Vandra Attila : Melletlen nők országa epilógus: Az elátkozott kard

A perzsák igencsak nehéz hónapokat élnek át, amíg átérnek a Kaukázuson. De mi lesz azon túl, ha kiérnek végre a sztyeppére? Sikerül-e érvényt szerezniük túlerejüknek?

 

 

11.  Epilógus: Az elátkozott kard

 

 

Végül a szeptember is beköszöntött, mire a perzsák átértek a Kaukázus másik oldalára. Hiába készültek a támadásra, az nem érkezett. Pontosabban szakákkal — ahogyan ők neveztek minden lovas nomád népet — nem találkoztak. Ám enni kellett. Városok, falvak itt a sztyeppén nem voltak, a nomád népek nem éltek „civilizált” körülmények közt. Fogták jurtáikat, s arrébb álltak. Néha néhány lovas keltett bennük pánikot, utolérni őket, és leszámolni velük ritkán sikerült. A Dar-e-Alan viszont többször is „eldugult”, az utánpótlás akadozott, a sereg éhezett, betegség ütött ki köztük. Szeptember közepén egy kalandosan átjutott konvoj arról számolt be, hogy a hágó tetején havas eső esett, s a Kaukázus hósapkája lejjebb ereszkedett. Bahadur a visszavonulás mellett döntött, mentse, ami menthető. Már sokezer emberét vesztette el. Ám a visszaút sem bizonyult leányálomnak. Kaptak időnként egy-egy biztatást és emlékeztetőt, nehogy elfeledjék az odavezető útjuk borzalmait.

A két Kaukázus közti fennsíkon végre hadrendbe állva várhatták a sztyeppei népek támadását, de az — leszámítva a szokásos zaklatást — ismét elmaradt. A perzsáknak eszükbe sem jutott kísérletet tenni a Nagy-Kaukázus meghódítására. Néhány napi „állóháború”, és az utánpótlás újabb elakadása után Bahadur a további kivonulás mellett döntött, mielőtt egy nagyobb hóeséstől el nem dugul a Kis-Kaukázus hágója. Jaj lenne az itt rekedteknek, ha már visszavonulniuk sincs hova!

Bár az Oxonon (Amu Darja) sikerült átkelniük, és újra birtokba venniük Közép-Ázsia két nagy folyója közti területet, amelyet Kürosz halálakor vesztettek el, a Jaxartészen való átkelés ismét kemény diónak bizonyult a perzsák keleti serege számára. Hiába kerestek más átkelőhelyet, mindenünnen vérző fejjel kellett visszavonulniuk, le kellett mondaniuk Tomürisz királynő megbüntetéséről. Végül északnyugatra fordultak, a Kaspi-tenger felé, hogy egyesüljenek a Kaukázuson átkelő sereggel, hátha velük együtt sikerül a türkök egy része által is támogatott masszagéta-szaka-daha szövetséget hátba támadni. A dahákat még sikerült legyőzniük, de a szakák területéről ismét hátrálniuk kellett. A Kaspi-tenger megkerülése kudarcba fulladt.

Dáriusz király személyesen vezette a harmadik sereget. Már egy évvel azelőtt hajóhídon átkelt a Boszporuszon, s megvetette lábát Trákiában. Tavasszal átkelt a Dunán, s így indult Idanthürszosz király által vezetett szkíta-trák-agatürsz-dák szövetség ellen. Neki nem hegyen, hanem a Duna síkságán vezetett útja, ahol elvileg nem várhatták hasonló meglepetések, mint kaukázusi csapatait. Bár fekete-tengeri flottájának több helyen is sikerült az északnyugati parton megvetnie a lábát, hiába akart támogatásukra, észak felé vonulni. Idanthürszosz nyugatról támadgatta csapatait, bár komoly ütközetbe nem bocsátkozott. Dáriusz úgy döntött, leszámol a szkítákkal, hogy nyugta legyen tőlük, különben ő kerülhet két tűz közé. Hiába küldött küldöncöt is Idanthürszoszhoz, vállalja már fel a harcot, kijelölve a csatateret, ahol hajlandó összemérni csapata erejét a perzsákkal, a szkíták kerülték a döntő ütközetet, de az utánpótlásait elvágták. Az éhező, kimerült perzsa seregnek végül komolyabb csata nélkül, dolgavégezetlenül kellett visszavonulnia. Igaz, Trákiából nem űzték ki őket. A szkíta hadjáratban nyolcvanezer perzsa katona vesztette életét.

