Vandra Attila : Melletlen nők országa 3 Még egy apai dilemma

Dul fejedelem másodszor is vereséget szenved a perzsáktól. Árjánész túsznak viszi el Atát, Dul pedig felvilágosítja, hogy Ata az ő fia…

¹ a sorsomról!

A méd mágus bólintott, meghajolt, majd visszavonult. Komor arccal jelentkezett egy idő után.

— Na, mit mond a mágia? — érdeklődött a perzsa herceg.

— Sok Angra Mainyut éreztem e vidéken, uram. Élete itt veszélyben van. Jobb, ha kerüli ezt a környéket.

— Ki merne kiállni ellenem? — nézett Árjánész megvetően a mágusra.

— Szembe senki, uram. Ám egy eltévedt nyílvesszőtől nem tudja megvédeni magát. Akad a dulátok közt olyan, aki élete árán is megtenné. Nagyon megalázta őket.

Visztaszpa (Hystaspes), Árjánész és Dáriusz apja már más véleményen volt, amikor Perszepoliszban Magu beszámolt neki a jóslatról. Az öreg herceg büszke volt két fiára, s titkon remélte, hogy egyszer majd egyikük felül a Perzsa Birodalom trónjára. Az indulatos és bosszúálló kisebbiket viszont igencsak féltette. Magu apai parancsra követte mindenfelé, hátha elejét tudja venni annak, hogy a herceg vesztébe rohanjon.

Visztaszpa herceg tudta, fiát hiába győzködné, hogy legyen óvatos, hiszen csak a csökönyösségét váltaná ki ezzel. Inkább meglátogatta titokban Krőzust, Kürosz király tanácsadóját, az egykori méd királyt.

— Bízd rám, s egy szót se Árjánesznek! — nyugtatta Krőzus az idős herceget.

Az asszír földön kitört lázadás jó ürügynek tűnt, hogy Kürosz kinevezze Árjáneszt oda satrapának, vagyis helytartónak. Egy felkelés leverésére, és a lázongó asszírok megfékezésére mégsem lehet bárkit odaküldeni, s Árjánesz bizonyította erényeit a Kaukázusban. Annál is inkább szükség volt erre, mert a masszagéták elleni háború idejére biztosítani kellett a békét a birodalomban. Mire Árjánészhez eljutott Kürosz király halálhíre, már a fia ült a trónon, aki meghagyta őt satrapának az asszír területeken, hiszen jól végezte dolgát.

Kambüszész uralkodásának hét éve alatt Egyiptomot leszámítva nem gyarapította birodalmát, hiszen hol itt, hol ott törtek ki lázadások. Királyságának nyolcadik évében, I. e. 522 elején minden satrapát berendelt Perszepoliszba, hogy beszámoljanak a birodalom helyzetéről. Hiába a hatalmas perzsa hadsereg, ha mindenfele hadakozni kell, elforgácsolódik. Oda kell csoportosítani a katonákat, ahol nagyobb szükség van rájuk.

Árjánész ott tudta meg, hogy az északra menekült szabad alán törzseknél a trónviszály véget ért. Nemrég került egy új vezér, méghozzá a Perzsa Birodalomban rekedt alánok közül, kinek vezetése alatt az alánok újra egyesültek. Dul fejedelem pedig kiváló hadvezér hírében áll.

— Kííí? Hát az a gazember nem halt meg? Nem áldozták fel, ahogyan a bukott vezéreket szokták?

— Nem.

— Lázongás van?

— Egyelőre még nincs. Lehet, még nem érzi elég erősnek magát.

— Mielőtt megszilárdítaná hatalmát, s erős hadsereget építene ki magának, meg kell támadni. Az egy veszélyes ember. Ha sikerülne fellázítania a kaukázusi népeket is, komoly bajt okozna a Birodalomnak. Elveszítenénk a selyemút északi ága feletti ellenőrzésünket. Vállalom. Egyszer már legyőztem őket. Ahol satrapa vagyok, béke honol. Az asszírok újra hű alattvalók, Babilonban is nyugalom van, a zsidókkal sincs baj. Viszem innen a seregemet is. Addig Kambüszész király rendet teremt a Siwa oázis környékén, ahol lázadás tört ki, mely félő, hogy Egyiptomra is átterjed. Keleten most béke van.

