H.Pulai Éva : BAKAFRÁZIS

A Dél-Alföldi Művészeti Kör a Szegedi Egyetemi Színház közreműködésével, BAKAFRÁZIS címmel irodalmi estet tart. (2015. február 25. szerda, 18 óra) [Fotó: Bahget Iskander – Baka István)

 

 

 

 

Baka István: Tűzbe vetett evangélium

 

Mint papírhulladékkal teli réten
ételt keresgélő kutya,
futkos pupillám a szemfehéren,
de Istenre nem talál soha.

 

Vágóhíd szemétgödrei, ti véres-
tályogos koldusszemek,
ti láttátok Őt, aki egykor
kigondolt benneteket?

 

Vadnyulak, akiket a róka
úgy lóbál fogai között,
mint tömjénfüstölőt – utolsó
percetekben láttátok Őt?

 

Ágak közt zápor serceg, mintha
Magdolna fésülné haját,
villámlik – szikrát vet sörénye,
nézem eszelős-boldog mosolyát.

 

A hold-tonzúrás éjszakában én is
prédikáljam hülye vizeknek,
hogy a Mennyek Országa ők,
hol ponty-arkangyalok lebegnek?

 

Futkos pupillám, mint a réten
szemét közt turkáló kutya,
papír, papír – Isten nevét nem
írom reád többé soha.

 

 

Radnai István: TAGADOM A TAGADÁST

(Baka István: TŰZBE VETETT EVANGÉLIUM című verséhez)

 

rakok a a tűzre gallyak parazsa

csak múlt szeme s ami éget

nagyanyám anyám vagy isten szava

bennem párzik a múlt nem ér véget

ha alföldek tocsogós rétek lángolnak

a napot oltja a létrás láthatár

s a nappal mint felemelt s ejtett áldozat

mint valami úr akinek arcán lengne a szakáll

a nyár ezüst levele a kószáló szélben

a semmit az ágán hiába keresem

a hold is csak felhővel fésülködik éppen

az ember szemében isten-lett szerelem

és minden bánat alkonyi fényben fellobog

a réten szemetet szednek szende angyalok

 

 

 

A Dél-Alföldi Művészeti Kör a Szegedi Egyetemi Színház közreműködésével, BAKAFRÁZIS címmel irodalmi estet tart.

 

Az esten Baka István versei és azok parafrázisai, evokációi hangzanak el a Dél-Alföldi Művészeti Kör alkotóinak tollából.

 

Vendég lesz Baka Tünde (Baka István özvegye) és Zalán Tibor, akivel Kovács Ágnes beszélget az elhunyt költőről.

 

 

(Hungi Vigadó címe: Szeged, Stefánia, 6720)

 

 

Baka István: Aeneas és Dido

 

„Így hát a nagy ember

elhagyta Karthágót…”

(Joszif Brodszkij: Dido és Aeneas)

 

                    1

 

Dido, királynőm, nem látlak soha.

A hullámok meanderei kéken

futnak, s mint Ariadné fonala,

vezetnek új hazába, hol a népem

 

tán Minotaurusszá változik bús

nászunk után – miatt? –, hisz labirintus

bejáratául tárult szép öled,

s mi összebogozott, a gyűlölet

 

fonalaként fog visszagombolyodni

néped kezébe népemnek kezéből.

Találkozom hát véled újra – végül

 

együtt fogunk mi árnyakként bolyongni;

s a vér-iszamós csatatereken

is vágytól síkos öled keresem.

 

                      2

 

Fanyar a búcsú? Fanyarabb a bor

s a borszín tenger, melybe rózsaujját

a hajnal mártja. Vérünk bárha forr,

jó tudni: fenn, Olimpuszon mi újság;

 

különben fuccs a bornak és a kéjnek,

és Gorgó-főt növesztenek az éjek,

ránk ég a virradat, mint Nessus-ing.

Irigyebbek a mi isteneink,

 

Dido, de késő lenne már cserélni.

Megnyugtató mégiscsak, hogy az égből

megüzenik gyakorta, hogy mitévő

 

legyek, – nem kell a döntéstől se félni.

Máglyára lépsz, ha elhagylak? Na és?!

Nem én akartam – égi rendelés.

 

                     3

 

Mellettem alszik már Lavinia;

keményebb húsú, ifjabb, mint te voltál;

de az a tűz, amely a húsból oltárt

varázsol, benne nem lángolt soha.

 

Mindegy – csak szüljön, kéj nélkül foganva

teljen meg évről évre, mint a kamra!

Hideg szeműek s idegen, latin

beszédüek lesznek a fiaim.

 

Új – még kicsiny – hazámat isten óvja!

Miért fáj jobban Karthágó, mint Trója?

S bár oldalamról annyian kidőltek,

 

miért csak azt az egyet – hervatag

szépasszonyt: téged hívlak napra nap?

Dido, királynőm, gyűlölöm e földet.

 

(1988)

 

 

Kovács Ágnes: Dido sóhaja

 

a borszínű tengeren

száll sóhajom

utánad

– pernye a széllel

te gyáva idegen

istenekre küldetésre

fogod sorsod

s gyeplőjét csuklód

helyett nyakam köré

tekered

teljék hát a kamra hűvöse

megannyi majdani holttal

vérüket én-hazám

forró homokja

issza vissza

otthont hazát

nem keresni

teremteni kell

vajúdni és nevelni

építs hát templomot

gyújts benne tüzet

melegedj annál

náladnál jobban

tisztelem Laviniád

a borszínű tengeren

száll átkom

utánad

– pernye a széllel

 

 

Baka István (Szekszárd, 1948. július 25. – Szeged, 1995. szeptember 20.) magyar költő, műfordító.

Nagyszülei mindkét ágon iparosok voltak. Édesanyja Tolnáról, lengyel-szerb-osztrák keveredésű családból származott, édesapja szekszárdi volt. …” plebejus vagyok” – határozta meg önmagát, “nem vagyok sem népi sem urbánus.” …”nekem szellemi hagyományokat kellett keresnem, könyvekből. Tehát ami nekem hagyomány, az szinte mind könyv.”

Hétéves koráig Bátán és Tamásiban laktak. 1956 márciusában költöztek vissza Szekszárdra.

Második osztályban már Vernét és Jókait olvasott, nyolcévesen verset írt.

A Garay János Gimnáziumban érettségizett 1966-ban, orosz tagozaton. Önképzőkör, színjátszókör, versmondás, zene, Tolsztoj és Dosztojevszkij eredetiben: a diákévek legboldogítóbb elfoglaltságai.

Egy év hódmezővásárhelyi katonáskodás után, 1967-ben kezdte meg tanulmányait a JATE magyar-orosz szakán. Egyetemi éveinek sorsdöntő pillanatai:

– 1967. Megismerkedik Ilia Mihállyal, aki első verseit 1969-ben közli a Tiszatájban, s akinek figyelme egész életén át követi. “Ilia Mihály … számomra abszolút mérce.”– mondja egy későbbi interjúban.

– 1968. A csehszlovákiai bevonulás sokkja.

– 1969. Házasságot köt csoporttársával, Ökrös Tündével. /Később két gyermekük születik: Ágnes (1973) és Tamás (1978)./

– 1971-1972. Az előző évek rövidebb szovjetunióbeli építőtáborozásai után egy egész tanévet Leningrádban tölt. Itt elvegyül az orosz birodalom hétköznapjaiban, és életreszóló barátságot köt a periférián tengődő, de lázas szellemi életet élő orosz-zsidó intelligenciával, akik beavatják a szamizdat irodalom olvasásának misztériumába. Itt olvas először Brodszkijt, Mandelstamot, Szosznorát. Rádöbben magyarságára, Magyarország provincia-mivoltára. Ennek hatására kezdi magát nemzeti elkötelezettségű költőnek vallani, aki azokat a létélményeit fogalmazza meg, amelyek másokéival közösek.

Akkoriban kötelességének érezte, – mivel csak a költészet politizálhatott -, hogy verseiben adekvát történelmi szituációk és személyek felmutatásával egyfajta erkölcsi tartást képviseljen. Korai költészetében így születtek meg a szerepversek. (a Vörösmarty-versek, Petőfi, Dózsa, Döbling…) “Amikor írtam – mondja a Döblingről -, Széchenyinek éreztem magam, de mindig annak képzelem magam, akiről írok. Ha a történelmi alak világába belehelyezkedem, akkor tudom a legjobban kifejezni magam. Nem véletlen, hogy történelmi alakokról szóló verset – csak egyes szám első személyben írok. Mert nem őt, hanem rajta keresztül magamat próbálom megfogalmazni. Akkor vagyok a legszemélyesebb, amikor álarcot veszek fel.”

(A nyolcvanas évek végétől, amikor történelmi maszkokra ilyen formában már nem volt szükség, a szerepversekben más lelki tájakat kezdett bejárni. “A tétel visszafordítható – írja Gacsályi József az Új Dunatáj 1996/2. számában -: Trisztán, Thészeusz és Philoktétész vált Baka Istvánná, amiképp Yorick tarthatta kezében Hamlet koponyáját.”)

Ezek már szegedi életének figurái. Két esztendőnyi szekszárdi tanárkodás után került vissza 1974-ben Szegedre. Szekszárd pedig bevonult a kisregények világába, hogy a költő prózájában boldog kamaszéveinek, meg nem valósult ábrándjainak és városélményének színtere legyen.

 

Szegeden a Kincskereső című gyermekeknek szóló irodalmi lap munkatársa, főmunkatársa, majd főszerkesztő helyettese lett. Szerkesztőségi szobája az idők során Szeged egyik fontos szellemi műhelyévé vált. Megfordult itt a magyarországi és a határon túli kultúra sok-sok jelentős személyisége: írók, költők, zeneszerzők, színészek, festők, a közvetlen barátoktól (Ilia Mihály, Szepesi Attila, Nagy Gáspár, Pintér Lajos, Szőke Katalin, Zalán Tibor, Géczi János, Balog József, Pataki Ferenc, Huszár Lajos, Szörényi László, Tolnai Ottó), a művek útján szerzett szellemi társakig (Markó Béla, Lászlóffy Aladár, Csatlós János, Bohumil Hrabal, Gennadij Ajgi és még felsorolhatatlanul sokan mások).

 

Ő maga rendkívül sokat köszönhet a Móra Kollégium pezsgő kulturális életének. A nyolcvanas évek elejétől a kollégium Erdélyi Ágnes által szervezett irodalmi estjei és azoknak meghívott vendégei nyújtották számára azt a szellemi többletet, amelynek birtokában a vidéki írói lét válságai egyáltalán túlélhetők.

 

A nyolcvanas évek végén megismerkedik a prózaíró Darvasi Lászlóval. Barátságukat “Bakó András” és “Szív Ernő” beszélgetései teszik emlékezetessé az irodalomtörténet számára.

 

1993 őszén nagy sikerű műfordítás szemináriumot indított a szegedi egyetemen. Tanítványai és korábbi Kincskereső-táborbeli felfedezettjei közül ma már igéretes alkotókként ismerjük Nagy Gábort, Bombitz Attilát, Fabulya Andreát.

 

Költészetére legnagyobb hatást műfordító munkája mellett a komolyzene gyakorolta. Verseinek szonátaformája – saját megfogalmazása szerint – zenei hatásra alakult ki. Az egy nemzedékkel idősebb magyar irodalomból szerette Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, Mészöly Miklóst, Szilágyi Domokost, de hatásuk ellen védte saját egyéni költői hangját.

 

Életműve nagy utat futott be kezdeti Rilke, József Attila, García Lorca, Thomas Mann, a múlt századi orosz klasszikusok és Jeszenyin majd Bulgakov csodálatától, a vámpírtörténetek és más (távol-keleti) titkos tudományok tanulmányozásán át a mai “mágikus realizmusig” (Márquez, Borges), és a 20. századi orosz líra lágerekben elpusztított vagy emigrációba kényszerített költőinek fordításáig.

 

Baka Tünde

 

 

Baka István: Téli út

 

Зимняя дорога

 

Téli út. Cuppog a hó Isten
Ködnemezcsizmája alatt.
Napokká dermednek a röpke
Pillanatok, amerre elhalad.

 

Az én csizmám lyukas. A hólé
Nyelvével körülnyalogat,
Megízlel – jó lennék-e estebédre
A fagyhalál falkáinak?

 

Köröttem varjak. Mint a tű, jár
Nagy sárga csőrük – fércelik
Vetések elnyűtt, oldalgombos ingét,
Majd bosszankodva szétszedik.

 

S alóla kitetszik Oroszhon
Már hullafoltos mellkasa,
Kurgán emelkedik – a bomlás
Gázaitól felfúvódott hasa.

 

Téli út. Nagyokat cuppant a hó,
Amerre Isten elhalad.
Elfehéredett száj a vidék – csókját
A csizmatalphoz tapasztja a fagy.

 

 

Jagos István Róbert: Téli út

 

Hideg a szél. Mar, vág, üt.

Befagyott tócsák mindenütt.

A jég alatt hófehér arc.

Ragyoglik, nincs rajta karc.

A csontokról lerágták a húst.

Fognyomok. Már mindenen túl.

A csontokat belepi a hó.

Fagyni kész emlék-takaró.

Megfagyott csillagok az égen.

Szemük se rebben, szerényen

haltak csak úgy, ahogy éltek.

Isten kegyéből sorra kiléptek.

Isten kegye nem jár az úton.

