában üdítő.
A nap erősen sütött, a vénasszonyok nyara — vagy ahogy mostanában mondják, az indián nyár — összeszedte minden maradék erejét. Most legalább nem kellett magyarázkodnom szemüvegem miatt, hiszen mások is elővették.
Kértem magamnak egy konyakot — én nem voltam szolgálatban! — és amíg kihozták, semleges dolgokról beszélgettünk.
A fiatalember gondolatai között turkálgattam egy kicsit, és őszintén megdöbbentem. Ez az ember gyanúsít engem! Nagyon felszínes ez a gyanú, éppen csak ébredezik, de akkor is gyanú!
Gyorsan kell cselekednem, hogy mihamarabb elvegyék ettől a gyerektől az ügyet, különben baj lehet.
Végigfutottunk az aktacsomón, tisztáztunk néhány részletet, majd intettem a pincérnek, hogy fizetek. A hadnagy fogyasztását is én fizettem, amit ő elég kelletlenül fogadott. Az első találkozásunkkor éreztem, hogy tisztelettel, majdnem áhítattal tekintett rám, nos, hát ennek mostanra nyoma sem maradt. Már indultam volna, amikor kibökte a kérdést, ami már percek óta foglalkoztatta:
— Tényleg olyan szép kutyád van? Amikor kerestelek, a szomszéd mesélte, hogy akkora, mint egy medve…
— A mosómedve is medve! — vettem viccesre a dolgot, szerettem volna kiűzni a gyanút Túri hadnagy fejéből. — Ha végeztünk ezzel az üggyel, szívesen meg is mutatom, de most egy vidéki unokatestvéremnél van. Amíg veletek dolgozom, képtelen vagyok a megszokott időbeosztásban élni, unokaöcsém pedig szívesen vállalta.
Gyorsan elbúcsúztam, mert éreztem, hogy a fiatalember fejében formálódnak a további kérdések, és én nem akartam magyarázkodni. Szerencsére tekintélyem elvette a bátorságát attól, hogy akaratom ellenére feltartson. Siettem haza. Sok dolgunk volt!
Cselekednünk kellett. Mauglit pórázra kaptam, elmentünk egy kutyafuttatóhoz. Szombat lévén, bíztam benne, hogy sokan lesznek ott.
Egész úton odafelé magyaráztam neki a használatos vezényszavakat, és, hogy azokra mit tegyen. Megbeszéltük, hogy jókedvűen hajtsa végre az utasításokat, de néha rosszalkodjon, és hogy csóválja a farkát veszettül! Abban is megállapodtunk, hogy általában is barátkozni fog a kutyákkal, de ha akkorával találkozik, mint ő, hát azzal különösen! Ha meg olyannal találkozik, amelyiknek a gazdája hasonló termetű, mint én, hát azzal essen szerelembe, ha fiú, ha lány!
Megérkeztünk, és a helyzet jobb volt, mint amire számítottam. Féltem, hogy tele lesz a futtató idősebb, de tehetősebb gazdákkal és kutyabőrös ebeikkel, de ehelyett aránylag fiatalok uralták a terepet, akik kutyájuk méreteivel, ügyességével próbáltak imponálni a többieknek.
Mi tartottuk magunkat eredeti tervünkhöz, és mintegy félóra múlva megérkezett az a pár, amelyik minden szempontból megfelelt igényeinknek. A férfi erősebb testalkatú volt, mint én, de magassága, hajszíne, szeme megfelelt a körözésben található személyleírásnak. Az arca már nem hasonlított annyira a robotképre, de ha minden a terv szerint megy, akkor ennek nincs is olyan nagy jelentősége…
Maugli meghódította a kutyát. Miután minden gondolatát ismerte, könnyen el tudta nyerni bizalmát, a barátságát. Addig én a gazdit vettem kezelésbe. Kitárgyaltuk, hogy melyik tápszer vált be és melyik nem, hogy lehet kijönni a kutyátlan szomszédokkal, mennyibe kerülnek az oltások, a gyógyszerek, hol van megbízható és jó állatorvos — és itt szerencsém volt. Ugyanahhoz a dokihoz jártak, ahol mi voltunk Mauglival.
