A kis Kékbusz jó hangosan kieresztette hangját, nagy örömmel indultak útnak, még a malteros láda is élénken integetett egy felhasadt darabjával a busz és vidám kis utasai után. A kis Kékbusz most nagyon figyelte az utat, mert amikor az utaskísérő megérintette az orrán a sebet, bizony észrevette a komoly felnőtt rosszalló tekintetét. Ki akarta köszörülni a csorbát, de hát eső után köpönyeg. Eszébe jutottak a tananyag részei: „Ne okozzunk meggondolatlanságból kárt senkinek, főleg akkor ne, amikor sok személyért vagyunk felelősek.” Szégyen, de ő erről akkor megfeledkezett. Az elkövetett hibát nem lehet csak úgy letudni. A felelősséget vállalni kell, a büntetés jogos lesz. Csak enyhíteni lehet, ha ezután nagyon rendesen szállítja az utasokat. Ő nagyon szívesen utaztatja a gyerekeket, szereti a kedves társaságot és nagyon megbánta, hogy olyan könnyelmű volt. A garázsmester haragja, jaj, arra még gondolni sem jó! Megfogadta magában, hogy mától olyan rendesen végzi a feladatát, hogy megérdemelje a két kis zászlót a szép sárga lámpácskái mellé.
Vezetés közben hallgatta utasait, és a két szép szemét a világért se vette volna le az útról. A gyerekek egymás szavába vágva egyszerre akarták elmesélni az élményeiket. Ki a kiskutyákról áradozott, ki a pónikról zengett aranyos történetet.
Az a kisfiú, aki elől ült az egyik felnőtt nénivel, azért pityergett, mert nem hozhatta magával a kis báránykát, amit simogatott. A felnőtt elmagyarázta, a bárányok nem szeretnek emeletes házakban lakni, nekik az akol és a szép zöld legelő az otthonuk. Nem hagyhatják el a nyájat, mert akkor nagyon magányossá válnak, csak sírnának, éppen úgy, mint a kisfiú, akit — éppen most tudta meg — Misikének hívnak, és a néninek így sikerült megvigasztalnia.
Még a nagy madarakról is beszéltek.
— Félelmetesek, mert nagyobbak, mint mi — mondta egy szőke kislány. — Én eldugtam az ujjam a zsebembe, mert nagyon csipkelődősek voltak.
— Én is láttam, hogy könnyedén elcsípték az alma felét, amit a tanyás néni adott nekik — bólogatott a másik.
Közben a kis Kékbusz lassított, mert egy sorompóhoz értek, amire azt mondják, hogy fénysorompó. Hát most ez a fénysorompó piros lámpájával megállította őket. A gyerekek az ablakokra tapadtak, mert mindenki látni akarta, miért álltak meg.
Rövid idő múlva jött egy nagy vonat. Szép kék volt, és fehér betűk voltak rajta, de olyan gyorsan robogott, hogy az, aki már ismerte a betűket, az is csak a nagy M-et tudta elolvasni. Az óvó néni mondta, hogy az egy mozaik szó első betűje, amit úgy mondanak, hogy MÁV és azt jelenti, hogy Magyar Államvasutak.
Ezzel a rövid pihenővel elterelődött a tanyáról és az ott élő állatokról a szó, a vasútról és a vonatról záporoztak a kérdések, az óvó néni pedig nem győzte a válaszokat.
A kis busz dallamosat dudált, és egy nagy tócsán keresztül begurult egy szépen rendezett térre. Virágok és muskátlik nyíltak, voltak még szépen nyírt, zölden pompázó bokrok és szép pirosra festett padok. Olyan volt az egész, mint egy városi park. A gyerekek nagy kerek szemeikkel csodálkozva néztek és kérdezték,
— Nem a tehenes tanyára megyünk a kis bocikat megnézni?
— Ez a tehenes tanya! — mondta az utaskísérő.
A gyerekek nem akartak hinni a szemüknek. Egy szép városi parknak látszó tér és a tehenek… sehogy nem tudták megérteni. Tehenet viszont egyet sem láttak.
A kis Kékbusz is csak tekintgetett körbe, és nem értette a dolgot. Ő a tehenes tanyára igyekezett. Na, ez egy másik óriási baki, gondolta szegény kisbusz, de nem mert hangot adni.
A következő részben megoldódik a rejtély.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