Tetteimet magam után húzom

rothadó foggal, körömmel,

visszafizetett közönnyel.

Hideg a szél. Mar, vág, üt.

Énekein a Halál csüng. A halál csüng minden éneken.

Ez az utolsó énekem.

 

 

Baka István Verseskötetei:

    Magdolna-zápor (1975)

    Tűzbe vetett evangélium (1981)

    Döbling (1985)

    Égtájak célkeresztjén (1990)

    Farkasok órája (1992)

    Sztyepan Pehotnij testamentuma (1994)

    November angyalához (1995)

    Tájkép fohásszal (1996)

    Kormos István és Baka István versei (1998)

    Baka István művei. Versek (2003) (MEK)

 

Próza- és drámakötetei:

    Szekszárdi mise (1984)

    A kisfiú és a vámpírok (1988)

    Beavatások (1991)

    Baka István művei. Próza, dráma (2005)

 

Publicisztika és interjú:

    Az idő térképjelei (1999)

    Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések (2006)

 

Idegen nyelvű kötetei:

    Завещание Степана Пехотного (2001)

    Selected poems (Abbey Press, Northern Ireland) (2003)

 

Főbb fordításkötetei:

    Viktor Szosznora versei (1986)

    Arszenyij Tarkovszkij versei. (1988)

    Ilja Kasafutgyinov: Nemes vér. (1985)

    Nyikolaj Dubov: Miért rosszak az emberek. (1986)

    Joszif Brodszkij: Post aetatem nostram. (1988)

    Borisz Paszternak: Versek. (1990)

    Oszip Mandelstam: Sófényű csillagok. (1991)

    Vlagyiszlav Hodaszevics: Mint sivatagban a délibábot. (1992)

    Marina Cvetajeva: A királynő védelmére. (1992)

    C. M. Bellman: Fredman episztolái és dalai (1993)

    Orosz szimbolista költők (1995)

    Nyikolaj Gumiljov versei (1995)

    Puskin versei (1996)

    Joszif Alekszandrovics Brodszkij: Új élet (1997)

    Gennagyij Ajgi: A sámán templomai avagy korszakadék (1998)

    Baka István művei. Műfordítások I-II. (2008)

    Baka István művei. Műfordítások III. (2009)

 

Drámafordításai:

    Venyegyikt Jerofejev: Walpurgis-éj avagy a kormányzó léptei (Nagyvilág) (1990), október

    Vvegyenszkij, Alekszandr: Ivanovék kará

 

Baka István a szovjet időszak mártír-, szamizdat és emigráns orosz költőinek (Gumiljov, Cvetajeva, Mandelstam, Paszternak, Tarkovszkij, Szosznora, Brodszkij stb.) egyik legjelentősebb fordítója. Mint prózaíró is jelentős: novelláiban és kisregényeiben a hétköznapok kisszerű tragikuma keveredik a mitikus csodák világával. A Margit a fausti alaphelyzet újraírása, háttérben az ötvenes évek Magyarországával. A Szekszárdi mise Liszt Ferenc és a szekszárdi dalárda karnagya, Séner János alakjában élesen és maradandóan exponálja eredetiség, művészi tehetség és hazafiság dilemmáit. Baka fő műfaja azonban a líra. Poétikája a nemzeti költészet legjelesebb hagyományait ötvözi a XX. század végi posztmodern egyes technikai elemeivel. Zenei fogantatású variánsát hozta létre a hosszúversnek: Háborús téli éjszaka, Döbling. Szereplírája az alakkettőzéstől (Vörösmarty-versek, Liszt Ferenc-ciklus) a Weöres Sándor-i Psyché radikalitását idéző alakteremtésig (Yorick- és Sztyepan Pehotnij-ciklus) számtalan regisztert szólaltat meg. Tragikum és irónia, pátosz és groteszk ötvözése jellemzi egyéni költői hangját. Búcsúversei a kései József Attila- és Radnóti-versek formai teljességét és gondolati gazdagságát valósítják meg új hangszerelésben.

 

hu.wikipedia.org

 

Baka István: Sátán és Isten foglya

 

Rám kattan, mint fénylő bilincs,

a reggel horizontja,

világ priccsén felébredek:

Sátán és Isten foglya.

 

Eső kopog az ablakon,

minthogyha fakupában

kockát rázna unatkozó

börtönőröm, a Sátán.

 

A szél Isten szakálla, leng,

ördögmancs – ág cibálja,

s jönnek az Úr angyalai:

a felhők bamba nyája.

 

Nézek a szerteröppenő

siheder-ördögökre –

elgörbült, vérrozsdás karom:

platánlevél pörög le.

 

Lenn förtelem, fennen közöny,

sörét ver ablakomba,

vadnyúl-irhámon hajbakap

sátánhad, angyalhorda.

 

Szabad álmomból ébredek:

Sátán és Isten foglya,

s rám kattan, mint hideg bilincs,

a reggel horizontja.

 

(1976)

 

 

Balogh-Köblös Zoltán: Sátán fogja, Isten dobja

 

Még mindig ugyanott tartok

Hogy Istennel foglalkozom

Magamnak jégkockát dobok

Túl kell perdülni bajomon

 

Hat oldal van egytől hatig

Hatszor hat legnagyobb bűnöm

Bennem is a sátán lakik

Isten ujján aranygyűrűm

 

Egyre csak ők gyülekeznek

Apró nyákos ördöggidák

Paták szarvak embertesztek

Engem meg a hajnal szétrág

 

 

Zalán Tibor:

Baka István utóbbi tíz éve

Tiszatáj – LX. évf. 1. sz., 2006. január

(részlet)

 

Hogy kik teremtik a legendákat, kik szövik a mítoszokat? Hát éppenséggel mi, barátok és családtagok, rokonok és ismerősök, kortársak és pályatársak. Mert szükségünk van rájuk, szükségünk van arra, hogy el tudjuk rendezni magunkban a dolgokat, melyek elrendezéséhez már nem kapunk segítséget a másik féltől, Baka Istvántól.

Mi láttuk őt, éltünk vele együtt, látni akarjuk most is, amikor fizikailag már láthatatlan, és élni akarunk vele, amikor már az életünkbe nem vonható be a napi jelenlét szintjén. […]

Miért szerettük például Géczivel, amikor Szekszárdról megérkezett Szegedre, és összerombolta bennünk, irodalmi kései suhancokban a költőről mint olyanról alkotott képet? Baka nem ivott, nem dohányzott, csak pipázott, nem bírta az éjszakát, nem volt kedve randalírozni, és kedvesnek lenni sem volt kedve velünk, hozzánk. Mogorva volt és többnyire elutasítóan szótlan, mondhatni, kelletlen, teáznunk kellett vele valahol Szeged város peremén egy albérletben, és még véletlenül sem lehetett semmiben sem igazunk. Értetlenségünk csak akkor engedett fel valamennyire vele szemben, amikor megtudtuk, hogy Szekszárdon maradt lánya életéért aggódott éppen. Legendásítani kellett a költészetét, ami borzalmasan kötöttnek és görcsösnek tűnt fel számunkra, rugdalódzó költőtanoncok számára akkoriban, mert mi már az avantgárd ízeket éreztük meg a nyelvünk alatt. És így tovább, szinte minden megemelkedik az időben, hogy meg tudjon maradni – pedig akkor minden természetesnek tűnt, és nem kellettek effajta megerősítések. Harcoltunk egymás ellen, miközben néha szinte szemérmetlen férfiassággal szerettük egymást, avantgárdot és konzervatívot kiáltottunk egymásra, miközben másokkal szemben védtük a másikat, mert tudtuk, milyen értéket képvisel és milyen művet épít vagy éppen rombol, beleáldozva életét és a vérét; nem találkoztunk, mégis együtt voltunk és egymással, amikor fontos volt és ha kellett. És a szatyrában pumpával közlekedő, kezében ételhordót lóbáló, fejét járás közben zenéken ringó szakállas kis férfiú, aki lehetett volna komikus is így, ezzel a sajátos megjelenéssel, és ha olyanunk volt, akkor az is volt számunkra, most, valami párán, ködön át, ami érdekes módon tisztítja és nem gátolja a látásunkat, szépnek és méltóságosnak tűnik fel.

[…]

Mindez az élet, Bakáé és a miénk, ami látszólag csak volt, valójában nagyon is van ma is, csak nem úgy, naná, hogy nem úgy, de hogy hogyan, ezt nem tudnám kellő világossággal közvetíteni az itt jelen lévők felé.

És még valamiért volt fontos a legenda- és mítoszteremtés. Hogy átsegítse Bakát a költőt és a Baka István-i életművet azokon a rossz időkön, melyek számos más, jelentős alkotót és művét méltánytalanul felejtésre ítéltek. […]

 

 

Darvasi László: Hiányzik, pedig itt van (2005.09.20.)

 

Tíz hosszú esztendeje adtuk vissza a barátunkat annak a részvétlen és dermesztő világnak, melyre nincs is szavunk. Különben pedig nem adtuk vissza. Van, hogy az embert, lepkézzen ki bár az utolsó lélegzet is az ajakai közül, nem lehet visszaadni. Nincs visszaadás, ő már a miénk. Bakát nem lehet visszaadni, mert volt annyira makacs, rafinált, esendő, bátor, gyermeki, szenvedélyes, elfogult és figyelmes. A könyvheti nyár délelőttjének szörnyeteg forróságában úgy topogtam a sírjánál a szekszárdi temetőben, mintha az előző nap még megöleltük volna egymást. Beszéltem hozzá, mint egy közeli, figyelmes lélekhez. Lelkem, jó komám, borissza kistestvérem. És meghallgattam, mit mond, mit válaszol, de ez maradjon kettőnk között, hiszen Istennel se dicsekszünk.

 

Tíz év alatt újraépült Berlin. Tíz év alatt megírtak száz magyar regényt, négyszáz verseskötetet, tíz év alatt jó gyermekek nőttek fel rosszig, jaj, tíz év az mennyi is. Tíz év alatt mennyit nőttek a fák, mennyit nőtt, fogyott, élt ez az ország. És tíz év változásai a mennyországban, érkezett egy köpcös, szakállas, pipázó angyal, be kellett vezetni a szobájába a telefont – nem, az angyalmobil nem volt jó –, de ugyanazzal a számmal tárcsázza a Sátánt, mint Istent.

 

Baka úgy hiányzik, hogy mindeközben nagyon erősen és folyamatosan az életünkben van, beleszól a dolgainkba, rákuncog egy-két esetlenségre, vagy a régen nyírt szakállába morog valamit a jókora nemzeti sületlenség hallatán. Baka úgy ment szembe a modernség különféle trendjeivel, aktuális hullámaival és bájos kordivatjaival, mint egy dühös és nagyon bölcs kisgyerek, aki fel nem foghatja, mire való az olyan dolgokkal kísérletezni, amelyek kitalálhatók ugyan, de nélkülözik a tehetség tündöklő keze nyomát, lelkének szenvedélyét, s inkább a ráció cinikus, bár izgalmasnak tetsző műveleteiben bíznak. Baka kora – melyben ő végül kiteljesedett és országosan becsült íróvá vált – az úgynevezett klasszikus költői szerepek leépítésében és felmorzsolásában, teoretikus fellazításában lelte a kedvét. A klasszikus költői szerepek lírai építkezésében mindig az Egész a tét, s még a részletekben való tobzódás is az úgynevezett Egész megidézésének a jegyében telik. Holott az ilyesfajta lírai lehetőségek Bakát sem hagyták hidegen.

 

Már fiatalon szerepeket játszott, mások nevében énekelt, suttogott és zsörtölődött, volt ő Háry János és Yorick, s volt ő Liszt Ferenc, mint később a szörnyű kínokkal sújtott Philoktétész. Dühében megcsinálta azt, amivel a kor gyakorta csak igazi tét nélkül, játszi módon kacérkodott, ő is megosztotta magát. Másik embert teremtett, aki szintén ő volt, így született meg az orosz Sztyepan Pehotnij, az „orosz Baka”. Egy gyönyörű metaéletet, egy gyönyörű metaköltészetet alkotott, fordított magyarra. Baka dacos korszerűtlenséggel tüntetett, hitt a klasszikus értelemben vett kultúrafölfogásban, és igaza lett, ebben is igaza lett. Lassan az is ki fog derülni, hogy Juhász Gyulánál is fontosabb költője a városnak. Baka nem adta fel a metaforák és a költői parabolák szükségességének hitét.

 

Hátborzongató, érzékien tobzódó képeket festett a papírra, azaz dehogyis festette őket. Rákopogta azokat a gyönyörű képeket a szerkesztőségi papírra. Mert ő még hagyományos írógéppel írt. Ült a Kincskereső szerkesztőségének hegyi levegőjében, a Vár utcában – csak vicceltem –, és vendégeket fogadott, kéziratokat mutogatott. Nem, itt sem volt otthon.

Egy különálló, idegen világ, egy tündéri, morózus Pannon vidéki Pánként járt-kelt a kacérkodó, fényeskedő szegedi testben. Baka arról álmodott, és azzal fenyegetőzött, hogy elmegy innen. Nem ment el. Tudta jól, elmenni sem lehet, nincs hova. Az olyanok, mint ő, mehetnek bárhová, úgyis az egész világot cipelnék magukkal. Így tett aztán azon a szeptemberi napon is. Hallgatta Mahlert, és meghalt, de nem ment el.

 

 

 

Séta Határ Győzővel

 

Baka István: Szekszárdi mise

 

[A mű alapján tévéfilm készült.]