Ez nagyon hálás témának bizonyult, mert neki is nagyon szimpatikus volt az állatorvos. Egy óra múlva az volt az érzése, mintha évek óta ismertük volna egymást. Alkonyodott, mire elbúcsúztunk.
Természetesen elfogadta meghívásomat másnapra, a mi kiserdőnkbe.
Abba, ahol annakidején az új, a teljes élet kezdődött számomra.
Vasárnap reggel a megadott helyen vártak ránk. A két kutya nagy ovációval üdvözölte egymást, mi pedig kezet ráztunk, aztán beszálltunk a kocsiba, és mentünk tovább.
Nem álltam meg az erdő szélén, hanem egy gazdasági úton beljebb mentem, nem akartam, hogy a kocsit később felismerjék.
Egy nagyon hangulatos kis réten megálltunk, kiszálltunk. A másik kutya feltartott orral szimatolgatott, ismerkedett az idegen hellyel, de Maugli a megbeszéltek szerint feltartott farokkal, boldogan csaholva elszaladt, persze a másik lelkendezve loholt utána. Mi lassan, ráérősen, beszélgetve sétálgattunk utánuk, illetve csak egyszerűen ugyanabba az irányba.
A férfi mesélt. Elmondta, hogy hiányzik a vidéki élet, amit néhány hónapja elhagyott. Azon a környéken nem kapott munkát, és remélte, hogy a Nagyvárosban könnyebb dolga lesz. Számításait nem találta meg, próbaidőre vette fel egy maszek, de a férfi gyanította, hogy a próbaidő letelte után meneszteni fogják. Azt gondolta, hogy be se jelentették, mégis kénytelen volt elfogadni ezt az átmeneti lehetőséget is, hiszen a lakbért is fizetnie kell valamiből. Éppen néhány napja költözött már a harmadik albérletébe. Az elsőben nem tolerálták a kutyát, a másodikat meg — miután tartalékait felélte — fizetni nem tudta.
Azt hiszem, lámpással se találhattam volna megfelelőbb személyt céljaimnak!
Amikor egy kivágott fa mintegy húsz centire kiálló törzse közelébe érkeztünk, melléléptem, és elgáncsoltam. Annyira megleptem, hogy képtelen volt védekezni. Egyszerűen nem tudta, hogy mi történik vele.
Mielőtt a földre esett volna, kabátjánál fogva elkaptam, és úgy fordítottam, hogy arca a tuskó felé nézzen. Minden erőmet összeszedve, vagy fél méter magasból csaptam fejét a tönkhöz.
Most jobban ráértem, mint máskor. Leültem mellé, és különleges csemegeként figyeltem, hogy múlnak el a gondolatok egy ember fejében… Olyan érzésem volt, mint orgazmus után, amikor az ember megnyugszik, és pulzusa, lélegzetének üteme a felfokozottról lelassul. Csak itt a lassulás nem állt meg a normál értéken!
Előszedtem zsebemből a Nóra nevű lánynak a nyakláncát, amin egy Szűz Mária képpel ellátott, kis kinyitható medál volt, és elővettem még az erdőben lelőtt erdész óráját, valamint a vadász tárcáját. A fiatalember saját tárcájából kivettem az összes pénzt — egy ezrest, egy ötszázast, meg egy fél marék aprót —, és a vadász tárcájába tettem, azt pedig becsúsztattam felöltőjének belső zsebébe. Kezéről óráját levettem, és az erdészére cseréltem.
Felvettem a földről az elejtett pórázt, és erősen a férfi csuklójára hurkoltam, majd füttyentettem Mauglinak. Néhány percen belül megjelent a két kutya, viháncolva, egymást kergetve értek mellénk. A férfi kutyája odaszaladt földön fekvő gazdájához, kezét szagolgatta, majd a szétfröccsent vért, és nem értett az egészből semmit. Odahajoltam, és nyakörvére csatoltam a karabinert.
