Thököly Vajk : Korosodó II.

Mintha a térdeim reszketnének néha,

és nem úgy, mint hajdan, a legelső csókkor,

a hajnallal kelek, ím kukorékolva,

szemem is csipásabb, könnyesebb, mint máskor.

 

Kemény lett az ágy is, eddig fészek vala,

mert a hátam néha elfásodva gebbed,

és a zaj is szurkál, meg a csend is zavar,

bököt kötök bökre, spárgám így nem enged.

 

Úgy feszül az ideg, akár a gitárhúr,

kihúzva a búbtól, Achilles sarkáig,

pár éve könnyedén ugrottam magam túl,

be kell hát ismernem? – Tagadjam halálig?!

  

Gyökerem merevvé vált a szülőföldben,

ennél feljebbről már nem lesem az eget,

szirmaim még vannak, de elhullva törnek,

súlyos a tekintet, pilláim nehezek.

 

A diófa nagy lett anyámnak udvarán,

pár napos ha voltam, úgy ültette oda,

a fél pitvart fedi árnyéka délután,

én meg mi maradtam?  – Ráncosodó pofa!

Legutóbb szerkesztette - Thököly Vajk