 

 

1

 

     1896. augusztus 2-án Séner János nyugalmazott pénztárnok, a szekszárdi dalárda egykori karnagya a reggeli vonattal Budapestre utazott.

     Erre a fiatalabb embernek különös fáradságot nem jelentő, de az ő korában már kimerítőnek ígérkező utazásra egy levél késztette, melyet két napja vett kézhez. A levélben foglaltak azzal a reménnyel kecsegtették, hogy annyi hiábavaló kutatás után végre megszerezheti – illetve visszaszerezheti – Liszt Ferenc Szekszárdi misé-jének partitúráját, s ezáltal kézzelfogható közelségbe kerül évek óta dédelgetett tervének megvalósításához: a mise 1870 őszére kitűzött, de akkor különböző okokból elmaradt bemutatójának megtartásához – méghozzá ott, ahová a nagy zeneköltő maga szánta: a szekszárdi újvárosi templomban. Ennek érdekében ugyan Sénernek vissza kell lépnie a dalárdába, mellyel mintegy húsz éve minden kapcsolatot megszakított, és rávennie az új tagokat (a régiek közül már egy sem él), akik sem őt, sem a dalárda alapításában és négy évtizedes vezetésében kifejtett érdemeit nem ismerik, hogy vállalják e korántsem könnyű mű betanulását, de Séner ezt tartotta a kisebb akadálynak. Hiszen ez az esztendő nemcsak Magyarország ezeréves fennállásának ünnepe, hanem egyszersmind Liszt Ferenc halálának tizedik évfordulója is – volna-e méltóbb tisztelgés a szekszárdi dalárda részéről a legnagyobb magyar zeneszerző emléke előtt, mint az ő Szekszárdnak szentelt, az újvárosi templom felavatására írott művének megszólaltatása? Annak idején ugyan ez a dalárda – Séner máig nem múló szégyenére – alkalmatlannak bizonyult ily magasrendű zenemű előadására, de ma már bizonyosan megbirkóznék vele. Schrőderné levele július 31-én érkezett – ezen a gyászos emlékezetű napon hunyt el Liszt Ferenc –, s a dátumok ily csodálatos egybeesésében Séner égi jelt látott: most sikerrel kell járnia, bár az asszony fogalmazásából nem derült ki egyértelműen, hogy valóban birtokában van-e a keresett partitúrának.

     A levél, amely kerekdedségüket – feltehetőleg papírra vetőjükhöz hasonlatosan – épp elveszíteni kezdő, reszketeg betűkkel íródott, az alábbiakat tartalmazta:

 

     Tisztelt Uram!

 

     Istenben megboldogult férjemnek címzett levelét bátorkodtam felbontani, miért is elnézését kérem, de talán megbocsátja nékem ezen indiscretiot, ha tudomására hozom, hogy drága halottam utolsó akaratát teljesítettem általa.

     Elhunyt hitvesem ugyanis, midőn szenvedései fokozódásából végórájának közeledtére következtetett, engem – mint mellette minden körülmények közepette kitartó és néki holta után is engedelmeskedni kész feleségét – bízott meg azzal, hogy függőben maradt üzleti ügyeit elrendezzem, és nevének tisztaságát életem végéig fenntartsam.

     Szerény üzletünket feledhetetlen emlékezetű párom még betegsége kezdetén felszámolta, de a hátramaradott és a közönség érdektelensége miatt eladhatatlannak bizonyult áruk tömkelegében, melyeket lakásom egyik száraz és rágcsálóktól védett helyiségében tárolok, tudomásom szerint Liszt úrnak némely compositioi is megtaláltatnak, köztük az Ön által keresett Messe Szexardique, de erről, sajnos, szemeim megromlása miatt magam nem győződhetem meg. Ám ha Ön nem sajnálja a fáradságot, hogy Budapestre felutazván, engem lakásomon fölkeressen, állok rendelkezésére, és Ön az áruban szabadon válogatva kikeresheti fent nevezett zeneművet.

 

Alázatos szolgája

özvegy Schrőder Gusztávné

 

     Halvány reménysugár, de Séner János számára talán az utolsó, és ráadásul ama nevezetes napon csillant meg – így hát Séner elszánta magát, és bement a városba telegrafálni.

     A sors játéka folytán az ő élete és a nagy Liszté egyébként is bámulatos egyezéseket mutatott. Mindketten 1811 októberében születtek, csak Séner két nappal később: 25-én – talán ez volna az oka, hogy az ő pályája annyira másként alakult? –, s mindkettejük apja gazdatiszt volt; igaz, Schéner Ferenc – Liszt Ádámmal ellentétben – sohasem ambicionálta fiának zenei kiképeztetését, holott a kis Hans is igen korán jelét adta e téren kiemelkedő képességeinek – nyolcéves korában napok alatt tanult meg hegedülni egy kiöregedett és – kegyelemből befogadtatván – a pajtájukban haldokló cigányprímástól –, de neki végül is be kellett érnie a számára kiszabott sorssal: jegyzőséggel a Vármegyén s a műkedvelés akkortájt leginkább hazafiasnak számító formájával: a dalárdai tevékenységgel.

     Sokáig nem is vágyott többre. Életét betöltötték a politikai harcok és az esti közös éneklések, s ami a legfőbb: a magyarrá válás folyamata, amely előbb nevének írásmódját, majd beszédét változtatta meg, s végül a politikai nézeteit, melyek negyvennyolcban aztán a pákozdi csatatérre vezették, ahol egyszerre kezdődött meg és fejeződött be számára a szabadságháború.

     Liszt Ferenc először 1846 őszén látogatott Szekszárdra, Augusz Antal vendégeként. Séner ez alkalommal nem hallhatta a hírhedett zongoravirtuózt, mert édesanyja betegsége és halála elszólította a városból, s október 18-án – Liszt első szekszárdi hangversenyének napján – déli 12 órakor, talán ugyanabban a pillanatban koppant meg az első rög a tüdővészben elhunyt Petrits Mária koporsóján a tolnai sváb temetőben, amikor Liszt Ferenc csontos, vékony ujjai a billentyűkre csaptak. Séner János bűntudattal elegy türelmetlenséggel gondolt arra, hogy ha most lóra szállhatna, még elérné a koncert második részét – ám a sírásók kínos lassúsággal dolgoztak, s amikor a borravalóval a zsebükben végre elindultak a kocsmába, Séner apja továbbra sem mozdult a sír mellől, és Séner Jánosnak ott kellett maradnia vele a szemerkélő esőben, miközben a Vármegyeháza dísztermében a Puritánok-fantázia futamai viharzottak. Hosszú idő elteltével mozdult meg Schéner Ferenc, és fia támogató karját elhárítva, lehajolt a sírhoz, fölvett egy apró rögöt, és mintha ostya volna, a nyelvére tette. A fiú megremegett és sírva fakadt, és zokogás közben egyre erősebben érezte, hogy könnyei – bármennyire szerette is édesanyját – nem a halottnak szólnak, hanem a véle együtt sírba szállt ambícióknak, mert a temetés és a Liszt-koncert egybeesése ezt példázta a számára.

     1865-ben, Liszt második látogatásakor már Séner János vezényelte a dalárdát, midőn a mester köszöntésére az Augusz-kúria elé vonultak. A Himnusz-t, a Húzd rá, cigány és a Szent érzet című kórusműveket adták elő, utána az abbé az ablakhoz tolatta a zongorát, és Reményivel egyik rapszódiáját, vejével, Bülow-val a Rákóczi-induló négykezes változatát játszotta viszonzásul. Sénert, aki először hallotta Lisztet, lenyűgözte a nagy művész virtuozitása, ugyanakkor csalódást is érzett – ő valami mást, valami mélyebbet várt tőle ezen a fenséges estén, melyet a fáklyák hullámzása a mennyekbe készült ragadni, nem ezt a felszínes csillogást –, ámbár, igaz, mi mást is nyújthatott volna Liszt az ő műveletlen s csak a nevéért és magyar voltáért lelkesülő szekszárdi közönségének?

     Az ezen estét követő napok egyikén vitte el Sénerhez Lisztet Augusz báró, és ekkor nyílott alkalma arra, hogy Reményi, Plotényi és Kristofek társaságában Beethoven F-dúr vonósnégyesét játssza a nagy mester előtt. A gordonkára és a kották tömegére Reményi figyelt fel, s megállapítván, hogy éppen elegen vannak egy kvartett megszólaltatásához, ő javasolta a házi muzsikát, amire az abbé szórakozottan bólintott. Sénernek minden erejét össze kellett szednie, hogy a megtiszteltetés és a nagy lehetőség keltette szédülést legyőzze. De a rögtönzött hangversenyen végül is – ezt tudta, érezte! – sikerült méltó partnernek lennie a nagy Reményi, Plotényi s az akkor ígéretes tehetségként induló, de később a vidéki élet mocsarába süllyedt Kristofek mellett. Az abbé türelmesen végighallgatta a Beethoven-művet, aztán udvariasan megköszönte a kapott műélvezetet, Sénernek külön is a szíves vendéglátást, és már búcsúzott is, anélkül hogy beszélgetést kezdeményezett volna. Séner ott maradt kiégett és üres szívvel, felzaklatva és kielégítetlenül, s csalódásánál csak a szégyenérzete volt nagyobb – hiszen magában ő már készítgette a beszédfordulatot, amellyel majd rátér saját szerzeményeire, és haragudott Auguszra, mert nem segített ebben neki, és bizonyára a látogatás előtt sem hozta szóba hírneves vendége előtt a kis vidéki hivatalnok ambícióit – aztán meg már azért szégyellte magát, mert egyáltalán reménykedett a nagy Liszt figyelmének feléje fordulásában. Honnan is sejthette volna ő, milyen nagy dolog az itt, Szekszárdon, hogy valaki lapról játssza Beethovent – ő, aki a világ legnagyobb előadóművészeinek hallatán is csak udvariasságból mondhat dicséretet, lévén mindazok hozzá képest porszemek.

     Az 1870. évi templomszentelés előkészítésében Séner ismét teljes lelkesedéssel vett részt. De ezúttal még súlyosabb kudarc érte – a dalárda, melynek tagjai többsége kottát olvasni sem tudott, az ő minden kétségbeesett próbálkozása ellenére sem volt képes arra a szintre emelkedni, amely a Liszt-mise előadását – akármily középszerű hangzásban – lehetővé tette volna. Sénertől visszavették a partitúrát, és a megbízást átadták a budaiaknak, s ha a francia és olasz események – III. Napóleon és a pápai állam bukása – miatt maga az avatás is el nem marad, Séner talán nem is élte volna túl a szégyent. Így sem mert sem Liszt, sem Augusz báró szeme elé kerülni, s a dalárdát is csak az abbé távozása után hívta össze újra. Ekkor tartott beszédében tanulásra szólította fel a tagokat, nem is annyira az őket ért megaláztatásra, mint inkább a haladásra, a körülmények megváltozására s az ebből eredő új követelményekre hivatkozva. A reformkorban vagy az önkényuralom idején – fejtegette – a dalárdák valóban megelégedhettek a kiműveletlen, de minden ízében magyar muzsika s ezáltal a nemzeti érzés ápolásával, de 1867 óta – mikor is a magyar nemzetnek legalapvetőbb jogai visszanyerésével lehetősége nyílt a haladottabb nemzetek sorába emelkednie, mind ipara, mezőgazdasága, mind pedig kultúrája tekintetében – ez már nem elegendő. A dalárdisták többsége már ekkor felzúdult, hát még amikor arról kezdett beszélni, hogy ideje lenne a külhoni klasszikusok – Bach, Beethoven, Mendelssohn stb. – műveit, legalábbis a könnyebbek közül némelyeket elsajátítani. – Német voltál, és az is maradtál! – ugrott fel Halász, s a többiek zajosan helyeseltek. Arra már nem is volt módja, hogy a magyarságát büszkén vállaló Lisztre, illetve az őket a Liszt-mise által ért kudarcra hivatkozhassék. A huszonötből öten álltak melléje, s ez vezetett a későbbi szakadáshoz. Ez az öt férfiú, név szerint Schőner István, Gerenday Lajos, Jeszenszky Ákos, Szandtner Antal és Rüll Lajos vállalkozott 1874-ben Séner férfikari rekviemjének előadására, amelyet Séner maga – ha nem is teljes őszinteséggel – csak mint a Liszt műre való előkészületet igyekezett feltüntetni. A rekviemnek a belvárosi templomban végbement bemutatója sikerrel járt, egy véletlenül Szekszárdon tartózkodó, zeneértő zsurnaliszta révén még a fővárosi lapok is tudomást szereztek róla, de – amit Séner remélt – a dalárdát nem sikerült többé a vezetése alá vonnia, a tőle elszakadt dalárdisták az igazi magyar stílus ápolása címén egyre inkább cigányzenés, mulatozó társasággá alakultak, s köztük a rohamosan öregedő s mindig is kicsit puritán Séner már akkor sem érezhette volna jól magát, ha visszafogadták volna.