Elindultunk Mauglival előre, mentünk vagy tíz métert, és hívni kezdtük a kutyát. Az már érezte, hogy baj van, bökdöste orrával a hullát, aztán kétségbeesetten szűkölni kezdett. Hívásunkra nekilódult, de a póráz visszarántotta. A rántás a holttestet majdnem teljesen áthúzta a tuskón. Mi folyamatosan hátráltunk, közben tovább hergeltük az ebet. Már gondolatait is manipuláltuk, felváltva lőttük fejébe az egymásnak ellentmondó gondolatokat… A félőrült kutya csak hörögni tudott, hiszen nyakörve a torkát szorította, míg vagy tizenöt métert vonszolta a magatehetetlen testet maga után.
Nekünk ennyi elég is volt. Otthagytuk, és elindultunk a kocsihoz. Egyre halkabban, de még sokáig hallottuk a kétségbeesett vonyítást.
Beültünk a kocsiba, és hazamentünk.
Maugli nem szólt egy szót sem, kizárt.
Erre a napra már nem is volt több dolgunk. Vártuk a telefont.
Huszonhetedik fejezet — Dzsekicsen
Vasárnap kora délután csengett Dzsekicsen mobilja. A kiserdőben figyelőszolgálatot teljesítő polgárőrök parancsnoka hívta, hogy találtak egy hullát, meg egy kutyát a kiserdőben. Úgy tűnik, hogy baleset, de ha az illető a keresett tettes, akkor az is eredmény!
Dzsekicsen egyszerre ért oda a szemlebizottsággal. Nagy nyüzsgés fogadta őket, mert az egyik csapat a holttest körül tett-vett, a másik pedig a kutyát kötözte le.
A polgárőr elmondta, hogy a kutya szűkölésére, vonyítására figyelt fel. Amikor a közelbe ért, akkor látta meg, hogy egy pánikban levő, nagyon kimerült állat vonszol egy magatehetetlen férfit a csuklójára hurkolt póráznál fogva. Amikor megpróbált odamenni, hogy megállapítsa, él-e még a férfi, a kutya őrjöngeni kezdett. Nem tudott mást tenni, mint — elég komoly kockázatot vállalva — a sokkolót nyomta a pofájához, de közben hátra kellett kapnia a kezét a kaffogó agyarak elől. Így az ütés nem kábította el a kutyát, de a fájdalomtól felágaskodott. Ekkor a fiatalember bátran ráugrott, felborította, bal alkarját a kutya torkának lökte, míg a sokkolót bordái közé nyomta. Az eb most már valóban mozgásképtelenné vált.
Nem kellett sokáig vizsgálgatnia, a férfi számára nyilvánvaló volt, a megtalált ember meghalt. A polgárőrök néhány percen belül a helyszínre érkeztek, és rögtön biztosították is azt. A parancsnok már akkor értesítette a rendőröket és a mentőket, amikor az első jelentést rádión megkapta.
Amikor Dzsekicsen megérkezett, akkor kezdett a kutya — amelyről egészen megfeledkeztek — magához térni. Két polgárőr szinte egyszerre vetette magát rá, szerencsére még nagyon kábult volt az eb, így egy szíjbilinccsel össze tudták kötözni a pofáját, egy másikkal pedig a lábait. A szerencsétlen állat vergődött, dobálta magát, míg végre valakinek eszébe jutott, és egy rongyot terített a fejére. Akkor lecsillapodott.
Az orvos elsődleges véleménye az volt, hogy ezek futottak valahova, de a férfi elbotlott, a feszülő póráz pedig kibillentette az egyensúlyából. Hirtelen nem tudta elengedni a pórázt, mert a csuklójára volt hurkolva. Nagy erővel esett arccal a tuskónak, a leszakadt arckoponya darabjai az agyig is felhatolhattak, és nyaki csigolyatörés sem kizárt. A többi sérülés akkor keletkezhetett, amikor a kutya vagy ötven méteren keresztül vonszolta a jobb kezénél fogva a hullát. Azt, hogy melyik tuskónak esett neki, könnyű volt megállapítani, hiszen nagyon széles vonszolási nyom vezetett visszafelé, a fatönkön a vérnyomok pedig magukért beszéltek.