Kivételesen meleg őszutó ünnepelte, ahogy az utolsó perzsa is elhagyta a Kaukázus környékét. A felhőtlen naplemente sugarai beragyogták a pillanatot, amikor világgá lehetett kürtölni:

— Szabadok vagyunk! Újra szabadok!

A felszabadítók serege összegyűlt a hegy lábánál. Már nemcsak a jászok seregében voltak nők, hiszen látva példájukat, a kaukázusi asszonyok is kivették részüket a harcokból. Követ, amforákat és fáklyákat dobálni ők is tudtak, sőt, egyik-másiknak a kezében jól állt az íj is.

A győztes sereg várta az ünnepi beszédet. A vezérkar kiállt egy dombtetőre. Egymásra néztek, ki is legyen az első felszólaló. Egyre többen tekintettek Ata felé, aki már egy ideje nem viselt női ruhát. A visszafele kergetés közben nem kellett a rémületet még jobban ráhozni a perzsákra.

— Én? Dee… Én csak… — szabódott.

— Mindenki tudja, hogy tőled rettegtek a perzsák! — biztatta Kurt.

— Nem tőlem, hanem a ha-mazan dzsinnektől. Én csak annak öltöztem néha. Akkor álljon ki Enéh… Ő gyakrabban állt ott az almásderes lovon, mint én.

— A te ötleted volt — kontrázott Kharimész is.

— Nem! Te keltetted a legendát, és kürtölted világgá.

— Nem lett volna mit, ha nem indulsz harcba az élükön, te is amazonnak öltözve. S te adtad a „melletlen” ha-mazan dzsinn ötletét, amiként ők nevezték azt, akitől rettegtek.

Valaki a katonák közül elkiáltotta Ata nevét, és egyre többen kezdték követelni, ő álljon ki. Amikor már az egész tömeg ritmusosan őt szólította, nem tehetett mást, engedett a kérésnek.

— Ez a győzelem a miénk! Csak együtt tudtuk elérni! Köszönjük meg egymásnak!

Éljenzés tört ki. Egy lóhalálában érkező hírnök zavarta meg az ünneplést. Batrazt, az alánok parancsnokát kereste.

— Árpán fejedelem meghalt!

Mivel a harcnak úgyis vége, az alánoknak haza kellett indulniuk. A fejedelemnek utóda nincs, újat kell választani.

— Ahhoz nem kell hazamennetek — szólt közbe Gubul, a roxolán király. Hiszen itt van mindenki, akinek beleszólása lenne a választásba.

— Alán fejedelmet csak alán földön lehet… — akadékoskodott Batraz.

— Beavatni csak ott lehet. Egyértelmű. Megválasztani bárhol. Ha csatában esett volna el, esetleg idegen földön, akkor hazaszaladnátok a harcmezőről? Feladva a csatát?

— Ez igaz — hagyta meggyőzni magát Batraz.

— Mi is csatlakozhatunk? — kérdezte a jazig törzsfőnök.

— Természetesen. Sőt! Amint Ata mondta, e győzelmet is csak együtt tudtuk elérni. Most már nem választ el országhatár. Épp olyan alánok vagytok, mint mi. Ráadásul édesapád volt a választott fejedelmünk, amíg meg nem halt… — fordult Ata felé Batraz.

— Hiszen akkor van jogos trónörökös! — szólt közbe Mokzun, egy másik alán vezér. — Én amúgy is őt akartam ajánlani…

— De… Én… csak… — hebegett Ata.