Tényleg, erre a célra ő tűnt a legrátermettebbnek. Ötletét elfogadták. Seregével már túljutott Kis-Kaukázuson, amikor utolérte Kambüszész király halálhíre. Néhány nappal azután, hogy a siwai felkelés leverésére indult, az úton meghalt, állítólag betegségben. Vagy csak ezt híresztelik? Árjánész belátta, feltehetően elkésett, hogy átvegye a hatalmat. Túl messze van Perszepolisztól, s mire hazaér… már az övénél nagyobb sereg várja. Türelem, rózsát terem. Ha itt győz, sokan majd a táborába állnak.

 

Dul fejedelemnek nem sok ideje maradt a felkészülésre. A sebtében összeszedett serege élén Dar-e-Alannak (alán kapu) nevezett szűk szurdokban várta a számbelileg jóval nagyobb, és jobban felszerelt perzsa hadsereget. Ám a főleg lovasságból álló alánoknak egy ládzsás-pajzsos gyalogsággal kellett megküzdeniük. Két napig tartott a harc, miközben a perzsák lassan, de biztosan haladtak előre. Végül az alánok kiszorultak a sztyeppére, ahol a perzsák ki tudtak bontakozni. A túlerő elől menekülni kellett, ki-ki merre. Az északabbra lakók haza, hogy menekítsék szeretteiket a perzsák várható bosszúja elől. A jászok is faluikba igyekeztek. Remélték, talán a hegyek között elrejthetik a fejedelmet, ám a perzsa lovasság nem az északra vonulókat, hanem őket üldözte. A dulát nemzetség faluja előtti szurdokban még megkíséreltek egy utolsó ellenállást, de a túlerővel szemben esélyük sem volt. Dul fejedelem is megsebesült és az ellenség fogságába esett.

— Le a fegyvert, különben megöljük! — kiáltotta Árjánész.

A jászok megadták magukat. A perzsa lovasok körbefogták a menekülésre készülődő dulát falut. Mindenkit a térre parancsoltak. Árjánész ráismert Dul feleségére, akibe hét év körüli fiúcska kapaszkodott.

— Őt elvisszük túsznak! Ha egyetlen katonámnak baja esik, vagy újabb lázadás tör ki, kínhalállal fog meghalni! Minden harc- és munkaképes férfit rabszíjra fűzni! A többi jász faluban is! Eladjuk őket rabszolgának, hogy megtérítsük a felkelés okozta kárt!

A földön fekvő, a vérveszteségtől legyengült Dul még összeszedte annyira az erejét, hogy odaszóljon a perzsa hercegnek:

— Vigyázz rá Árjánész! A te fiad!

— Hehe! Jó próbálkozás! Ismerem szokásaitokat. Nálatok a fattyakat megölik! — fordította meg lovát kifele igyekezve a faluból.

— A sebesültekkel mi legyen? — szólt utána egyik perzsa katona.

A herceg megállította lovát, és visszafordult. Tekintete az öreg sámánéval találkozott, akiről lerítt, a szemén levő hályog miatt alig lát már. Tehetetlenségtől remegő ajkai végtelen gyűlöletet sugároztak. Sötét hajával, élesen kiálló pofacsontjával, kissé ferdén álló szemével kirítt a jászok közül. Hirtelen intuíciótól vezérelve Árjánész körbenézett a dulátokon. Észrevette a hasonlóságot a sámán és Osza, Dul felesége között.

— Az unokád, ugye? — mutatott az egyik katona kezében tehetetlenül vergődő Ata felé.

Az öreg nem válaszolt. Ám a csend beszédes.

