Vandra Attila : Melletlen nők országa 7. A halott feltámad

A jászokhoz vezető szurdok előtt a perzsák ellen szövetkezők Árjánész csapatát lemészárolva találják. A nyomok ellentmondásosak… Mi történhetett?

 

7.     A halott feltámad

 

 

Enéh könyörgésére, hogy ölje meg, Ata tekintete elsötétült, s fagyosan válaszolt:

— Nem!

— De meg kell tenned, a többiekért!

— Én a perzsák közé nem megyek vissza. Inkább meghalok! Téged pedig nem azért mentettelek meg, hogy megöljelek. Ki akarja megtenni? — kínálta körbe a kardját.

Mindenki rémülten rázta a fejét, volt, aki lovastul egy-két lépést hátrált is. Ata megnyugodva vett mély lélegzetet. Erre is számított.

— Akkor nincs választásunk. Harcolni fogunk! De a tetemed az nem is rossz ötlet! Meglepjük őket! Ez az egyetlen esélyünk. Meg a lovak — tette hozzá.

Közösen dolgozták ki a stratégiát. Enéht összevérezték, Atát is, aki eljátszotta a sérültet. Az első sorban levő lovakat összekötötték vékony kötéllel, amelyet karddal, vagy késsel hirtelen el tudjanak vágni, ha kell. Egyik lány felmászott egy fára a szoros bejáratánál, hogy kellő pillanatban megadja a jelt. A többiek az első kanyarban várakoztak. Amikor a perzsák letették fegyvereiket és páncéljaikat, hogy nekiálljanak a táborverésnek, elindultak. Ata már épp ki akarta adni a parancsot a támadásra, amikor Árjánész észrevett egy tegezt, majd még egyet, végül a nyeregszíjba görcsösen kapaszkodó Enéhre is felfigyelt. Rémülten elüvöltötte magát:

— A fegyverekhez! Támadni fognak! Ez csapda!

Mintha a parancs nekik szólt volna, a „rabnők” kezéről lehullt a kötél, és lóra pattantak. A „holttest” is megelevenedett, és kiadta a parancsot:

— Vágjátok el a sátrakhoz és fegyverekhez való útjukat!

— Elő az íjakat! Amelyiken páncél van, azoknak a tarkójára célozzatok! — kiáltotta Ata.

A bal szélső sor azonnal vágtába sarkantyúzta lovát. Az élen Szág és Hur lovagolt, lobogó hajjal. A többiek fokozatosan gyorsítottak a lejtőn, miközben felajzották íjaikat. Tettek ők már így vadászat közben.

A perzsák Árjánész parancsának engedelmeskedve rohanni kezdtek a sátraik és fegyvereik felé. Akadt közöttük nem egy, aki futás közben még hátrafordult, hogy ellenőrizze, ezek a kölykök és lányok tényleg megtámadják őket, vagy csak egy ostoba tréfa? A nyílzápor aztán minden kételyt eloszlatott. Akkor már felhangzott a rémült kiáltás:

— Ahura Mazda segíts!

A zoroaszteriánus isten úgy elképedt a lányok vakmerőségétől, hogy tátott szájjal figyelte az eseményeket, és nem avatkozott közbe. A második nyílzápor után már észbekapott, de be kellett ismernie, hogy nem mindenható.

Hiába rohantak a perzsák inuk szakadtából, a vágtázó Szágék beékelődtek a menekülők és a sátrak közé, s szemből érkező nyílzápor késztette a perzsákat irányváltoztatásra. Közben a hátul maradók már közvetlen mögöttük hallották a lódobogást.

— Elő a lándzsákat! — adta ki Ata a parancsot.

A perzsák egy részének még az övében volt a kardja. Nem egy közülük került már olyan helyzetbe harc közben, hogy kilőtték alóla a lovát, mégis megmenekült. Elsirült a neki tartó ló és lándzsa elől, majd oldalról lerántotta a rajta ülőt, esetleg karddal megvágta. Ám a lovak között kifeszített kötél leverte őket lábukról. A lovak, ha lehet nem lépnek az előttük fekvő emberre. Ám egy rohanó csapatra ez nem érvényes… Ha az első sor nem is, a második-harmadik menthetetlenül a perzsákra taposott. Még olcsóbban megúszta, amelyiknek egyenesen a fejére léptek. Előkerültek a fejszék is. A néhány perzsa, amelyik e támadást megúszta, fejvesztve menekült.