— Koronáztak már nálad fiatalabb uralkodót! — biztatta Mokzun. — Fejedelmet nem a következő tavaszig választunk, hanem egy életre. Nemcsak a tehetségedet bizonyítottad, hanem azt is, hogy tanulsz az elkövetett hibákból, s emelt fővel vállalod őket. Az emberek hisznek benned, követnek. Ahányszor azt mondtad, „Kellene valaki, aki…” tíz jelentkező akadt. Még ahhoz az eszement pásztorfiús cselhez is többen jelentkeztek. Ha így folytatod, nagy fejedelem lehet belőled! Addig lesz tanácsadód. Rám bizton számíthatsz… uram.

Az alán törzsek vezérei egymásra néztek, s sorban mindenki rábólintott. Még Batraz is. Mindannyian fél térdre ereszkedtek.

— Akkor irány haza! Az új fejedelmet be kell iktatni, népünknek be kell mutatni!

A jelenlevők sorba járultak Atához, az alán vezérek hódolni, más népek vezetői gratulálni. Utolsóknak Kurt és Farkas maradtak.

— Engedd meg, hogy felajánljam csapataim szolgálatát. Szükséged lesz testőrségre a hazavezető úton. Most már híre ment, mindenki tudja, ki ennek a haditervnek az értelmi szerzője, és ki ölte meg Árjánészt. Egy elbújt perzsa merényletet kísérelhet meg ellened. Bár mindenki rábólintott megválasztásodra, biztos akad olyan alán törzsfőnök is, aki féltékeny… — figyelmeztette Kurt.

— Társulhatunk mi is? — kérdezte Farkas is.

— Megköszönöm mindkettőtöknek.

 

A beiktatásra az Alán-fennsíkon került sor, hatalmas tömeg előtt. A ceremónia végén Ata kivont karddal állt ki az összegyűltek elé, és tett esküt. A felhangzó éljenzésben egyre hallhatóbbá vált az „Ata Ilah! (Ata isten) — kiáltás, amely fokozatosan A-ti-lah végül A-til-la alakot öltött.

— Miért kiáltják ezt? — súgta oda a fősámánnak. — Ezt nem akarom!

— Minden népnek szüksége van istenekre, akikben higgyenek. A legtöbb uralkodó az istenek leszármazóinak tartja magát. A nép pedig kívánja hinni, hogy úgy van. Így senkinek sem jut eszébe kétségbe vonni őt. Könnyebben tudnak kormányozni, s ez mindenkinek jó.

— S nagyot lehet bukni e magaslatról. Hiszen egy Ilah sohasem lehetsz. Ember vagy és gyarló. Vészbe kergetheted népedet, mint Kürosz király csapatát a Jaxartésznél.

— Most — nyomta meg a szót a fősámán — ne rontsd el az ünnepet, uram! Szükségük van erre, főleg annyi szenvedés után.

Ata, bár minden porcikája lázongott, engedett a nyomásnak. Végül csak elcsendesült a tömeg.

— Uram, fejedelem! — súgta oda a fősámán. — Népünk főbírája is vagy. E tisztség beiktatása idején ajánlatos könyörületességet mutatni — tette hozzá súgva, tanácsként.

Egy csapatparancsnok járult elé, fél térdre ereszkedve.

— Néhány perzsát fogtunk el a környéken. Egyeseket lopás közben. Ítélkezzél fölöttük, uram!

— Hozzátok ide őket!

Amíg várakoztak, a szintén közel álló Mokzun ezt súgta oda:

— A nép keménykezű uralkodót akar, uram. Ezt bizonyítania kell most, ítélethozatalkor.

A perzsa foglyok szánalmas látványt nyújtottak. Egyeseknek páncéljuk sem volt. Mindegyikük szakadt, mocskos ruhát viselt, fegyverüket elkobozták, arcuk beesett az utóbbi napok nélkülözéseitől. A rajtuk levő lánc felsértette csuklóikat. Mindannyian térdre ereszkedtek, s homlokukat a földhöz érintetve megadóan várták sorsukat.