— Remélem, nem kívánod, hogy bántódása essék…

Nem várta meg a választ, hanem a kérdező katonához fordult:

— Nem fogjuk etetni őket, hogy majd ne érjenek célba. Kivégezni mindet! Vele az élen! — intett Dul felé. — Szabad a rablás! Sajnáljátok meg őket! — utalt a nőkre. — Sokáig nem lesz férfi az életükben!

Megsarkantyúzta lovát, és ügetésre fogta, hogy minél hamarabb szabaduljon a sikítozástól. Magu egy idő után utolérte. Egy ideig egymás mellett lovagoltak a szorosban. A mágus időnként a magában vívódó hercegre pillantott.

— Dul szavai ejtettek gondolkodóba, uram? Akár igaza is lehetett. A fiúcska kora talál…

— Csak védeni akarta. Ismered az alán szokást. Megölik a fattyakat.

— A bukott vezéreket is… — tette hozzá a mágus, fokozva a kételyt. — Ha annyira biztos benne, hogy nem az öné, miért nem ölöd meg Dul fiát? Mi a szándékod vele?

— Hogy ne kapjak legközelebb egy nyilat a hátamba — fordította vissza a mágus nyolc évvel ezelőtti replikáját. — Nem fogom ingyen etetni. A lovak alól ganét takarítani tud, s ha nem, megtanulja.

— A továbbiakban mi lesz? Üldözzük az északra menekült alánokat? Egész Alániát birtokba vesszük? — érte utol őket egyik alvezére már a szoroson túl, a sztyeppén.

— Igen! — felelte Árjánész. Ám még aznap este egy hírnök meggondolásra késztette. Bátyjától, Dáriusztól hozott üzenetet.

 

 „Kedves öcsém!

Egy imposztor, Gaumata mágus, megölette Bardiya királyt Egyiptomban, majd megpróbálta átvenni a helyét. Lelepleztem, és a helyi arisztokraták kivégezték. Mivel se Bardiyának, se a nemrég elhalálozott Kambüszésznek nincsenek felnőtt fiú utódai, apánk pedig öreg, én lettem a király, hiszen feleségem, Atossza, Kürosz király lánya. Sajnos akadnak, akik azt hiszik, hogy az imposztor Gaumata tényleg Bardiya volt, így nagy szükségem van segítségedre…”

 

— Zseni vagy, bátyókám! Remélem, nem leszel hálátlan a segítségemért — kuncogott magában, miközben elolvasta. — Nem lepne meg, ha Kambüszész halála is a te lelkeden száradna! Ami azt illeti, egyik sem volt méltó utóda Kürosznak. S most már én vagyok a trónörökös… Hiszen feleséged, Atossza, még csak állapotos, s köznépből származó első asszonyod fiát, Árjábánészt mégsem illik megkoronázni…

Még aznap megfordította csapatait. Végeredményben dolgát elvégezte. Dul meghalt, s aki helyére akarna lépni, tudja, mire számíthat.

Perszepolisz felé tartó, alán földön győzedelmeskedő és a legyőzöttekkel kíméletlenül bánó öcs hírének nagy szerepe volt Dáriusz hatalma megszilárdításában, de akadt dolga így is, amíg végleg elcsitultak a kedélyek. A király pedig úgy látta, jobb, ha öccse távol van a fővárostól, ugyanakkor ügyelt, hogy mindig elegendő hű katona vegye körül. Ami biztos, az biztos. Így Árjánész egy időre feledte apasági kételyeit.

 

Még egy felnőtt számára is trauma, ha idegen országba kerül, főleg, ha a nyelvet sem ismeri, hát még egy családjától megfosztott gyermeknek! Ata pedig hallotta azt is, amikor Árjánész kiadta a parancsot a mészárlásra. Bár egy idő után látszott rajta, hogy érti a perzsa utasításokat, amelyeket ellenvetés nélkül végrehajtott, néhány gesztusban (bólintás, fejrázás) kimerült a társalgása. Csak a lovaknak suttogott kedvesen, azok éltették. Nagyon szerette őket, s azok is viszont őt.