— Egyet ne hagyjatok életben, aki elvigye a hírét! Ők se kegyelmeztek nekünk, amikor meggyaláztak! — kiáltotta Hur, aki megélte a nyolc téllel ezelőtti kálváriát.

Árjánész volt az egyik, akinek sikerült kikerülnie a rohamot. Enéh vette lovon üldözőbe, Ata amint meglátta, nővére után eredt, hátha segítségre lesz szüksége. Amikor a herceg már maga mögött hallotta a ló dobogását, szembefordult üldözőjével, elkerülte az eltaposást, ügyelve arra, hogy a jobbkezes lány bal oldalára kerüljön, hogy ne legyen a fejszés keze ügyében. Kardját a mellette elrobogni készülő ló szügyébe döfte, majd szabad kezével megragadta a lány lábát. Enéh lába ugyan kicsúszott a kezéből, a lány mégis nagy ívben repült le a felágaskodó sebesült lóról, s élettelenül terült el.

— Büdös lotyó! — ugrott melléje Árjánész, hogy megölje. Ám közben Ata is odaért, így hirtelen vissza kellett fordulnia, hogy hárítsa a fiú döfését. Az almásderes továbbvágtatott volna lovasával, de Ata leugrott róla, mert amíg visszatérítené lovát, Árjánész végezne nővérével. Néhány pillanat múlva ismét csattant egymáson a két kard. Ám a fiatal harcos úgy tért ki minden vágás-döfés elől, mint mongúz a kobra marása elől. Hátrált, hárított, pördült, s Árjánész újabb vágása ismét kardján hiúsult meg.

A herceg vérbe borult szemmel támadt az árulóra annak dühével, aki tudja, számára minden elveszett, de még mielőtt a másvilágra indul, még magával rántja ezt a kígyófajzatot. Végre! Meglátta az ügyesen védekező fiú védelmén hagyott űrt. Bár Ata kardja nem ért vissza a hárításhoz, Árjánész a biztos találat helyett csak a levegőt tudta hasítani, mert a hajlékony test ismét kikerülte a halálosnak szánt döfést. Ettől az elvétett vágástól a herceg még jobban feldühödött. Nem igaz, hogy nem tudja másvilágra küldeni ezt a kölyköt! Aztán megpillantotta a fiú háta mögött a gödröt. Arra terelte az egyre hátráló Atát. Ha belehátrál, elesik, akkor pedig… Még több erőt adott bele a támadásba.

A közelben Szág felajzotta íját. Bár Árjánész háttal állt neki, szinte felkínálva tarkóját, nem merte a nyilat kilőni, mert miközben célzott, a vívás közben elmozduló Árjánész mellett hirtelen öccsével nézett szembe. Tehetetlenül nézte a távolból Ata küzdelmét. Fejszéje nyele eltörött, „lándzsája” egyik perzsa mellében. Segítségért kiáltott, de fölöslegesen. Többen már arra vágtattak fejszéiket lóbálva.

Ekkor Árjánész ismét észrevette Ata védelmén a rést. Már döfésre indult a keze, amikor bevillant neki egy emlék: Dul is felkínálta magát, mielőtt megsebesítette. Talán ha nem retten meg e lehetőségtől, az ő kardja hamarabb él célba. Így e kettős igyekezet közt — támadni és kikerülni Ata kardját — döfése ismét a fiú páncéljáról pattant le. Talán ha egy pillantás törtrészével hamarabb ismeri fel a szándékot, kikerülhette volna a vágást, amely Dul által ejtett sebbel párhuzamosan, néhány ujjnyival alatta szántotta végig torkát, elvágva a nyaki ütőerét, melyből szökőárként tört elő a vér. Árjánész nem érzett fájdalmat. Egy pillanatig megörvendett, hogy sikerült elkerülnie a halálos vágást, de a mellén végigfutó melegség már jelezte: megsérült. Bal kezével önkéntelenül a sebhez kapott, azonnal könyökén is csepegett a vér. Még kivédett két-három csapást, de rohamosan gyengült, és a vérveszteség miatt szédülni kezdett, s nemsokára elesett. Ata odalépett, hogy megadja neki a kegyelemdöfést, de Árjánész megkísérelte megragadni az utolsó szalmaszálat:

— Fiam! Kegyelmezz, édes fiam!