     De az igazi csapás mégsem az ő részükről érte. Néhány hónappal rekviemjének előadása után hozzájutott Liszt Ferenc férfikari rekviemjének partitúrájához, melyet – bár Liszt műve keletkezett korábban (1868-ban) – addig hírből sem ismert. A Liszt-műben egymás után fedezett fel az övével rokon motívumokat, de a hasonlóságok ellenére is összemérhetetlenül különb megformálásban. Szinte ugyanaz a négy-öt hangból álló hangsor – s a végeredmény mégis mennyire más! Bizony, be kell látnia, az ő munkája fércmű, ha a nagy Liszt fenséges alkotása mellé állítják. Ez így van, s még az sem vigasztalhatta, hogy az abbé egy egészen bizonyosan tőle, pontosabban az ő Szent érzet című kórusművéből származó dallamtöredéket is felhasznált rekviemjében, mely valószínűleg ama emlékezetes, 1865. évi estén ragadt meg a fülében.

     Séner hetekig gyötrődött a gyűlölet és irigység fenevadjaival viaskodva, melyek szétmarcangolták a szívét, és mocskos karmaikkal felszántották az agyát, mígnem sorsfordító elhatározásáig eljutott: kéri amúgy is esedékes nyugállományba helyezését, és szőlőjébe visszavonulva hátralévő éveit a zeneköltő-óriás Liszt Ferenc művészetének tanulmányozásával fogja eltölteni. Ez a gondolat csak csírájában volt penitenciafélének tekinthető. Az önmagával és a világgal megbékélt Séner, hogy istenhitét el ne veszítse, kudarcos, de a fenséges Liszttel párhuzamos pályán induló életében inkább volt kész a Kiválasztott szolgálatára való elrendelést látni, mintsem hogy az Úr gúnykacaját kelljen kihallania belőle, ki őt – bár silány sorsra szánta – a nagyság benne is meglévő, de másban megvalósuló jeleivel kicsúfolta volna, alantas komédiát játszatván véle – mintegy kacagtató közjátékként egy hatalmas dráma szüneteiben.

     Több mint húsz esztendeje élt már kis szőlőjének lakhatóvá alakított présházában, egyre magányosabban és egyre szegényebben, mert a csekély nyugdíj melletti egyetlen jövedelmi forrása, a szőlő nagy károkat szenvedett a kilencvenes évek elején Szekszárdot is elérő filoxérától, melynek munkáját az ugyanezen években pusztító jégverések már csak betetézni tudták. Utóbb már napszámosokat sem fogadhatott, élt hát, ahogy tudott, bezárkózva a kották, Liszt Ferencről szóló könyvek és megmaradt hangszerei közé, folyton készülve valamire – hogy mire, maga sem tudta; nagyralátó álmai kivitelezhető tervek híján egymásba torlódtak, színes kavargásuk alaktalan szürke masszává folyt össze – mindaddig, amíg a Szekszárdi mise bemutatásának gondolata fel nem bukkant és meg nem gyökeredzett benne.

     A vonat a menetrend szerint 7 óra 49 perckor indult, de Séner hat óra után nem sokkal már kint volt az állomáson. A fülledt éjszaka elviselhetetlenül forró napot ígért, ezért, beülvén egy harmadosztályú vagonba, az ablak mellett foglalt helyet, és miután álmatlanul töltötte az éjszakát – legalább százszor újraolvasva Schrőderné levelét –, nyomban elszenderedett. Azt sem vette észre, hogy a vonat lassan megtelik, csak a mozdony erős rándításától riadt fel, amikor a horvát ágyúk eldördültek, és belőle önkéntelenül felszakadt a kiáltás: “Testvérek, ne lőjetek! Nekem is horvát volt az anyám…” Zavartan pislogott, míg az ellenséges szuronyok csillogása megállapodott a vasutas indítótárcsáján – onnan tűzött szemébe a nap –, és elővette a zsebkendőjét, hogy megtörölje verítékes arcát.

 

2

 

     A vonat késés nélkül, pontosan 13 óra 45 perckor futott be a Déli pályaudvarra. Séner bérkocsit fogadott, és Schrőderné lakására hajtatott. Az özvegy egy tíz-tizenöt éve épült, négyemeletes, gipszfigurákkal ékesített homlokzatú bérházban lakott, amelyről az előkelőség látszatával együtt már kezdett leválni a megsötétedett, repedező vakolat. Schrőderné csak többszöri csengetésre került elő, és sebtében megtörölt, mosogatólétől kivörösödött kezét kézcsókra nyújtva, rikoltozva mentegetőzött, amit Séner zavartan viszonzott, s bár az asszonynak nemcsak a hangja, hanem az ő szájmozgását követő tekintete is nagyothallásra utalt, Séner mégsem tudta rászánni magát, hogy ordítozzék a kihalt függőfolyosón. Schrőderné bevezette a lakásba, leültette a szalonban, melynek falán világos foltok jelezték a szükségből eladott képek hiányát, aztán szabadkozva magára hagyta, és kis idő múltán egy tálca aprósüteménnyel tért vissza, s közben kopott háziköntösét is erős naftalinszagot árasztó gyászruhára cserélte. Séner aznap még nem evett egy falatot sem, mégis restellt a süteményhez nyúlni, látván, hogy a tálca a gondos elrendezés ellenére is félig üres, és igyekezett rögtön a tárgyra térni, hogy mielőbb szabaduljon a kínos helyzetből. Ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy Schrőderné bizonyára megpróbál minél nagyobb hasznot húzni a látogatásából, és érezte, hogy nem lesz ereje alkudozni az özveggyel.

     – Ó, igen – mondta Schrőderné, és felállt. – Parancsoljon! Ön, szekszárdi lévén, bizonyára többet tud a pécsi lőporrobbanásról, mint amit a fővárosi lapok megírtak. Igaz, hogy kétszáz halott…? – Az asszony, míg ezeket mondta, bátortalanul visszaereszkedett a karosszékbe, de hogy Séner állva maradt, ismét felemelkedett, és a szomszéd szoba felé mutatott.

     – Arra tessék!

     – Bocsásson meg, három napja nem volt újság a kezemben – mondta Séner, és az özvegy megörült, hogy sikerült szóra bírnia.

     – Akkor talán arról sem értesült, hogy ezzel egy időben itt, Budapesten is szerencsétlenség történt. Ugyanis kigyulladt a központi vásárcsarnok…

     – Nem – szakította félbe Séner, alig palástolva türelmetlenségét. “Csak már a kezemben lenne!” – gondolta, és szándékosan nem figyelt az özvegy társalgást kezdeményező erőlködésére.

     Átmentek egy teljesen üres és hónapok óta takarítatlan szobán, majd egy kamrafélébe jutottak, melyben halomra hányva hevertek a kották, oly rendetlenségben, mintha éppen most zuhantak volna le polcaikról. De polc nem volt a szobában, csak az elpiszkolódott, dohos papírtömeg, amelyre egyetlen magasan lévő, keskeny szellőzőablak vetett világot. Séner megvárta, míg magára marad, akkor ingujjra vetkőzött – kibírhatatlan hőség volt a kamrában –, és munkához látott. Izgalmában elszorult a torka, és reszkető kezekkel mélyen beletúrt a kottahalomba, mintha azt remélte volna, hogy rögtön a hőn áhított partitúrát emeli ki belőle. De ettől a pillanattól kezdve a szerencse hátat fordított neki. Rózsavölgyi, Egressy, Simonffy és más, egykor divatos nótaszerzők füzetei kerültek elő a papírosrétegekből, s hogy ezeket félrehajította, Ries Esz-dúr zongoraversenye és Czerny etűdjei. Séner kivörösödött, egész testét elöntötte a verejték, és már a rosszullét kerülgette, amikor felocsúdott, és felhagyván a kapkodással, fölegyenesedett, hogy kifújja magát, és átgondolja a további kutatást. Elhatározta, hogy rendszeresen fogja átvizsgálni ezt a zenei szemétdombot, melynek mélyén – a csillogó üvegcserepek és színüket vesztett, tarka rongyok között – mégiscsak ott kell lapulnia néhány igazgyöngynek is. Liszt-műre ezután sem akadt, de talált egy Schubert-dalokat tartalmazó kiadványt, Paganini Caprice-ait (köztük a híres La Campanellát), Wagnertől a Tannhäuser-nyitány zongorakivonatát, Chopin-keringőket – csupa olyan kompozíciót, ami az ő kottatárában is megvolt, csak Liszt és éppen Liszt Ferenc alkotásainak nem akadt nyomára közöttük. Már-már feladta a reményt, amikor rátalált a Rákóczi-induló Liszttől származó négykezes átiratára (amit az abbé a vejével 1865-ben eljátszott az őt ünneplő szekszárdiaknak), s ezzel be is kellett fejeznie a keresést – elfogytak a kották. “Becsapott – gondolta Séner, és majdnem elsírta magát tehetetlen dühében. – Az aljas pénzsóvár vénasszony! Képes volt Szekszárdról idecsalni, hogy rám sózza a kacatjait!” – Belerúgott a papírhalomba, és az ajtókat csapkodva maga után, kicsörtetett a szalonba.

     Schrőderné közben az utolsó morzsáig elpusztította a süteményt, és feleszmélvén éppen ki akarta vinni az üres tálcát, amikor Séner berontott hozzá. Schrőderné, látogatója rákvörösre gyulladt arcát meglátva, riadtan emelkedett fel a székéről.

     – Nos, megtalálta? – tette fel ijedt s ezúttal egészen halk hangon a számára is nyilvánvalóan felesleges kérdést, miközben lába megbicsaklott, és az asztal szélébe kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.

     Séner ránézett, és hirtelen olyan kimerültség fogta el, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudott válaszolni.

     – Nem, asszonyom, sajnos, nem.

     – Bocsásson meg! – suttogta az özvegy. – Kérem, higgye el, én igazán…

     – De azért találtam egyet-mást, aminek hasznát vehetem – vágott közbe Séner, és visszament a kamrába. Felvett a földről néhány kottát, meg sem nézve, miféléket, és kivitte a szalonba. – Ezeket elvinném. Mit kér értük?

     – Semmit – felelt az özvegy sietve. – Fogadja el őket kárpótlásul, és bocsásson meg, amiért…

     – Nem – mondta Séner határozottan. Kivette a zsebéből a tárcáját, és az asztalra ürítette. Mindössze annyi pénzt hagyott benne, amennyit az ebédre és a visszaútra elégnek vélt. Schrőderné tágra nyílt szemmel bámulta a pénzt, de nem nyúlt hozzá, csak a fejét ingatta, képtelen lévén megszólalni és elmozdulni a helyéről. Séner mélyen meghajolt az özvegy előtt, és a kottákkal a hóna alatt elindult kifelé. A függőfolyosón megállt, előhalászta a zsebkendőjét, hogy megtörölje az arcát, de ekkor meghallotta bentről az özvegy hangos zokogását, és a zsebkendőt elejtve, sietve megindult lefelé. Mire leért, egész testében remegett a felindultságtól, amely mindinkább elhatalmasodott rajta; sírás fojtogatta, és meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. Szúrni kezdett a szíve, összegörnyedt a fájdalomtól, és néhány pillanatig arra gondolt, bárcsak meghalna itt, ebben a macskahúgyszagú kapualjban, hogy ne kelljen kudarcokkal teli élete emlékei közé visszatérnie a filoxérától haldokló szőlőbe, a megroggyant fedelű présház penészes szobáiba. Végre nagy nehezen erőt vett magán, és kilépett a vakító délutáni fényben úszó utcára.

 

3

 

     A vihar délután öt órakor kezdődött, és Séner Jánost a Millenniumi Kiállítás közelében érte, alig néhány lépésre a Godard-féle ballon captif gépházától.

     A ballon captif kipróbálására Sénert újdonsült ismerőse, Palóczy Lipót zsurnaliszta beszélte rá, akinek asztalához a Fehér Galambban a véletlen szeszélye vezette, s aki az ebédet leöblítő két-három nagyfröccs utáni szívélyes hangulatban beszélgetést kezdeményezett vele, s megtudván, hogy Séner ezernyolcszáz-negyvennyolc óta nem járt a fővárosban (s akkor is a súlyos sebesülésétől hagymázas állapotban), fellelkesült, és nyomban felajánlotta neki, hogy a hajóindulásig hátralevő hat órában megmutatja a fél évszázad alatt óriásit fejlődött város főbb nevezetességeit s köztük is első helyen az Ezredévi Kiállítást, melynek ő igen alapos ismerője. Igaz, magának a kiállításnak a megtekintése is napokat, mit napokat, heteket venne igénybe, ha igazi alaposságra törekednénk, de egy általános benyomás megszerzéséhez órák is elegendők lesznek, különösen ha mindenekelőtt egy átfogó pillantást vetünk az egészre. S erre – magyarázta Palóczy már az utcán – kiváló lehetőséget nyújt a párizsi Godard mérnök különleges ballon captifja, melyet kötélen bocsátanak fel biztonságos magasságba, ahonnan csekély díjazás ellenében a kiállítás és egész Budapest gyönyörűséges panorámája megcsodálható s mellesleg minden különösebb veszélyeztetés nélkül.

     Sénert vonzotta a repülés rendkívülinek ígérkező élménye, és hagyta magát vezettetni Palóczy Lipóttól, annak ellenére, hogy a zsurnaliszta éles hangja, heves gesztikulálása és túlontúl világos színekből összetevődő ruházata sértette az ő méltóságteljesen lassú mozdulatokhoz és meleg barna árnyalatokhoz szokott reformkori ízlését, s emiatt valami sátánit sejtett elővillanni a zsurnaliszta nyápic alakjából, és hasztalan próbálta magában legyűrni a vidéki ember eredendő bizalmatlanságát és gyanakvását.