Végül a kis Árjozosztré, Árjánész kisebbik lánya bírta szóra. Volt egy közös bennük, a lovak imádata. Ám a kislány hiába könyörgött szüleinek, édesanyja hajthatatlan volt: még nőjön egy picit, mielőtt lóra ülhet. De Árjozosztré addig hízelgett Atának, míg a kis lovász titokban felültette egy pónilóra. Súlyos büntetéssel fizetett e kihágásért. Ez pecsételte meg barátságukat. A bűntudatos kislány állandóan kedveskedve próbált vezekelni. Rendszeresen belopózott az istállóba, hogy valami finom maradékot vigyen kis barátjának, kinek szót fogadtak a lovak. Ata pedig talált valakit, aki szerette. Tűzbe ment volna érte.

Árjánész egyik sikeres hadjáratáról hazatérve, látta meg a kifutóban Atát, aki már két éve lehetett udvarában. A főlovászától érdeklődött róla.

— Hihetetlenül ügyes. A legvadabb csődörök is kezes bárányok lesznek a kezében. Árjánésznek pedig eszébe jutott a rég feledett tőrdöfés: Dul utolsó szavai…

„A gazember! Még halála után is mérgezi életemet!” — dühöngött. Ám a talán-apaság átokként követte a következő hónapokban. Kételye akkor fokozódott, amikor egyetlen kisfia meghalt. Elvitte a torokgyík. Majd nagyobbik kislányát is. Árjozosztré is megbetegedett. Árjánész kalitkába zárt farkasként járt fel és alá a palotájában, egyetlen életben maradt gyermekéért aggódva. Már sötétedés után ment ki az erkélyre levegőt venni, mert érezte, megfullad a palotában. Amikor lenézett az udvarra, arra figyelt fel, hogy Ata furcsa táncot jár beteg kislánya szobája előtt. Már épp rá akar ripakodni, amikor Magu megjelent. Ő is észrevette Atát.

— Sámáni rituálé — állapította meg Magu, ezzel megadva a fel nem tett kérdésre a választ. — Ezt a táncot halálos betegek fejénél szokták eljárni, hogy Tengir jóakaratát elnyerjék.

„Honnan ismeri e szertartást a fiú?” — hökkent meg Árjánész, aztán eszébe jutott: a nagyapja sámán…

— Mit szól ehhez Ahura Mazda? — szegezte Magunak a kérdést.

— Ne zavard meg a fiút, uram! Egy gyermek nem sámán. Elvileg nincs hatalma. Ami már megtörtént, vissza nem vonható. Ki tudja, milyen hatást váltunk ki azzal, ha megszakítjuk e táncban? Akár Spenta Mainyu és Angra Mainyu egyensúlyát is felboríthahtjuk. Reggelig én kikérem Ahura Mazda véleményét. Ha haragszik, szigorúan megbüntetjük Atát, hogy kiengeszteljük. Addig fohászkodj uram, és mutass be még egy áldozatot.

Nem sokkal később az addig lázálomban vergődő kislány mély álomba merült. Rettenetes órák következtek a hercegi pár számára. Árjánész egy pillanatra sem hunyta le a szemét egész éjszaka, de nem volt képes a betegszobában tartózkodni. A szoba előtt járt fel alá, még leülni sem volt képes.

Ám reggel Árjozosztré így ébredt:

— Anyu, olyan szomjas vagyok…

Apja zárt ajtón át is meghallotta kislánya hangját. Amikor sietve belépett, a kis beteg már ült az ágyban, tekintete nem volt bágyadt, mint este, elalvás előtt. Arcáról is eltűnt a lázas pír.

— Hívassátok a mágust! — üvöltötte Árjánész torka szakadtából. Magu azonnal jött, majd megkönnyebbülten sóhajtva hozta ura tudomására:

— Meg fog gyógyulni!