Ata habozott. Azonnal döfjön, vagy feleljen-e előbb a perzsának? Esetleg mégse váljon apagyilkossá? Ám a vágtatva érkező Hur leugrott lováról, s egyetlen fejszecsapással lemetszette a perzsa fejét, amely fél méterrel arrébb gurult.

— Lehet neked apád volt, lehet nem, de engem biztos meggyaláztak a parancsára!

A guruló fej látványára üdvrivalgás tört ki.

— Győztünk! — ujjongtak.

Ata körbenézett a csatatéren. Akkor eszmélt rá, úgyis kiderül, hogy ők tették el a perzsákat láb alól. E csata nyomát nem lehet csak úgy eltüntetni, s Fatih helytartó tudja, hova indult Árjánész és csapata. Kiadta a parancsot, hogy minden fejet vágjanak le, és akasszák fel a domb tetején álló fára elrettentésül. Senkinek nem kellett biztatás. Az ünneplést Szág sikolya szakította félbe.

— Enéh! Enéh!

Ikertestvére mellé térdelve próbálta felemelni annak fejét, de az élettelenül lógott kezében.

— Jaj neeee! Jaj nee!

Ata is féltérdre ereszkedett nővére élettelen teste mellett, ám hiába élesztgette, Enéh nem reagált. A fiúnak könny szökött a szemébe.

— Mégsem tudtalak megvédeni… Pont téged nem!

Szág megfogta a csuklóját.

— Ne vádold magad, Ata! Legalább szabad emberként halt meg! — áztatta neki is a könny az arcát.

E mondat tudatosította Atában, mégiscsak ő itt a vezér. Ő felel mindenkiért. Felállt és fakó hangon megkérdezte:

— Hány halottunk van?

— Csak Enéh.

— És sebesült?

— Vagy tíz-húsz. Egy sem különösen súlyos. Több a sérült ló, és öt kimúlt.

— Készítsetek elő egy hordágyat. Két ló közé kössétek. Szág…

Nővére bólintott, hogy átveszi ennek felelősségét.

— Én maradok a végére. Össze kell szednünk minden fegyvert. Még szükségünk lesz rájuk. S a fejeket…

— Menj! Neked ott a helyed Enéh mellett. Megszervezem én! — mondta az egyik fiatal férfi. — Egy klepszidrafordulat alatt elintézzük.

— Rátok sötétedik!

— Nem baj… Mi ismerjük a vidéket.

Ata már indult volna Enéhék után, amikor Hur utána szólt.

— Ártánész kardja… Jobb ez, mint a tiéd. Becsületes küzdelem volt, megérdemled!

Ata elvette, felcsatolta, de csak jó húsz lépés távolságban követte a gyászdalokat éneklő menetet. Bűntudata volt. Pont nővérét nem tudta megmenteni…

 

Amint a vágtázó Osza Enéh közelébe ért, leugrott a lováról. A sietségének sok értelme nem volt, hisz ha Enéh már meghalt, akkor… De az anyai ösztön, az anyai ösztön. A halottas menet megállt, amint meglátták, és el is hallgattak.

— Kislányom! — fogta meg Enéh arcát. Ám a következő pillanatban újabbat sikított.

— Meleg! Az arca meleg!

— Meleg! …leg …leg! — visszhangozták a sziklák.

A „halottba” mintha az anyai remény öntött volna életet, kinyitotta a szemét. A ködből fokozatosan kapott értelmet a környezete. Ám a következő kiáltástól magához tért.

— Enéh él!

— Él! … Él! … Él! — ismételte a visszhang.

— Siessetek, vigyük a faluba!

A hordágyon fekvő sérült lány lassú mozdulattal és szenvedő arccal nyúlt a fejéhez, majd megkérdezte:

— Mi történt?

— Leestél a lóról, és beverted a fejed… — felelte Szág egyszerre ujjongó és aggodalmas hangon.

Fokozatosan tért magához ájulásából. Ám a következő emlékképtől hirtelen felült. Rémülten kérdezte:

— Árjánész?

— A feje egy fa tetejéről hirdeti, hogy…

— Győztünk? Legyőztük a perzsákat? — kérdezte Enéh hitetlenkedve.

— Igen! Mindet megöltük! Egy sem menekült el!

— Ha holnap meg is halok, ezért akkor is érdemes volt élni! Megfizettünk apánk haláláért, anyánkért és a gyalázatért…

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.