     – A kiállításnak a törvényhozás által meghatározott célja bizonyára ismeretes ön előtt – mondta Palóczy, miközben beszálltak a ballon captif kosarába -: magyar hazánk szellemi és közgazdasági viszonyainak és haladásának föltüntetése Magyarország fennállásának ezeréves ünnepe alkalmából, különös tekintettel a haza történeti fejlődésére. A nemzet a nagy népek történetében is ritka lélekemelő alkalomból vissza akart tekinteni a múltjára, és látni akarta jelenének hű képét, hogy gyönyörködjék benne, és erőt merítsen a jövőre. Felhalmozni országa szívében a dicsőséges múlt fennmaradt tanújeleit, honfenntartó fegyvereit és harci lobogóit, melyekkel évszázadokon át védte a nyugati kultúrát Kelet hatalma, a biztos megsemmisülés ellen; és felhalmozni a jelen békés munkájának eredményét, hogy meggyőzzön mindenkit arról, hogy megértette az idők szavát, és kész is, képes is hivatását a kultúrnemzetek körében betölteni. Ennek megfelelően oszlik a kiállítás két fő csoportra: a történeti és jelenkori kiállításra.

     A fojtogató hőségtől terhes délutáni órában a kiállítás meggyérült számú látogatói a felüdülést ígérő vendéglátó helyekre húzódtak, s így az egyébként 12-14 személy befogadására képes ballon captifnak rajtuk kívül nem volt utasa, holott kicsit följebb érve enyhült a forróság, és a szabadabb légmozgás kellemes hűvösséggel lengte körül a két vállalkozó szellemű férfiút.

     Palóczy kihajolt a kosárból, és széles mozdulattal körbemutatott.

     – Nos hát, Séner úr, fönt vagyunk a levegőben. Nagyszerű látvány tárul a szemünk elé. Előttünk a csodaszép világvárossá fejlődő Budapest. Éppen alattunk egy sereg gyönyörű villa, a pompás, sugáregyenes Andrássy út szép palotáival. Jól látható innen az Ezredévi Kiállítás impozáns főbejárata s előtte egyik oldalról a nagyszerű, új Műcsarnok, másik oldalról a Feszty-körkép épülete. Jeles festőművészünknek a magyarok bejövetelét és a szláv hadakon aratott diadalát bemutató, lenyűgöző hatású alkotására külön is felhívom a figyelmét, s ha marad a kiállítás megtekintése után egy csekély időnk, azt mindenképpen érdemes lesz e művészileg tán fogyatékos, de a magyar faj magasrendűségét mégis meggyőző erővel hirdető látványosságra áldoznunk.

     Nemde, ön sem tud betelni a bűvös látvánnyal, amely most még szélesebbre tágul, ahogyan emelkedünk fölfelé. Budapest most már olyannak tűnik föl, mint egy pompás vízfestmény. Gyönyörűen emelkedik ki belőle a budai Vár a királyi palotával; az új Országház és a Bazilika – e két nagy épület, a budai hegyek és a Duna remek panorámává csoportosulnak alattunk.

     Séner Jánosnak végre sikerült legyőznie szédülését, és a Vár nevét meghallva, óvatosan előrehajolt. Magának is alig bevallottan abban reménykedett, hogy innen megpillantja azt a várbeli utcák egyikében meghúzódó kis házikót, amelyben a negyvennyolcas év utolsó hónapjait töltötte, egészen szilveszterig, melynek napján apja váratlanul beállított Szekszárdról egy parasztszekérrel, és még idejében hazamentette őt a móri csatavesztés hírétől felbolydult, lázasan szedelőzködő fővárosból. Terézt azóta nem látta. Hazafelé a rázkódástól és az izgalmaktól kiújult a sebláza, és egészen a következő év októberéig a betegágyat nyomta, többnyire önkívületben, melyben a hozzá nagy ritkán eljutó, hol baljóslatú, hol – ritkábban – örömteli hírek fantasztikusan kavargó, színes látomásokká alakultak, s e lázképekben – bármily tárgy volt is indítékuk – minduntalan felbukkant egy fénylő verejtékben úszó, gyűlölettől eltorzult szerezsánarc, mely örökre megrögződött az emlékezetében, holott Teréz gyöngéd vonásai már az első hetekben szétfolytak, és később is csak más ismerős asszonyarcokkal megerősítve tudta maga elé idézni… Felgyógyulása után, amint keze elbírta a tollat, írt neki, de válasz sohasem érkezett, bár még hónapokig próbálkozott újabb és újabb könyörgő és bocsánatért esedező levelekkel. Arra már nem tudta rászánni magát, hogy szorongását legyőzve, felutazzék Budára, és maga kísérelje meg felkutatni az özvegyet, vagy, ki tudja, azóta talán már újra asszonyt, de az is lehet, hogy halottat, akinek pusztulásáért ez esetben egyedül csak ő volna kárhoztatható. Az ugyanis sem neki, sem a dolgok állásával egészen tisztában nem jött apjának nem jutott eszébe, hogy Terézt is magukkal vigyék a veszedelmeknek kitett fővárosból a biztonságosabb vidékre. Igaz, Teréz maga célzást sem tett erre. Sénernek az úton egyszer csak eszébe villant a súlyos mulasztás, de akkor már nem volt mód visszafordulni… Felrezzent, s egy pillanatig azt hitte, hogy az asszony szellemkezei ragadták meg, de nem – Palóczy nyirkos tenyere nehezedett a vállára, a zsurnaliszta igyekezett őt a kosár másik oldalára vonni, hogy a kiállítás nevezetességeire hívhassa fel a figyelmét.

     – Nézze, Séner úr, milyen szépen csillog alattunk a Városligeti-tó, melynek habjain büszke hadigályák rengenek, s mily komor fenséggel sötétlenek amott, a Széchenyi-szigeten, a történelmi főcsoport épületei. Induljunk most el tekintetünkkel a főbejárat mögötti széles hídon, majd – mintha csak ott lenn lépkednénk – forduljunk jobbra, a Széchenyi-sziget felé. Egy ódonszerű fekete korláttal s nehány paddal is ellátott hídon jutunk a szigetre. A főbejáratul szolgáló régies kapu két torony közé van ékelve. Az alacsonyabb torony balról Segesvárról van véve, a magasabb önálló alkotás, hazai műemlékekről vett motívumokból, erkélye a vajdahunyadi várról van kölcsönözve. A kapu hadi ormózata Diakovárról van véve, és a vár őrének szolgál tartózkodó helyéül, ki korhű öltözetben, alabárdot tartva kezében, mintegy maga is már élő történelmi bevezetésül szolgál. A kis torony mellett jobbra levő nagy palotarész a XIV. századi csúcsíves stíl szellemében alkotott emeletes épület, melyet szögletes kis loggia köt össze a vajdahunyadi úgynevezett “Ne bojsza” toronnyal, s ez utóbbihoz a Hunyadi János kormányzó által épített vajdahunyadi palota másolata simul, míg ezen épületcsoportot a palotához illesztett szentély fejezi be, mely a szepes-csütörtökhelyi kápolna emeleti részének hű utánzata…

     “Rosszul van, Séner úr? – kérdezte Teréz, föléje hajolva. – Már egy órája hallom a nyögdécselését.” “Fázom, nagyon fázom” – dadogta Séner, és be kellett csuknia a szemét, annyira felzaklatta az asszony ingének a szoba sötétjéből elősütő fehérsége. “Pedig két dunyhát tettem magára… – suttogta Teréz. – Szegénykém, milyen nehezen gyógyul a sebe…” Hátrébb lépett az ágytól, talán hogy takaróért menjen, de Séner még hangosabban kezdett nyögdécselni, hogy maradásra bírja. Az asszony tétovázott egy keveset, aztán váratlan elhatározással bebújt melléje az ágyba, hogy a testével melengesse meg. Séner szíve majdnem szétvetette a mellkasát, de nem merte viszonozni az ölelést, nehogy gyanút keltsen az asszonyban, bár érezte, hogy nem sokáig tudja a magatehetetlen sebesült szerepét játszani, s az egyre elviselhetetlenebb feszültségtől most már valóban kirázta a hideg, és fogai olyan szaporán és erősen verődtek össze, hogy az állkapcsa belesajdult. És a túl sokáig visszafojtott vágyakozás okozhatta, hogy közeledése a szándékoltnál sokkal durvábbra sikerült, s ahogy Teréz – talán csak a meglepetés önkéntelen mozdulatával – el akarta rántani magát, ő még kíméletlenebbül kezdte szorítani az asszony puha derekát, és máris a combjait próbálta szétfeszíteni, hogy közéjük hatolva visszavonhatatlanná tegye az együttlétet. “Ne, kérem, ne… – nyögte Teréz sírós hangon. – Fél éve temettem az uramat…” A mag az asszony ágyékszőrzetére fröccsent, és Séner sírva fakadt a kudarc miatt. “Nem baj, János, nem baj… – vigasztalta Teréz. – Majd máskor… nincs semmi baj…”

     – Rosszul van, Séner úr? – kérdezte Palóczy.

     Séner fölkapta a fejét, és megpillantotta a zsurnaliszta részvétteljes, ám ugyanakkor gyanakvó és enyhén sértődött ábrázatát.

     – Bocsásson meg, kérem! Elbóbiskoltam…

     – Mire mondta, hogy nem baj?

     – Semmire. Folytassa, kérem! Nagyon érdekes, amit a kiállításról mesél.

     – Kérem! – biccentett Palóczy. – A vajdahunyadi palota részletezésénél tartottunk. Most menjünk tovább! Innen keletre, azaz, ahogy mutatom, arra van a történeti kiállítás legterjedelmesebb és legpompásabb része, a reneszánsz épületcsoport. Ez az épületcsoport a Fischer von Erlach híres német építész stíljében épült, melynek Mária Terézia korbeli maradványai nálunk is előfordulnak. A tervező műépítész azonban ezt a stílt is szabadon dolgozta át, és gazdag díszítményekkel ruházta föl. Ez az épület főlépcsőzete arányaiban és kiképzésében impozáns, és Alpár Ignácnak, hazai építőművészeink ezen egyik legjelesebb és legzseniálisabb erejének, ki Berlinben nyerte kiképeztetését, határozottan dicsőségére válik.

     A történelmi főcsoporthoz tartozik még a történelmi főcsoport udvarán, a reneszánsz épülettel szemben létesített vadászkastély, mely a vadászat történelmét tárja elénk érdekes gyűjteményekben. Ugyanez épületben a régi pásztorélet kezdetét s maradványait csoportosítja egy ügyes kéz, a tóban pedig kunyhószerű, csinos, kerek, ósdi épületkében a halászat történetére vonatkozó relikviáinkat láthatjuk együtt. Nem fáradt még, Séner úr?

     – Ó, nem, nem – mondta kedvetlen sietséggel Séner, és elfordulván becsukta a szemét: Teréz rántotta föl az ajtót másnap reggel, épp abban a pillanatban, amikor ő félálmában utánanyúlt, és felijedt, mert nem találta maga mellett. “János! – sikoltotta az asszony. – Az utcán azt beszélik, hogy holnap bevonulnak az osztrákok… Mi lesz magával, ha itt találják?” – Folytassa csak, hallgatom.

     – Mindezen monumentális épületek berendezése és belső díszítése történeti és művészeti tekintetben egyaránt becses. Nem kevesebb, mint harminckilenc helyiség van az épületekben, s mindenik gyönyörűen van dekorálva történelmünk kiváló alakjaival, címerekkel, allegorikus képekkel s a magyar dekoratív festészet történeti nevezetességű mintáival. A reneszánsz épület földszintjén, hol a hadtörténelmi kiállítást látni, három óriási terem van. A középső a török hódoltság s a másik kettő a XVI. és XVII. századból való képekkel. A mellékhelyiségek közt, ahová az egyházi tárgyak jöttek, meglepő a Bakócz-kápolna vörös márványfalaival, mely hű utánzata az esztergomi bazilika hasonnevű híres kápolnájának.

     Az emeleten, hová monumentális hatású, impozáns lépcső vezet, melynek csak egy hiánya van: az, hogy csupasz, semmi falfestmény által nem élénkített oldalfalaival, melyeken csak egyes történetileg fontos zászlók láthatók, kissé rideg, az egyik terem a pozsonyi városháza dísztermét tünteti fel, egy másik a budapesti egyetemi templom s a harmadik a pozsonyi Lamberg-palota művészi motívumai felhasználásával készült. A termek mennyezetét freskók díszítik.

     Ami végre a hídtól balra levő román csoportot illeti, mely bár a legkisebb a három közül, de becsesség tekintetében vetélkedik a többivel, itt főleg a világhírű jáki templom remekül sikerült utánzata, továbbá a vele kapcsolatos ízlésű kolostorfolyosó ragadtatja el a nézőket. A templomban értékes üvegfestésű ablakok. Az egyház homlokzata mellől – mint azt majd ön is tapasztalni fogja, Séner úr – esik a legigézőbb kilátás az átellenes reneszánsz palota fölöttébb sikerült, páros oszlopokkal, számtalan barokk stílű szobrászati művel ékesített homlokzatára, mely – nem habozom kimondani – az egész Ezredévi Kiállítás legremekebb építészeti alkotása, amelynél sikerültebbet semmiféle eddigi kiállítás nem mutathatott föl eddigelé.