Az orvos szerint tehát baleset történt. A helyszínelés ettől kezdve ennek a szellemében zajlott. Dzsekicsen csak most tudta igazán szemrevételezni a holttestet, és megállapította, hogy gyakorlatilag minden szempontból megfelel a körözésben felvázolt szempontoknak. Mondjuk, a fantomkép jelenleg használhatatlan, hiszen az arc a felismerhetetlenségig összezúzódott, de ha a férfi személye ismertté válik, régi képeivel összevethető lesz. Az első fogak is kitörtek, így a harapásnyom sem volt értékelhető. Talán lesz olyan ismerős, aki erről nyilatkozhat, vagy felderíthető lesz az illető fogorvosa is.
Kiforgatták a hulla zsebeit, összeszedték a személyes tárgyakat, és azok a ruhákkal együtt mentek a laborba. Igazolvány nem volt a szerencsétlennél, pénze volt vagy másfélezer forint. Egyetlen tárgy nem passzolt csak a képbe, egy elszakadt nyaklánc, Szűzmáriás medállal, a pénztárca zipzáras zsebében.
A medált a technikus Dzsekicsen kérésére lefényképezte polaroiddal, mielőtt a zacskóba tette volna.
A fiú felhívta Zolit, és megkérdezte, hogy volt-e Nórinak nyaklánca?
— Volt — mondta Zoli — egy vékony arany, úgynevezett géplánc, és rajta egy medál, amit ki lehetett nyitni. Belül egy Mária-kép.
— Lehet, hogy megvan a tettes — mondta Dzsekicsen.
— Lődd agyon a rohadtat! — kiáltotta Zoli.
— Már nem tudom. Meghalt.
Később a boncolás igazolta az elsődleges véleményeket, a személyes tárgyak felismertetésekor pedig kiderült, hogy a tárca az erdőben legyilkolt vadászé, az óra pedig az erdészé volt.
Elrendelték az ismeretlen holttest körözését, de kilétével kapcsolatban semmilyen adat, vagy információ nem került elő.
Apó megköszönte Macskának, hogy időt és energiát áldozott a köz oltárán. A keletkezett ügyeket az elkövető halála miatt megszűntették. Dzsekicsen vezénylését visszavonta a kábítószeres csoport.
Dzsekicsen megnyugodhatott volna.
Nem nyugodott meg. Képtelen volt kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy egy ilyen bonyolult ügy nem oldódhat meg ilyen egyszerűen!
Nem hitte el, hogy egy ilyen összeszokott páros, mint a tettes és a kutyája, ennyire primitív hibát kövessen el!
Nem hitte el, hogy egy olyan kutyát, amely színészeket megszégyenítő képességeket tud felvonultatni — példa a „műharc” a kiserdőben, Nóri előtt —, vagy olyan fegyelmezett, mint amiről a dozsóban tett tanúbizonyságot, egy erdőben pórázon kellene vezetni, ráadásul szoros hurokkal a csuklón! Nem hitte el, hogy egy olyan kutya, amelyik képes gazdájával jól összehangolt támadásokat végrehajtani ember és állat ellen, és képes egy vaddisznó bőrét szétszaggatni, egyszer csak képtelen egy két centi széles bőrszíjat szétrágni, vagy elharapni!
Dzsekicsen felhívta a polgárőrök parancsnokát, hogy a kutya sorsa felől érdeklődjön. A férfi elmondta, hogy az eb vagy két hétig karanténban volt. Meg akarták tudni, attól volt-e pánikban, mert a gazdája meghalt, vagy valamilyen idegrendszeri probléma okozta már azt is, hogy elrántotta a gazdáját.
Elmondta még, hogy az állat a két hét alatt teljesen megnyugodott, és gyönyörűen produkálta magát a parancsszavakra. Kikérték tehát a Polgárőrségnek, és a kutya jelenleg is szolgálatban van!