— Miért loptatok? — fordította Ata fejedelem perzsára a szót.

A legelöl álló felnézett, egyenesen Ata király szemébe. Arcán egy pillanatra meglepetés tükröződött. Végül csak annyit mondott.

— Elmenekültünk a perzsa seregből, uram király! Haza akartunk szökni…

— Miért? — kérdezte Ata fejedelem kétkedő hangon. Valamiért ismerősnek tűnt számára a fogoly, aki egyiptomi hangsúllyal beszélt.

— Féltünk, uram király! A melletlen ha-mazan dzsinnektől.

— Miért loptatok? — ismételte meg kérdését.

— Éheztünk, uram — hajtotta le a fejét. — Könyörülj rajtunk!

— Miért tenném? Ti könyörültetek rajtunk? Amikor leöltétek, és rabigába hordtátok férfijainkat? Amikor meggyaláztátok asszonyainkat, leányainkat? Amikor elvittétek az utolsó betevő falatot falvainkból, éhhalálra ítélve sokunkat? Miért lennék veletek könyörületes?

— Hat gyermekem vár otthon, uram király. Ne rajtam, rajtuk könyörülj! — támasztotta ismét földnek a homlokát.

Ata király hosszas gondolkodás után szólalt alánul meg:

— Kísérjétek őket át a hágón. S minden más, Alániában elfogott perzsát hasonlóképpen. Aki szökni próbál, azonnal kivégezni! — mondta az őröknek, majd a foglyokhoz fordult, ismét perzsára fordítva a szót: — Hazamehettek! Mondjátok meg otthon, a Kaukázus lakói, s főleg az alánok, szívesen látnak minden perzsa kereskedőt, s bárkit a Birodalomból, aki békés szándékkal jön ide. De ez az utolsó alkalom, amikor kegyelmet kapott az, aki fegyvert fogott ránk! — emelte fel hangját.

— Köszönjük, uram király! — érintette a földet homlokával a perzsák szószólója, társai követték példáját.

— Vigyétek őket!

Lassan tápászkodtak fel, elgyötört mozdulatokkal. Már megtettek néhány lépést, amikor a szószólójuk még egyszer megállt, visszafordult, ismét letérdelt, s lehajtott fejjel szólalt meg.

— Uram király, megismersz engem? Athamon vagyok, egyiptomi, Árjánész seregében szolgáltam. Kérek engedélyt, hogy kérdezzek tőled valamit.

— Rajta!

— Az a kard, ami az övében van, ugye Árjánész hercegé volt?

— S ha igen? — villant Ata szeme.

— Uram király, megkegyelmeztél nekünk. Vigyázz magadra, mert azon a kardon átok ül!

— Miféle átok, és honnan tudod?

— Árjánész herceg Egyiptomban kapta Ámon-Rá két papjától. Véletlenül hallgattam ki beszélgetésüket az utcán. Ha igaz, amit egymásnak mondtak, e kard megvédi viselőjét, ellenség nem árthat neki, hatalmat ad, akár világ ura is lehetne belőle. De csak ha — nyomta meg a szót — egy hozzá közelálló személy meg nem öli. Eddig minden tulajdonosával ez történt… III. Ramszeszt a felsége ölette meg, II. Uahibrét unokaöccse, II. Jahmszesz, Árján… — harapta el a szót, és tartott egy zavart szünetet. — Vigyázz magadra, uram! És bocsáss meg, mert merészkedtem figyelmeztetni téged.

— Neki… Árjánész hercegnek, ezt elmondtad?

— Nem, uram. Ő azt hiszem, csak annyit tudott, e kard megvédi tulajdonosát ellenségeitől, hatalmat ad neki, és akár világ urává is válhat. Azt már nem, hogy csak akkor, ha nem öli meg egy hozzá közel álló személy.

— Miért nem közölted vele?

— Gyűlöltem, uram!

— Vigyétek őket! — adta ki a parancsot Ata fejedelem, de a perzsa katona szavai láthatóan felkavarták. Higgyen, vagy ne higgyen neki?