Nagy kő esett le Magu szívéről, nemcsak azért, mert kedvelte a kedves kislányt. Ha ezt a gyermeket sem tudta volna megmenteni, ki tudja, mit hozott volna a jövő?

Miközben a herceg boldogan ölelte keblére a lábadozó gyermekét, a mágusnak megakadt a szeme egy cserépbögrén.

— Mi van ebben? — kérdezte a hercegnőt, akin látszott, alig várja, hogy Árjozosztrét kivegye férje kezéből.

Jobban tette volna, ha e kérdést Árjánész távozása után teszi fel.

— Egy főzet. Ata adta a növényeket, a kis lovász fiú. Azt mondta, nagyapja mindig ilyent adott a lázálomban vergődőknek… Mindent ki kellett próbálnom! — tette hozzá magyarázatként.

Magu urára pillantott, akinek szeme villanásán látszott, megrendült bizalma a mágusában. Egy gyermek többet tudott tenni kislányáért, mint ő… Ám mielőtt a herceg megszólalt volna, Dáriusz király követét jelentették be a szolgák. Árjánész átadta kislányát feleségének s kiment fogadására.

Árjánész csak egy hét múlva rendelte magához a mágust, hogy megtegye havi jóslatát.

— Egy megválaszolatlan kérdés sokáig fogja még nyugtalanítani, uram. S valakinek, aki most a közvetlen környezetében él, köze lesz halálához, ha nem ügyel magára.

— Légy átkozott kétértelmű szövegeiddel! — fakadt ki a herceg. — Eddig alán földön kellett ügyelnem, most már itthon? Korbácsoljátok meg! — üvöltötte a szolgáknak magából kikelve. — Többet mágust ne lássak a közelemben!

Árjozosztré gyógyulásának örömhíre jó ürügy volt Dáriusz és családja látogatására. Miközben a két testvér és az öt asszony a palotában beszélgettek, a gyermekek a szolgálók felügyelete alatt a palota udvarán játszottak. Árjábánész, Dáriusz király legnagyobb fia játék közben összeveszett a nyelves Árjozosztrével, és jókora pofont kent le a kislánynak. No, őt sem kellett félteni, tíz körömmel ugrott neki unokabátyjának, ám a következő ütéstől már sírva terült el, mielőtt a szolgálók közbe avatkozhattak volna. Az összekarmolt fiú nem elégedett volna meg ennyivel, de a véletlenül épp arra járó Ata a kis barátnője segítségére sietett. Vaskapocsként csapódott keze Árjábánész csuklójára.

— Hogy mersz hozzám érni, te szolga? Engedj el, te szemét! — őrjöngött a herceg.

— Ne bántsa a hercegkisasszonyt, uram! — felelte Ata továbbra sem engedve el a királyi sarjat.

Árjábánész végleg elvesztette önuralmát. Kitépte magát a három évvel kisebb Ata keze szorításából, majd előrántotta a kardját.

— Megöllek, te rühös patkány!

Miközben Ata hátrált, a lányok és a szolgálók is sikítani kezdtek. Ám a herceget ez nem állította meg. Atának sikerült háromszor is félreugrania az éles penge elől, de hátrálás közben megbotlott, és elesett. Sikerült még egyszer kikerülnie a döfést egy gyors elgurulással. A következőt már nem úszta volna meg, ha nem kerül keze ügyébe egy faág, amellyel hárítani tudta a következő támadást. A harmadik meghiúsított kísérlet után már fel is tudott állni. Mielőtt odaért volna az őrség, hogy közbeavatkozzon, a herceg arcán csattant Ata „kardja”. Árjábánész elterült. Az őrök azonnal lefogták a bántalmazót.

A királyi társalgást egy szolga megjelenése zavarta meg. A terembe, ahol tartózkodtak nem hallatszott be a csata hangja, mert az udvar a palota másik oldalán volt.