Dzsekicsen kocsiba vágta magát, és kiment megnézni. Az ebet új gazdája csak dicsérni tudta, azt állította, hogy ilyen szófogadó, nyugodt állattal még nem volt dolga.
— Mivel eteted? — kérdezte Dzsekicsen, mert egy gyanú nyitogatta szárnyait fejében.
— Hát szárazat adok neki! Nincs nekem időm főzni, még magamnak se! — állította az őr.
Dzsekicsen kocsiba ült, és elment a legközelebbi hentesig. Vett egy csülköt, meg vagy fél kiló vesét. Visszament, és odakínálta a kutyának.
Ursus — ez volt az új neve, talán nem is véletlenül — megszagolta, megnyalta az elétett finomságokat, de aztán teljes nyugalommal lefeküdt, és fejét mellső praclijára téve lehunyta a szemeit.
Dzsekicsennek ismét eszébe jutott valami. A kocsiba pattant, és elviharzott.
A keresett kutya gipsszel rögzített nyoma ott van az életeseknél, az íróasztal fiókjában, a sportcipő nyomával együtt!
Amikor arról a bizonyos helyszínről visszajött, nem tudott azonnal jelentést írni, mert haladéktalanul indulnia kellett valahová. A gipsznyomokat a fiókba tette, és úgy felejtkezett el róluk, hogy jobban se kell…
Az életeseknél annál az asztalnál már egy új kolléga ült, hiszen Dzsekicsen csak ideiglenesen volt vezényelve hozzájuk. Az új fiú persze tudta, hogy ki ő, és kérdezés nélkül adott át Dzsekicsennek egy papírdobozt, benne a gipsznyomatokkal, meg a mások számára olvashatatlan feljegyzésekkel.
Dzsekicsen a dobozt az anyósülésre dobta, és már indult is vissza a polgárőrökhöz.
Ursus nyugodtan tűrte, hogy lábait emelgessék, és minden talpát külön-külön, és többször is, összevessék a gipsznyomokkal.
Nem kellett szakértőnek lenni, hogy megállapítsák: — Ursus nem azonos a gyilkos kutyájával!
Ursus bármelyik talpa keskenyebb volt a rögzítettnél, és ráadásul egyiken sem volt olyan hiány, ami a gipszen egyértelműen látszott. A rögzített nyomon az egyik ujjpárnából egy élesen körülhatárolható darab hiányzott.
— Mint Mauglinak — gondolta Dzsekicsen. Amikor Maugli még kölyök volt, egy alkalommal Margit nénihez kellett átvinni, mert nem tudták, hogy mikor végez a fiú a szolgálattal. Amikor Margit néni a boltjából ebédszünetre hazament, akkor vette észre a kerítés tüskéjén a mancsával fennakadt, síró Mauglit. A kutya talpa begyógyult, de Dzsekicsen gyanította, hogy ilyesmi nyoma maradhatott ennek a sérülésnek.
Szóval, a kutya nem azonos. Mi a helyzet a halottal?
Megtudta, hogy a megtalált holttest még nincs eltemetve!
Az ügy az államigazgatási eljárás keretei között folyt, hiszen a halálesetben bűncselekmény gyanúja nem merült fel. A temetési engedélyt kiadták ugyan, de a holttest még midig a hűtőkamrában van, mert kilétét ez idáig nem sikerült megállapítani. Ha hozzátartozó nem jelentkezik, akkor az Önkormányzat temetteti el, de hát a köz malmai lassan őrölnek…
Dzsekicsen nem tudott iszonyat nélkül a tetem fejére nézni. Hihetetlennek tartotta, hogy ilyen súlyos roncsolást egy ütés okozott, de a szakértői vélemény szerint a férfi arca tényleg csak egyszer érintkezett a tuskóval, igaz, annak éles sarkával. A becsapódási erő pedig lehetett nagyon nagy, hiszen az áldozat volt vagy nyolcvan kiló, futott, és ehhez hozzáadódott a póráz rántása is.
De a sportcipő akkor is nagyon szűk lett volna a szerencsétlennek!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Zalán György