 

Még aznap este felkereste nagyapját, Zudakot. A vak sámán, amint meghallotta unokája köszönését, felállt. A fejedelemnek meg kell adni a tiszteletet.

— Nagyapó! Tengirre! Nem az alán fejedelem, hanem kis unokád járult eléd. Méghozzá tanácsot kérni!  — ment oda hozzá, és megfogta a ráncos kezet. Az öreg arca felragyogott, és szabad kezét ő is rátette unokájáéra. Néhány pillanatig így örvendtek egymásnak.

— Miben segíthetek az én Atámnak? — törte meg a csendet Zudak.

Ata elmesélte, mit mondott neki a perzsa fogoly.

— Mondd, Nagyapa, lehet, hogy átok ül ezen a kardon? És azon gondolkodom, mi jogon vagyok én alán fejedelem, ha lehet, hogy apám perzsa…

— Mondd, én miként lehettem a jászok sámánja? Nekem se anyám, se apám nem volt az. Neked legalább édesanyád biztosan jász.

— Te lélekben igazi jász vagy! — háborodott fel Ata.

— És te? Amikor választanod kellett, melyik oldalra álltál? S ha tényleg nem Dul fia lennél, akkor is kék, égi[1] vér folyik ereidben, még ha perzsa is. Lélekben mi vagy? A nép bizalmat szavazott neked!

— Épp ez, ami megrémiszt, Nagyapa, jobban is, mint kellene. Az Ata Ilah… Ijesztő volt több ezer torokból hallani. Nem vagyok egy Ilah, csak Tengir teremtménye. Csak egy gyermek. Félig még az.

— Még, ha megnyertél egy háborút, akkor is…

— És ez a kard… Lehet igaz az, amit az a perzsa mondott? Tényleg átok ül rajta? Meg tudod állapítani Nagyapa? S ha van, le tudod venni róla? Nem akarok sem a világ ura lenni, sem szeretteim kardjától meghalni.

— De az emberek… a nép azt szeretné, ha győzelemre és dicsőségre vinnéd őket — gondolkodott el az öreg, végigtapogatva a kardot. — Mérgezett szavak… — szólalt meg ismét. — Csak el kell hinni őket, és máris működik az átok. A nép verhetetlennek hiszi magát, amíg annak a kardnak a viselője vezeti őket… Ha csalódnak benned, keresnek valakit a fejedelmi családban, aki „nem ellenség”. A gyanú magja máris termékeny földbe került. A kard gazdája rettegni fog szeretteitől. És azok tőle… Önmagát beteljesítő jóslat. Akár van tényleges átok a kardon, akár nincs. Elegek ehhez csak a mérgezett szavak…

— Akkor mit tegyek, Nagyapa? Hogyan szabaduljak meg az átoktól?

— Talán ha ezer évig senki sem veszi kezébe, az átok feledésbe merül… Szabadulj meg tőle, unokám!

— Úgy lesz, Nagyapa.

Kopogtak, Osza nyitott be, Ata édesanyja.

— Kurt és Farkas szeretnének beszélni veletek. — Az asszony szemében volt valami különös, titokzatos, várakozó csillogás.

— Tessék! Jöjjenek. Már épp megbeszéltük, amit akartunk — fordult Ata kíváncsian az ajtó felé. A két férfi belépett, szemmel láthatóan szorongva. Egy ideig mintha egymást biztatták volna, végül Farkas vállalta magára a beszélő szerepét.

— Mi ketten egy vadászaton találkoztunk először. Már napok óta üldöztem egy gyönyörű szarvasbikát. Sikerült a közelébe lopóznom, már épp felajzottam az íjamat, amikor egy tigris támadt rám. Ha Kurt nem jár szintén arra, és nem menti meg az életemet, most nem lennék itt. Hazavitt magához, és ott gondozott, amíg felépültem.

— Akkor tanultál meg türkül?