     Mily sajnálatos, hogy mindez a szépség – ideértve a kiállítás többi részét is – pusztulásra van ítélve, mert nem időtálló anyagból készült, s így bár édes hazánknak az ezred éves határokon belüli fennmaradásában a következő századokra bizakodással lehetünk, az első ezredév történetét reprezentáló épületcsoport még legföljebb húsz-huszonöt esztendeig szolgálhat tanulságul Budapest látogatóinak…

     Séner elnézte a marcipán tornyocskákat, melyek a fölfelé áramló meleg levegőtől remegni látszottak, akárcsak tükörképük a csónakok fodrozta tavon, s e bizonytalan vibrálásban látszat és valóság egybeforrt, s egyként fenyegette a megcsalt tekintetet azzal, hogy délibábként foszlik szét tüstént előtte. “Apám, vissza kell fordulnunk!” – könyökölt fel a vastag takarók alól, az átvérzett pólyákba bugyolált alkonyati ég alatt. “Nem lehet, fiam, most már nem lehet.” “Soha többé?” “Azt én nem tudhatom.” Becsukta a szemét, de a szerezsán rögtön Teréz fölött kezdett lihegni, s jobb kezével már emelte a tőrt, amit a kielégülés pillanatában az asszony szívébe fog döfni. Ujjaival támasztotta fel a szemhéját, és úgy érezte, szemén át agyába árad a leereszkedő éjszaka fagyos sötétje. “Ő persze most is hangversenyezik valahol.” – E gondolat váratlansága annyira megdöbbentette, hogy rémképei szétfoszlottak tőle, és nyomban mélységesen mély álomba zuhant, melyből csak akkor ébredt fel ismét, amikor apja hátrafordult, és akaratlan harsánysággal felkiáltott: “Nézd, azok már a szekszárdi dombok!”

     – És most térjünk át a jelenkori főcsoportra, melynek legfontosabb kiállítása – a közös hadsereg csarnoka – éppen a legközelebb esik hozzánk. Külön osztály van ebben a pavilonban a gyalogság, a lovasság, a tüzérség, utászcsapatok, szekerészek, tábori vasút, posta, távíró, az élelmezés, az egészségügyi szolgálat s a többi számára. Mindegyik osztály bemutatja a katonáit teljes felszerelésben, nehéz szolgálatokban, pihenőkor, feltünteti gyakorlatait és mindennemű harci képességét. Láthatjuk a katonákat tűzvonalban, kémszolgálaton, táborban; ütközetet vívnak, a sebesülteket ápolják, elszállítják, a lovasság rohamra készül, a tüzérség bombákat vet s a többi. Igaz, hogy csak papírmasé katonák szerepelnek, de teljes katonai felszerelésben, a használatos eszközökkel és fegyverzettel. A szabadban is van a közös hadseregnek kiállítása. Egy kis sátortábor, pihenő, mulató, táncoló katonákkal; a tábori vasutat, amely jól látszik innen, és a telegráfot is a szabadban állították fel…

     Séner ismét Budát nézte, de sem az utcát, sem a házat nem találta fáradó tekintetével. Ám észrevett mást: a budai hegyek mögül fekete felhősáv kezdte feltolni magát, láthatólag vihar készülődött, már egy-egy kékesfehér szikra is kilobbant belőle. De emitt a város, a fülledtség tavának mozdulatlan felszíne alatt, még nem sejtett semmit.

     – Most pedig vessünk egy pillantást a kiállítási falura, mely a hadsereg kiállítása mögött helyezkedik el. A kiállítási falunak három utcája van: egy magyar, egy német és egy nemzetiségi. A magyar ember egyszerű és erős háza mellett található a székely leleményes és furfangos háza, az oláh szürke háza, gádorszerű bejáróval, a szerb cifrára föstött falai mellett a tót szegényes viskója, rovátkolt gerendákból összerótt konyhájával, a torontáli svábnak jómódról és rend- és tisztaságszeretetről ékesen tanúskodó lakóháza, a szepesi németé, mely az előbbivel minden tekintetben vetekedik, aztán az erdélyi szászé, mely egész építkezési modorában, kényelmes beosztásában s tágas helyiségeiben eme néptörzs magas fejlettségű kultúrája mellett bizonyít, melyet még a sötét tudatlanságban élő oláhság közepette is szívósan meg tudott őrizni…

     – Bocsásson meg – szakította félbe Séner –, nem kellene-e valami jelt adnunk, hogy visszavonjanak bennünket a földre? Úgy látom, vihar közeleg.

     – Potomság – legyintett Palóczy, futó pillantást vetve a budai hegyek karéján eluralkodó felhőtömegre, de hangját fel kellett emelnie, mert az eddig enyhén lengedező szellő hirtelen felerősödött, és süvítve kezdte rángatni a köteleket. – Még semmit sem mondtam önnek hazánk erőteljesen fejlődő iparának és kulturális intézményeinek csarnokairól, melyek szemléletesen bizonyítják, hogy Magyarországnak immáron sikerült a civilizált nemzetek élvonalába emelkednie, így tehát kétségtelenül áll előttünk az igazság: védői voltunk először a nyugati műveltségnek Kelet ellenében, most pedig – ordította Palóczy – a Kelet művelőivé lettünk, s így hivatást teljesítünk az emberiség fejlődésében…

     A ballon captif kosara megrándult, megkezdődött a leeresztés művelete. Sajnos, a váratlan rántás túl erősnek bizonyult a hevesen gesztikuláló és csak fél kézzel kapaszkodó Palóczy Lipót számára: a zsurnaliszta kiesett a kosárból, de csodálatos módon nem zuhant le a földre, a ballon captifot ostromló orkánszerű szél felkapta őt, és mint könnyű papírlapot a magasba röpítette. Séner riadtan kapott utána, de már későn – Palóczy szétvetett lábakkal és karokkal, üvöltésre tátott szájjal, eltorzult vonásain a borzalom leírhatatlan kifejezésével sebesen pörgött a ballon captif gömbje körül, majd a kavargó feketeség magába szívta, és elsodorta az ámuló Séner János látóköréből.

     A léghajó nagyot rázkódva földet ért. Izmos matrózkezek ragadták meg Sénert, s kiemelvén a kosárból, rögtön ki is tuszkolták a ballon captif bódéjából. Palóczy eltűnését senki sem vette észre. Courty és Taupin kapitány – a távollevő Godard társai – matrózaikkal tüstént nekiláttak a vihartól veszélyeztetett ballon rögzítésének – erős kötelekkel a bódé tartóoszlopaihoz kötözték, és kosarát súlyos homokzsákokkal terhelték meg.

     Séner egy közeli kapualjba akart menekülni az orkán dühe elől, de célja előtt néhány lépéssel egy lezuhant tetőcserép találta el a homlokát, és az ütéstől eszméletét vesztve végigzuhant a kövezeten. Elméje utolsó villanásaként még eszébe jutott, hogy a Schrődernétől elhozott kották a léggömb kosarában maradtak, aztán elfeketedett előtte a világ.

 

4

 

     Az augusztus 2-i szélviharról a következő napokban különféle szóbeszédek terjedtek el országszerte, melyeket a hivatalos közlemények szorgosan igyekeztek cáfolni, különösen ami a Millenniumi Kiállítás területén végbement károkat illeti, de maga az a tény, hogy a kiállítást a vihart követően azonnal lezárták, és onnan egész éjszaka kopácsolás és egyéb munkazajok hallatszottak, bizonyítja, hogy a szóbeszédek nem voltak teljesen alaptalanok, ámbár el kell ismerni, hogy a hétfői nyitáskor már minden az előző szépségében pompázott.

     Egyéb hitelt érdemlő – tehát nem túlzó és nem kisebbítő – beszámolók híján mi csupán egyetlen szemtanú benyomásai alapján rekonstruálhatjuk a történteket, s ez a szemtanú Séner János maga volt, akinek szellemi lénye, míg teste ájultan hevert az utca kövén, a forgószéllel együtt száguldotta be a kiállítást és a várost, oly dolgokat látva és tapasztalva útján, melyek élő embernek nem adattak meg kívüle. De vajon nem az ájulásában lejátszódott lázas látomások voltak-e az ő tapasztalatai? Határozottan állíthatjuk, hogy nem, mert olyan valóban létező városrészekre, kiállítási épületekre és ezek legapróbb részleteire is emlékezett utóbb, melyeket sem maga nem ismert azelőtt, sem Palóczy Lipóttól nem hallhatott felőlük.

     A szélvész első rohama, amely Séner János eszméletvesztését is előidézte, végigsöpört a fővároson, becsapta a nagy hőségben mindenütt nyitva hagyott ablakokat, s néhány perc múlva már el is távozott, és hatalmas csend keletkezett, melyben csak a szertefröccsent és a levegőben egymásnak ütköző üvegszilánkok kísérteties csengését lehetett hallani, ahogy lefékeződve lassan lehullanak, és csillogó szőnyeggel borítják be a kövezetet.

     A járókelők, kalapjukat veszni hagyván, véres arccal futottak be a kapualjakba, és megnyugodva már épp folytatták volna útjukat, amikor a fergeteg második rohama bekövetkezett. Ez a támadás sötétséget hozott magával és förtelmes sivítást, mintha a pokol valamennyi ördöge benne kavargott volna. Most már tetőket szaggatott, cégtáblákat tépett le a vihar, s az előbbi csilingelést baljós kondulások váltották fel, ahogy a nehéz fémtárgyak egymásba verődtek, és a Gizella téren fájdalmasan nyerített egy konflisló, akinek éles borbélytányér vágta fel az ütőeret a nyakán. A sebesült gebe utolsó rúgásaival véres üvegkását kavart a köréje záporozott szilánkokból, és kinyúlva ezen a kásán kezdett el csúszni a földalattiállomás lejárata felé, végigszánkázott a lépcsőn, és az alant várakozók közé robbant, hatalmas pánikot keltve.

     A kiállítás területét – s ezt Séner János szellemi lénye meglepetéssel tapasztalta – az első két roham alig érte el, s ami el is jutott odáig, mintha megtorpant volna az ünnepi csarnokok fensége előtt, csak a fák terebélyét zilálta szét, és a Városligeti-tó tükörsima felszínét kavarta fel.

     Ám az ezután következő, még erősebb harmadik szélroham már nem volt tekintettel a nemzet haladásának megszentelt oltáraira sem. Nekitámadt a tavon hánykódó vitorlás hadigályáknak, és kettőt elsüllyesztvén, a harmadikat kidobta a partra, éppen a közös hadsereg táborozó papírmasé katonáira. Villám ütött a lövedékek gúláiba, robbanások reszkettették meg a levegőt, a rohamozók hadrendje megtizedelődve felbomlott, izzó fémdarabok kaszálták le a gyalogságot, lángoló tüzérek döntötték le paripáikról a nyalka huszárokat, és a tábori vasút mozdonya begyújtott kazánnal belerohant a tóba, és sisteregve-bugyborékolva merült el a felforrt vízben.

     Majd továbbszáguldott az orkán, és fölkapta a kiállítási falu házainak nád-, cserép-, szalma- és zsindelyfedeleit, megingatta falaikat, és szétszórta berendezésüket, és az iszonyú kavargásban csakhamar együtt forogtak a levegőben a magyar, székely, csángó, oláh, szász, sváb, tót, vend, szerb és rutén házak tetődarabjai, gerendái, ablakkeretei, kerítéslécei; egymásnak kocódtak és szétestek a festett bútorok; cseréptálak, mázas köcsögök szilánkjai záporoztak; felhasadtak és szertehavazódtak a dunyhák, és az eszeveszett pörgésben egymásba gabalyodtak, egymás arcát karmolászták, egymás ruháját hasogatták a papírmasé parasztok, hogy aztán tört tagokkal zuhanjanak tönkrement otthonaik romjai közé.

     A történelmi főcsoport épületei valamivel tovább állták a vihar dühét, de lassacskán a különböző helyekről vett építészeti elemek között repedések keletkeztek, s hasadékok nyíltak magának a Széchenyi-szigetnek talajában is, s az egyes építmények az őket hordozó földdarabbal együtt rövidesen kiúsztak a tóra, és a szélvész korbácsolta hullámokon messze elsodródtak egymástól.

     A hurrikán tombolása tetőfokra hágott. Az Iparcsarnok erős épületét ugyan nem tudta lerombolni, csak a bádogfedelet ingatta meg a déli kapuján, ám a kisebb pavilonok egymás után dőltek össze, s jó néhány közülük a villámcsapásoktól ki is gyulladt, és a felhőszakadás ellenére porig égett. Ez a sors érte a Fiumei Kőolajfinomító Rt. pavilonját, a Vegyészeti Csarnokot, a Bihar megyei Kőolajfinomító Rt. és az Urikány-Zsilvölgyi Kőszénbánya pavilonját, valamint a Rimamurányi Bánya Rt. és Nedelkó Ede faárugyáros utódjai kiállítását, s ugyancsak a lángok martaléka lett a Sonnecker-féle buffet és Redlich, Spitzer, Ohrenstein és Walla pavilonja. Megmenekült a tűztől, de izzé-porrá zúzódott Berger Antal vasbútorgyáros, József főherceg, Coburg királyi herceg, az Angol Biblia-társulat és Krámer Miksa cementgyáros pavilonja; részlegesen romba dőlt a Singhoffer halászcsárda, Mátrai és Gferer Vasbeton Építkezési Vállalatának pavilonja, a Királyi Serfőzde és az Edison-féle kineteskop photograf pavilon. Az Igazságügyi Csarnok szilárdan szembeszállt a pusztító fergeteggel, de oromzatának gipszfigurái lezuhantak, és betörték a felülvilágító ablakokat. Végül a Sajtópavilonnak rontott a vihar, ajtait felszaggatta, és a hírlapírók számára berendezett társalgószobában betörte Kratzmann-nak a királyt ábrázoló életnagyságú képét.