— Uram király, bocsánat a zavarásért, de a kisfia, Árjábánész megsérült. Nem súlyos, a mágus már épp látja el a sérülést. A bűnöst, aki megütötte, egy lovászfiút, most vezetik a tömlöcbe, várja az ítéletet.

— Kivégezni! — ugrott fel vérvörösen Dáriusz. — Hogy merészel egy királyi sarjat megütni?

Jóformán be se fejezte a mondatot, amikor a kis Árjozosztré berontott, még az ajtóból kiabálva:

— Apu, Apuuu! Ne engedd, hogy bántsák! Engem akart megvédeni! Nem hagyta, hogy Árjábánész üssön, lefogta a kezét, akkor pedig az az idióta elővette a kardját, rátámadt, és meg akarta ölni, Ata pedig csak védekezett!

— Egy királyi sarjat semmilyen szín alatt nem üthet meg egy szolga! Ez precedens lehet!

— De kötelessége egy királyi sarjat megvédeni, akár élete árán is!

A két testvér farkasszemet nézett. Gyermekkoruk óta először kerültek ilyen éles konfliktusba, pláne mások szeme láttára.

— Láttad a jelenetet? — fordult a hírt hozóhoz Dáriusz abban a meggyőződésben, hogy a kislány szépíti a történteket. Egy ilyen esetben férfi tanú kell!

— Igen, uram! Úgy történt, ahogy Árjozosztré hercegnő állítja. Ata percekig csak védekezett, jó ideig fekvő állásból, végül kezébe akadt egy faág. Azzal győzte le Árjábánész herceget.

— Az nem lehet! A fiam remek vívó!

— Az a lovászfiú is, uram! Láttam!

— Ha olyan jól tud vívni, akkor helye a gladiátorok² közt van! — vágta el a gordiuszi csomót Dáriusz. Ez nagyjából megfelelt egy elhalasztott halálos ítéletnek.

— Az enyémek közt! — pontosított Árjánész, miközben a lelke mélyén büszkeség töltötte el. „Mégis az én fiam!” Nyilvánosságra hozni ezt nem volt a legmegfelelőbb alkalom. Ám azonnal lehervadt, amint meglátta Árjábánész arcát, amelyen egy kék csík húzódott a fülétől a szájáig. Pont olyan, mint neki.

„A gladiátorok közt a helyed!” — fakadt ki magában gyűlölettel. Ám feleségének más volt erről a véleménye.

— Miért nem világosítottad fel, hogy a fiú nem egy közönséges szolga, hanem túsz, Dul fejedelem fia? A lányunk védelmére kelt! — kezdett perlekedni Árjánésszel Dáriusz távozása után. — Az alattvalók nem állnak majd melléd, ha bátyád eltiporhat! Miért hagytad, hogy…

— Mindent a maga idejében! — szakította félbe a herceg. — Az én gladiátoraim közt lesz — hangsúlyozta az „én”-t. — Ahol én hozom meg a döntéseket. Még nem érett meg a harcra. És mindenki látta, az enyém volt az utolsó szó!

 

 

 

1 A perzsák akkori vallása a zoroaszterianizmus volt. Egyetlen istenben hittek, Ahura Mazdában, aki uralkodott a két ellentétes erő, a pozitív Spenta Mainyu és a negatív Angra Mainyu felett. Érdekességként Angra Mainyu nevéből származtatható az angol (és nemcsak) anger, és a román mânie is, mindkettő dühöt jelent.

 

2 Nem találtam biztos adatot arról, hogy rendeztek-e már Perszepoliszban is gladiátorviadalokat. Az biztos, hogy a pun háborúk idején már igen. Az először i.e. 776-ban  megrendezett görög Olümpiai játékok léte arra utal, hogy a vetélkedés – legyen az harc vagy sport – nagy népszerűségnek örvendett már két századdal e történet időpontja (i. e. VI század vége) előtt. Volt előzménye a gladiátorviadaloknak, de feltehetően a Perzsa Birodalomban nem annak nevezték a mások szórakoztatására élethalálharcot vívó rabszolgákat.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 697 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.