— Igen…

— De mi köze ennek a mai látogatásotokhoz? — érdeklődött Ata, aki már kezdett sejteni valamit. Többször is észrevette, amint nővérei hosszas megbeszéléseket folytatnak a hun-ok-hur és a monyjer vezérrel a másnapi haditerv részleteiről.

— Annál a szarvasbikánál láttunk e vidéken szebbet — folytatta Kurt. — Nem is egyet, kettőt. Szarvasünőket. Gondoltuk, hazavisszük őket. Erre kérünk engedélyt és áldást.

— Farkasokra bízzam az ünőket? Enéh és Szág mit szólnak hozzá?

Osza intett a nyitva maradt ajtón át a lányainak, akik beléptek, pironkodva. Szág volt a bátrabb.

— Úgy hallottuk, átok ül azon a kardon. Nem akarunk ártani neked… — harapta be pajkosan az ajkait.

— Dee… Én az öcsétek vagyok… — nézett könyörgően nagyapjára. Az öreg nem látta, de megérezte a ráforduló könyörgő tekintetet.

— Áldásunk szálljon rátok. Vigyázzatok rájuk!

— Nem kell félteni őket! — fordította tréfásra a szót Farkas. — Meg tudják védeni magukat, ha kell! Tapasztaltam… — utalt kalandjára szenvedő hangon.

— Akadnak néhányan a csapatainkban, akik viszont nem kívánkoznak haza… S egy jó fejedelemnek nem kell nagy testőrség…

 

Másnap Ata fejedelem fogadta a szomszéd népek követeit. A szkíta királyt most is Anacharsis képviselte. Ata négyszemközt kívánt beszélni vele. A szkíta herceg meglepődött, amikor átadta neki kardját.

— Akkor is, ha most győzedelmeskedtünk, tudatában vagyok annak, ez nem az én érdemem, hanem létezett egy szövetség. Ha nyugaton a szkíták nem kötik le Dáriusz király hadait, a legcsekélyebb esélyünk sem lett volna. Ennek a törzsszövetségnek élnie kell! Nem tudok az Idanthürszosz királynál alkalmasabb embert, aki a vezér szerepét elvállalja. Felajánljuk szolgálatainkat egy feltétellel. Alánia megtartja függetlenségét. Itt kormányozni mi akarunk! E szövetség csak védelmi jellegű.

— Bátyám is így gondolta. De akkor minek a kard?

— Ez csak egy kérés, aminek semmi köze az előbbiekhez. E kardon állítólag átok ül — mesélte el a történetét. — Rejtsd el úgy, hogy ezer évig senki se találjon rá!

— Megteszem. Ígérem. Én sem akarok bátyám, vagy unokaöcsém kardjától meghalni — mosolyodott el.

 

*

Néhány hét múlva üzenetet hozott egy szkíta lovas Anacharsistől.

„Még én sem tudom, hol van, csak annyit, hogy valahol Szkíthia határain túl, Pannónia földjében van elásva.”

Hiába a titkolózás, a perzsa katona szavait többen hallották, s a mese dagadt Ata Ilah vagyis az atyaisten kardjáról, aztán Ata neve lekopott a történetről, s századok múlva már csak az isten kardja maradt belőle. Először a jazigok indultak el Pannóniába megkeresni. Nem találták meg, s egy trónviszály után eltűntek a történelem útvesztőjében. Kilencszázötven évvel ezen események után lelt rá valaki Pannon földön egy kardra, amelyben az isten kardját vélték felismerni. Nagybátyja Ruga névre hallgatott, de szólították Rugilának (Ruga-illahnak?). Bátyja neve Bleda, de akadt, aki Bled(a)ila(h)ként emlegette. Az ő neve pedig At(a)illa(h). A türk népeknél gyakori nevét ma Atillának írják. Érdekes egybeesés? Gótul — s sok gót fordult meg az isten ostora udvarában — Attának (Atya) vagy becézve Attilának (Atyácska) nevezték. A gótok, akit kedveltek, azt becézték, és nagy kultusza volt az isten ostorának közöttük a későbbi századokban is. Bár elég furcsa egy ország vezérét becézni… Vagy átírták az Atillát Attilának, mert annak volt értelme gótul? Spanyolország első püspöke a gót Szent Attila.

