Mintha a térdeim reszketnének néha,
és nem úgy, mint hajdan, a legelső csókkor,
a hajnallal kelek, ím kukorékolva,
szemem is csipásabb, könnyesebb, mint máskor.
Kemény lett az ágy is, eddig fészek vala,
mert a hátam néha elfásodva gebbed,
és a zaj is szurkál, meg a csend is zavar,
bököt kötök bökre, spárgám így nem enged.
Úgy feszül az ideg, akár a gitárhúr,
kihúzva a búbtól, Achilles sarkáig,
pár éve könnyedén ugrottam magam túl,
be kell hát ismernem? – Tagadjam halálig?!
Gyökerem merevvé vált a szülőföldben,
ennél feljebbről már nem lesem az eget,
szirmaim még vannak, de elhullva törnek,
súlyos a tekintet, pilláim nehezek.
A diófa nagy lett anyámnak udvarán,
pár napos ha voltam, úgy ültette oda,
a fél pitvart fedi árnyéka délután,
én meg mi maradtam? – Ráncosodó pofa!
Legutóbbi módosítás: 2015.02.01. @ 15:00 :: Thököly Vajk