     Séner szellemi lénye ezek után saját elhagyott teste és a ballon captif fölött kezdett körözni a forgószéllel, amely most Godard mérnök alkotására zúdította minden erejét. A szélvész, sivítását az elviselhetetlenségig fokozva, nekiment a ballonnak, amely a támadástól földre lapult, úgyhogy alig látszott egy méternél magasabbnak. Ezt a rohamot még kibírta, hála a homokzsákoknak és az erős köteleknek, de a következőnél már kötelei többsége elszakadt, s a harmadik roham, amely villámok cikázása közepette és iszonytató bőgéstől kísérve ment végbe, végzetesnek bizonyult a ballon számára. Selyemburka fölhasadt, a hidrogén kiömlött belőle, és a léghajó, darabokra törve, a szelek martalékaként vonszolódott végig a környező utcákon, átható, kellemetlen gázszagot árasztva maga körül…

     Séner János erre a gázszagra eszmélt fel, amely facsarta az orrát, és tüsszentésre ingerelte. Kinyitotta a szemét, de csak homályos szürkeséget látott – hűvös, puha tenyér takarta el előle a napvilágot. “Milyen sápadt szegénykém! Nagyon sok vért veszthetett! – suttogta fölötte egy szánakozó asszonyi hang. – Vigyék be hozzám! Majd én gondját viselem.” Séner megmozdult, a női kéz lecsúszott az arcáról, és átázott, vastag papírlapként esett a kövezetre. Séner oldalt fordította a fejét, és megpillantotta a papírlap cirkalmas felírását: MESSE SZEXÁRDIQUE… lejjebb vastag, dőlt betűkkel: FRANCISCUS LISZT.

     Séner izgatottan ugrott fel – körülötte mindenütt kottalapok hevertek, némelyik pedig éppen akkor szállingózott le a vihar elvonultán elcsöndesedett levegőégből. Séner egymás után kapkodta fel a kottalapokat, s lázas sietséggel kezdte sorrendbe rakni őket…Végül megkönnyebbülten sóhajtott: megvolt valamennyi, hiánytalanul.

     A Szekszárdi mise partitúráját tartotta a kezében.

 

5

 

     Séner Jánosnak nem maradt pénze bérkocsira, gyalog indult el a hajóállomásra. Útközben többször is meg kellett állnia, hogy összeszedje magát – az ütés helyén megduzzadt és elviselhetetlenül sajgott a homloka, időnként szédülés és hányinger fogta el, s a viharban átázott testét is mindjobban hatalmába kerítette a vacogás –, így alig néhány perccel tíz óra előtt, utolsóként lépett a már indulásra készülő Deák Ferenc fedélzetére.

     Séner a hajókorlátnak támaszkodva, tanácstalanul álldogált, és nézte a főváros távolodván megritkuló fényeit, s görcsösen szorongatta a csodálatos módon birtokába került partitúrát. Lassacskán fénylő boldogságérzés töltötte el, amit a testében alattomosan terjeszkedő láz sem tudott megzavarni. Az éjszaka simogatóan enyhe volt, vakító fényű csillagok úsztak el Séner János feje fölött az égen, s arcán hol a parti erdők jó szagú, forró leheletét érezte, hol a vízközelben csapongó szellő kellemes hűvösségét. A világ megtelt békességgel és jóindulattal, a lapátkerekek jámbor kelepelését a kutyák jó ismerőst köszöntő, örömteli csaholása kísérte mindkét partról, falutól faluig. A levegő kezdett lehűlni, Séner megborzongott, és boldogságába futó aggodalom vegyült. “Csak hazáig kibírjam! – mondta magában. – Otthon néhány nap alatt kikúrálom magamat, és akkor…” A hajó első tisztje lépett hozzá, és megérintette a vállát:

     – Séner úr? Egy külföldi papi személy óhajt beszélni önnel.

     – Kicsoda? – kérdezte meglepetten az álmodozásából kizökkent Séner, de a tiszt válaszul megvonta a vállát, és a lejárat felé mutatott. A tiszt egy fedélközi kabinhoz vezette Sénert, kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és intett a még mindig habozó férfinak, hogy lépjen be. Séner azt várta, hogy a zárt helyiségben fülledt hőség fogadja, ehelyett nyirkos hűvösség és kriptaszag csapta meg. Hátrahőkölt, de az ajtó már bezárult, hallotta a kulcs csikordulását és a tiszt sietős, távolodó lépteit. Sénert jeges rémület fogta el.

     – Ne féljen, Séner úr! – szólalt meg németül egy ismerős hang. – Én rendelkeztem így, hogy ne zavarjanak.

     A kabinban, melynek berendezése egy egyszerű vaságy volt, fölötte feszület, középen horgolt terítővel leborított asztalka két rozoga székkel és egy ütött-kopott pianínó a sarokban, az egyik székről öreg abbé emelkedett fel Séner János fogadására. Az abbé Séner beléptéig mécsese fényében olvasgatott, de most becsukta könyvét, melynek fedeléről Sénernek sikerült leolvasnia a címet: LA DIVINA COMMEDIA, és kézcsókra nyújtotta a kezét.

     – Bocsásson meg – válaszolt Séner szintén németül –, de bizonyára megérti meglepetésemet, hogy így teljesen ismeretlenül…

     – Ismeretlenül? – kérdezte az abbé mosolyogva. – Hát valóban nem ismert fel, Séner úr?

     Séner, zavarát és félelmét leküzdve, szemügyre vette az abbét. Az öreg pap pergamenbőrű arcát, melyet hatalmas bibircsókok csúfítottak el, hosszú, fehér haj keretezte, feltűnő sasorra és kemény vonalú álla határozott és aszketikus jellemre vallott, ám ennek némileg ellentmondani látszott a vértelen, keskeny ajkain játszó szelíd mosoly és a bozontos, mefisztói szemöldökök alatt megbúvó szemeinek meleg csillogása. Séner megijedt.

     – Az lehetetlen – dadogta. – Ön bizonyára… Valóban emlékeztet a nagy zeneköltőre, Liszt Ferencre… ugye nem sértem meg, ha őhozzá hasonlítom… de ő már tíz esztendeje halott.

     – Pontosan tíz esztendeje – bólintott az abbé, és visszaülvén székébe, elrendezte maga körül viaszpecsétes, több helyen kiégett reverendáját –, és holnap lesz a tizedik évfordulója annak, hogy szeretett hazám földjétől távol, a németországi Bayreuthban eltemettek. Eltemettek, mint Wagnerné apját – tette hozzá, s a szája szélén keserű ránc képződött –, s nem mint a század egyik vezéregyéniségét és a legkevésbé mint a magyar nemzet hűséges fiát… de hagyjuk ezt! Hivő ön, Séner úr?

     – Igen – mondta Séner, és önkéntelenül keresztet vetett, ám az ördögi látomás (mi másnak vélhette volna?) nem tűnt el a szeme elől. – Hivő katolikus.

     – S lám, mégis milyen kishitű – csóválta a fejét elnéző jóindulattal az abbé –, holott nem is egyszer találkoztunk annak idején. Vagy ön már elfelejtette volna azt a nagyszerű estét, amikor a szekszárdi dalárdát vezényelte az ablakom előtt? Mit is énekeltek akkor? Ha jól emlékszem, a Himnusz-t, a Húzd rá, cigány-t és…

     – A Szent érzet-et – vágta rá Séner, és az abbé bólintott.

     – Igen, az ön figyelemreméltó alkotását, melynek néhány motívumát később beleszőttem a rekviemembe is, bár akkor még nem tudhattam, hogy öntől származnak. Engedje meg, hogy legalább utólag kifejezzem elismerésemet, és köszönetet mondjak…

     – Bocsásson meg – hebegte Séner –, hát mégsem halt meg? Becsapta a világot – de hát miért?

     – Séner úr, Séner úr – ingatta ismét a fejét az abbé. – Hát semmiképp sem tudom meggyőzni? És a mise, melynek partitúrájához oly különös módon jutott hozzá ma délután?

     Séner megdermedt egy pillanatra, most döbbent rá, hogy eddig egyáltalán nem töprengett a Schrődernétől elhozott kották átváltozásának rejtélyén.

     – Tehát az ön műve volt? Most már mindent értek. Ó, milyen ostoba voltam! De hát miért tette ezt, mivel szolgáltam rá erre a rendkívüli kitüntetésre? – Áhítatos csodálkozással nézett az abbéra, akinek arca most a mécses alulról világító fényében áttetszeni látszott, s a bőrén kísértetiesen rajzolódtak ki a koponyacsontok kontúrjai. Liszt Ferenc jóságos mosollyal viszonozta Séner János rajongó elragadtatását.

     – Azért kérettem önt, hogy ezt megmagyarázzam, és beavassam a tervembe. Nos, az anyaszentegyháznak és az egyetemes hitnek tett szolgálataim jutalmául engedélyt kaptam rá odafönt – mutatott az abbé a kabin mennyezete felé –, hogy a halálomtól eltelt minden tizedik esztendőben néhány napra visszatérhessek a földre, és helyrehozhassam valamely régi mulasztásomat. Ez az első ilyen alkalom, s én úgy döntöttem, hogy Augusz Antal, Mosonyi és más elhunyt magyar barátaim jelenlétében megtartatom a Szekszárdi mise 1870-ben elmaradt bemutatóját a szekszárdi újvárosi templomban.

     – Hát ezt is el akarja venni tőlem? – jajdult fel Séner, megfeledkezve önmagáról és a nagy mesternek kijáró tiszteletről. Ám tüstént el is szégyellte magát, és csüggedten horgasztotta le a fejét.

     Az abbé megbocsátóan mosolygott.

     – Ezt is?… Hát még mit? – kérdezte.

     – Bocsásson meg! – mondta Séner. – Elragadtattam magam. De a mise bemutatását magam is tervbe vettem, s ezért most teljesen váratlanul ért, hogy…

     – Téved, Séner úr, én nem azért jöttem, hogy megfosszam önt élete egyetlen nagy lehetőségétől. Épp ellenkezőleg. A kórust ön fogja vezényelni, én megelégszem az orgonaszólam eljátszásával.

     Sénernek szaporábban kezdett verni a szíve.

     – Hogy én… önnel együtt… de hát hogyan? Hiszen még nem is léptem kapcsolatba a dalárdával. Nem is tudják már, ki vagyok. Nekem erre hónapok kellenek…

     – Többek között azért kezdtem a mulasztásaim pótlását önnel, hogy megkíméljem egy újabb csalódástól, melyet már aligha lenne módja kiheverni – mondta Liszt Ferenc, miközben felállt, és a pianínóhoz lépett. Felnyitotta a fedelét, végigfuttatta ujjait a billentyűkön – és Séner már meg sem lepődött, hogy a pianínó mélyen zengő orgonahangon szólalt meg –, majd eljátszott néhány ütemet a Szekszárdi mise Credojából. Séner feszülten figyelt, várta a folytatást. Ám Liszt visszacsukta a fedelet, megfordult, és az izgatott és ámuldozó Sénerre vetette barátságos, komoly tekintetét. – Sajnos, meg kell önnek mondanom, Séner úr, hogy hiába próbálkozott volna. Ez a mai dalárda éppúgy alkalmatlan a művem megszólaltatására, mint az a hajdani volt. De ne féljen, a legkiválóbb szólistákról gondoskodtam az ön számára. És a kórus is bizonyított már egyszer – a jénai ősbemutatón, 1872-ben. Igaz, hogy valamennyi énekes már évek óta halott, de ez a mi esetünkben nem jelenthet akadályt. Nos, elhiszi már, hogy a javát akarom?

     – Igen – válaszolta Séner –, és bármily furcsa ez még magam előtt is, már egy csöppet sem félek, csupán csodálkozom. Túl nagy megtiszteltetés ez a számomra, és tartok tőle, hogy nem tudok eleget tenni a nagy feladatnak.

     –Dehogynem – legyintett Liszt, és visszaült a mécsese mellé. – Ön, aki oly sokat tudott kihozni azokból a borízű hangokból az Augusz-kúria előtt, most sem okoz majd csalódást. És ne feledje, hogy ezúttal valóban jó énekesekkel fog dolgozni.

     – Éppen ezért félek, hogy szégyenben maradok – mondta Séner, de az abbé egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíván többé kétségekről hallani.

     – Figyeljen jól, Séner úr! A bemutatóra holnap éjfélkor kerül sor – ugye nem kell megmagyaráznom, miért ezt a kései időpontot választottam? –, addig ön kellő alapossággal áttanulmányozhatja a partitúrát, hiszen nem először van a kezében. Éjfél előtt néhány perccel legyen a templom bejáratánál, ott fogunk találkozni valamennyien. Remélem, nem riasztják el a különleges körülmények.

     – Nem, nem – sietett a válasszal Séner, bár az abbé szavaira újból hatalmába kerítette a rettegés. “Ám végül is mindegy – gondolta aztán. – Akár lázálom ez az egész, akár valóság, előbb-utóbb úgyis be kell következnie… Én készen állok. Igen, tulajdonképpen már húsz éve, attól a naptól fogva, hogy kiköltöztem a présházamba, készen állok a halálra…”

     – A meghalás sokkal kevésbé patetikus, mint azt még életünkben véljük, Séner úr. Ó, ha én ezt tudtam volna, amikor a Tasso és a Les preludes fogalmazványain dolgoztam! –mondta az abbé. – Bocsásson meg, hogy beleolvastam a gondolataiba, de számunkra a beszéd és a gondolat között elenyésző a különbség. Sőt a suttogó beszédnél tisztábban halljuk az ordító gondolatokat.