Melyik az igazi neve, Atilla vagy Attila? Ma már csak találgathatunk.

No, de nevének eredetétől függetlenül, isten kardjával a kezében világuralomra tört. Állítólag felesége Ildikó ölte meg a nászéjszakán… Mi lett utána a karddal? Attila fia Dengezich megölte bátyját, Ellákot, aki pedig valahol az egykori szkíta földön, a mai Bulgária területén halt meg. 670-ben egy onogur(hunogur?)-bolgár fejedelem fia, akit ma Kuvrat-ként emlegetünk, indult el megkeresni. A „Dulo” klán (Dul fejedelem?) leszármazottja. Nevét a krónikások Kvrt-ként említik, s a latinok a v-t és u-t ugyanúgy írták. Talán Kurt az igazi neve? Akadt ott is némi trónviszály… Végül a bolgárok elszlávosodtak. Már csak nevük őrzi türk eredetűket. A magyar kalandozások és trónviszályok is teret engednek a találgatásra. Bár lehet csak mese e kard története, és a rajta ülő átok is…

Az emlékezet megőrizte a két „szarvas-vadász” legendáját, amely az évezredek során módosult kissé. A nevek átkeresztelődtek, a két férfi a legendában barátokból ikrek lettek, maradt a csodaszarvas és Dul alán fejedelem lányai…, meg Hunor és Magor anyja, kinek neve Enéh…  Az Etilküz (görög forrásokban Etil Kuzu) egy nép nevéből egy terület lett, amit nem egészen sikerült azonosítani. Bár lehet ez is csak legenda… Talán amit én elmeséltem, az is… Atilla egyik fia Ernákh (Irnik) a Kaukázusban lelt menedéket, ahol ma is él egy nép, amely Avarnak tartja magát, saját nyelvét pedig „magyarul macs”-nak (МагIарул мацI), vagyis hegyi nyelvnek nevezi. Nem messze onnan, Csecsenföldön, szintén a Kaukázusban van egy város, melynek neve Madzsar. Egyes feltételezések szerint az alánok a termékeny sarló (félhold — Fertile Crescent) tájékáról származnak, genetikailag pedig a magyarokban feltűnően sok a közel-keleti gén… Talán az alán földön Ata fejedelem testőrségeként ott maradt hun-ogurok és monyjerek leszármazottai? Biztos legenda ez is… Egyes történészek szerint az Oszok-Ászik, a jászok ősei csak később kerültek Alánföldre, időszámításunk után. Ennek kissé ellentmond Jászón és Médeia i. e. V. század előtt keletkezett története. A görögök már hallottak akkor a jászokról…

Az már nem legenda, hogy őseink laktak az Etil (Volga) folyó mellett, s Julianusz is ott találta meg őket, az Onogur birodalom részét is képezték. Ezért nevezték el más népek országunkat Hung-Árjának, minket pedig Hung-ariannak. De miért nem Onoguriának? Talán már sohasem fogjuk megtudni.

 

Találgatni és legendákat szőni könnyű. Jó, elismerem, beleizzadtam az egymásnak ellentmondó történelmi forrásokba.

 

Remélem azért tetszett.

 

 

 

 

 

 


[1] Tévhit, hogy a „kék vér” nevét a rokonházasságok miatt cianotikus vérű uralkodókról kapta. E kifejezés eredete a tengrizmus korára vezethető vissza, a kék szín az ég színe. A Gök-türk uralkodók azért voltak „kékek” mert égi (isteni) származásuk volt. Tengir és a tenger névhasonlóság nem véletlen. A tenger is kék és végtelen… Bár lehet, hogy e „kék vér” még régebbi, sumér eredetű, hiszen Tengir neve feltehetően Den-Gir sumér isten nevére vezethető vissza.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.