     Séner restelkedve szólalt meg:

     – Ha nem lehet titkom ön előtt, félek, túl sok tiszteletlen gondolatomról bír tudomással.

     – Tiszteletlen? – kérdezett vissza az abbé. – Nem, ön sohasem veszítette el a tisztelet érzését irántam. Viszont nagyon sokszor gyűlölt. Nemcsak a rekviemem megismerésekor, jóval korábban is. Például a házi muzsika után.

     – S ezt ön már akkor is tudta? – kérdezte Séner kétségbeesetten.

     Liszt Ferenc nem felelt azonnal, mással volt elfoglalva. Mindkét kezét a mécses fölé emelte, és hosszan, ámulattal nézte áttetsző, vékony ujjait, melyek a verdeső mécslángban hol megpirosodtak, hol elhalványodtak ismét, mintha az eleven vér próbálgatta volna megtölteni bennük a zsibbadt szöveteket. Nagy sokára ejtette le kezeit az asztal lapjára, és halkan válaszolt:

     – Nem, hogyan is tudhattam volna? Minderről csak az ideutazásom előtt szereztem tudomást az ön aktáiból, melyeket odafönt ez alkalomból a rendelkezésemre bocsátottak. De nem kell attól tartania, hogy akár a legparányibb haragot is érzem ön iránt. Épp ellenkezőleg! Kész vagyok megkövetni önt, amiért akkor, rögtön a Beethoven-kvartett meghallgatása után elmentem, nem dicsértem meg érdeme szerint az ön igazán kitűnő játékát, és nem érdeklődtem egyéb ambíciói iránt.

     – De hát miért nem? – kérdezte felbátorodva Séner. – Ha most ilyen kitüntető figyelemben részesít, akkor miért nem volt kíváncsi rám?

     – Mindenekelőtt azért, mert – mint ön is sejtette – számomra egyáltalán nem volt kivételes jelenség az ön hangszertudása, ám a köteles udvariasság szabályairól még ez esetben sem feledkeztem volna meg, ha nem ér előzőleg egy súlyos csapás, melyet akkor még felfogni is alig tudtam. Ugyanis mielőtt önhöz indultunk volna, szóváltás volt köztem és lányom, Cosima között, s e szóváltás során Cosima a szemembe vágta, hogy Isolde lánya már nem Bülow-tól fogant, hanem Wagnertől, és hogy mindenképpen elhagyja a férjét. Legbensőbb barátom és legkedvesebb gyermekem közös árulása rettenetesen fájt nekem – akkor még nem voltam annak tudatában, hogy nem az általam igen nagyra becsült Bülow, hanem az én muzsikám cserbenhagyását nem tudom megbocsátani Cosimának –, s ez akadályozott meg abban, hogy egy kisembernek – bocsásson meg a kifejezésért! – az adott körülmények között valóban rendkívüli teljesítményét méltányolni tudjam.

     – Kisember! – mondta keserűen Séner. – Köszönöm, hogy őszinte hozzám. Kisember és jelentéktelen zeneszerző – ezt még tegye hozzá!

     Liszt Ferenc engesztelő mozdulatot tett.

     – Tudom, hogy ennek tudata mindig fájdalmas volt az ön számára, különösen attól fogva, hogy rádöbbent a születésünk és származásunk körüli egyezésekre, de az ön emberi nagyságát éppen az bizonyítja, hogy végül is mindezen sikerült túltennie magát.

     Séner izgalomba jött, és most már teljesen gátlástalanul vágott Liszt szavába.

     – Abbé úr, ha már szóba hozta, kérem, mondja meg nekem: az én sorsom valóban csak a csekélyebb tehetségem miatt alakult másként, mint az öné? S nem azért, mert én mindenekelőtt magyar voltam?

     Liszt Ferenc meglepetten kapta fel a fejét.

     – Magyar? Hát engem nem tekint magyarnak?

     Séner érezte, hogy túl messzire merészkedett, de már nem tudta fékezni magát.

     – Bocsásson meg az őszinteségemért – nem. Különösnek vélheti, hogy ezt éppen én mondom önnek, aki magam is csak asszimiláns vagyok, de én legalább asszimiláns vagyok, míg ön az sem. Ön minden nagylelkű cselekedete és a kultúránknak tett felbecsülhetetlen értékű szolgálatai ellenére is mindvégig idegen maradt ezen a földön, mert a sorsunkkal azonosulni sohasem tudott, és nem is akart. S ne higgye, hogy én ezért önt kárhoztatnám. Nagyon jól tudom – a magam keserves példájából is –, hogy az ön zsenije csak külhonban bontakozhatott ki igazán – de önnek ezért cserébe németté, franciává kellett válnia, még mielőtt magyarrá lett volna. Az ön magyarságvállalása egy nemes és nagy lélek leereszkedése volt ama nemzethez, melynek földjén, de nem a fajtájából született (hiszen még a nyelvét sem sajátította el soha), s amelyet önmaga előtt igyekezett még barbárabbnak feltüntetni, mint amilyen valójában, hogy a romlatlan őserejében s ennek önbe átszármazott cseppjeiben hihessen. Az ön magyarsága nem volt más, mint romantikus pózok és patetikus gesztusok sorozata, melyeknek itt azért hódolt be mindenki, mert az önáltatásunkat szolgálta. Az önáltatásunkat, ahelyett, hogy a kívülről jött világosabban látó szemével a hibáinkra döbbentett volna rá bennünket. Igen, az ön művészete a magunk csalásának lett legfőbb érve, mert csak a felszín csillogását láttatta belőlünk, körülfonta hiúságunkat a rapszódiáival, melyekben a mi kis handabandázásaink heroikus színben tűnhettek fel, s részeg tántorgásaink nyalka diadalmenetként. Ó, bárcsak azok lettünk volna, aminek ön bennünket a világnak felmutatott!

     – De kedves barátom, ilyen szerelmes gyűlölettel csak tulajdon fajtájáról beszélhet az ember. S ugyanakkor asszimilánsnak vallja magát, s németsége emlékét a nevében is őrzi. Nem érez ön itt ellentmondást?

     Liszt Ferenc láthatólag nem vette zokon Séner János számonkérő szavait, s ez Sénert további kitárulkozásra bátorította.

     – Nem, mert én már több mint hatvan esztendeje magyar vagyok, még ha nem is éreztem szükségét, hogy az őseimet megtagadjam, s hatvan esztendő épp elegendő arra, hogy a beleszerelmesedéstől a gyűlöletig mindent átérezhessen egy ember akár születésétől adott, akár felvállalt fajtája iránt. Húszéves koromban, amikor végleg e nemzethez való tartozásom mellett döntöttem, hasonlóképpen éreztem, mint ön az első magyarországi hangversenykörútján. Mert magyarnak lenni egyfajta részegség volt akkoriban. Ez a nemzet akkor mindenki szemében a zsarnokság jövendő eltiprója volt, melyhez tartozni dicsőség, s e magasztos szerepre készülve maga is merésznek és tisztának tudta látni önmagát, s mindaddig az is volt, amíg őszintén az akart lenni. Mert a magyar név akkor nemcsak egy Európában szokatlan, barbár hangzású idióma beszélőit jelentette, hanem az ígérkező szerep dicsfényében reformátort, költőt, szabadsághőst, a láncait önerőből letépő Prométheuszt; csöppet sem csodálatos tehát, hogy ama nagyszerű korszakban az is magyarrá akart válni e tarka népességű országban, akit oláh, tót, szerb anya szült, vagy német, mint önt – s éppen azok a legjobb, legtehetségesebb emberek váltak a legteljesebben magyarrá, akiket elemi tisztességérzetük most nemzetiségük elszánt védelmezőivé tenne. Mert a kiegyezéssel megszűntünk példa lenni, s vonzóak csak azok számára maradtunk, akik az uralkodásban akarnak osztozni velünk s nem a küzdelemben, az előmenetelben s nem a fölemelkedésben…

     Séner fuldokolni kezdett a váratlanul rátörő köhögéstől, egész testét elöntötte a veríték, s ahogy a köhögésroham elmúlt, szédülés és gyengeség fogta el. Úgy érezte, többé egy szót sem tud kiejteni a száján, de az abbé várakozóan nézett rá – várta a folytatást.

     – Ó, hogy gyűlölöm én a mostani asszimilánsokat! – folytatta Séner, erőt véve gyengeségén. – Hogy gyűlölöm azokat, aki a maradék jót is megrontják a magyarban, mert az önzéséhez, gőgjéhez, más népek iránti elfogultságához és lenézéséhez asszimilálódnak, s azt még el is túlozzák, hogy az uralkodó fajhoz való tartozásukat bizonyítsák. Szerencse, hogy én már hatvan éve magyar vagyok, mert azzá a magyarrá, amivé akkor váltam, többé nem lehetnék. S bármennyire büszke is vagyok megszerzett és megszenvedett magyarságomra, csak megvetni tudom azokat, akik ezután akarnak csatlakozni hozzánk.

     Séner kimerülten elhallgatott, és az abbé fürkésző tekintetét kerülve, lehajtotta a fejét. Minden porcikája remegett a felindultságtól, sírás fojtogatta, s a szíve körül jeges szorítást érzett. Büszke volt szókimondó nyíltságára, ám ugyanakkor rettenetesen szégyellte magát.

     – Séner úr, én egyre jobban csodálom önt – mondta Liszt Ferenc, akinek ajkain újra megjelent az a jóindulatú, bár kissé csúfondáros mosoly, amellyel a kabinba belépő Sénert fogadta. – Ám a kérdésére válaszolnom kell. Önből soha semmilyen körülmények között nem lett volna nagy zeneszerző – s ne higgye, hogy én ezt azért mondom ilyen kíméletlenül a szemébe, mert megsértett volna a szavaival –, sem zeneszerző, sem a középszerűnél jobb előadóművész, de önnek emiatt nem kell bánkódnia, mert cserébe önnek megadatott az, ami nekem soha – az, hogy egy nemzet fia lehetett. Ön otthon érezhette magát e hazában, ahol én mindig csak díszvendég voltam (s vajon Párizsban, Weimarban, Rómában nem az voltam-e ugyancsak?), s ahol engem akár szerettek, akár támadtak, az mindig csak az idegennek szólt, míg önt az önt kiközösítő dalárdisták is a testvérüknek tekintették, s ezért is szidalmazhatták németnek, amitől velem kapcsolatban még a legádázabb ellenfeleim is óvakodtak. Mert az én lelkes honfitársaimnak – s ezt elég hamar észrevettem – nem a magyar Liszt Ferenc kellett, hanem a német és francia – sokat mesélhetnék arról, milyen fondorlatos módokon igyekeztek megakadályozni, hogy megtanuljam a nyelvüket, mintha attól tartottak volna, hogy akkor lelepleződnek előttem, s ezt megérezve magam is hogyan próbáltam eltitkolni, hogy minden szavukat értem, azt is, amit annak tudatában mondanak a jelenlétemben, hogy a vén bolond úgysem foghatja fel –, nekik az idegen hódolata és tömjénezése kellett, önigazolásnak kellettem nekik, nem küzdőtársnak. Mit gondol, Séner úr, hogyan fogadtak volna, ha negyvennyolc októberében kivont díszkardommal nemzetőrnek jelentkezem Pest-Budán? Nem hajszoltak volna-e a halálba, mint szegény Petőfit, aki ment is boldogan, mert tudta, hogy Petrovics eredetének felhánytorgatása elől nincs más menekvése, csak ha megdöglik értük, ahelyett, hogy átmentve a jövőbe, használni tudna? Higgye el, Séner úr, ami keveset tehettem ezért a nemzetért, melyet teljes életemben mámorosan szerettem – s ezt ön sem vonhatja kétségbe –, csak azért tehettem meg és csak addig, amíg az elkápráztatandó idegent látták bennem, s nem a közülük valót. S én adtam, amit adhattam, boldogan, mert szomjaztam a szeretetüket. Ezért voltam hajlandó megfeledkezni a díszmagyarba fülledt mosdatlanságszagról, körülindázni a virtuozitásommal közepes nótaszerzőik csinálmányait, melyekről néha nagyon nehéz volt magammal elhitetnem, hogy egy romlatlan nép eredendő tisztasága nyer bennük kifejezést. S ön is tudja, mi történt akkor, amikor végre teljesen megkaptak, amikor elvállaltam Zeneakadémiájuk igazgatását, melynek költségvetését újra és újra vonakodtak megszavazni, hogyan fordultak el tőlem fokozatosan éppen azok, akik nagyságuk öntudatát az én bőkezűen mért dicséreteimből nyerték, mily lázas sietséggel kerestek maguknak új külhoni bálványokat, miután én már leszálltam közéjük. S mindez akkor, amikor már megtaláltam muzsikájuk legmélyebb rétegét, amiből a cigánybandák hígításában is maradt annyi, hogy életem végére új magyar stílust teremtsek belőle. De nekik a német Liszt mellett legföljebb még a cigány Liszt kellett, a magyarral már nem tudtak mit kezdeni, mint ahogy saját, igazán vállalni nem tudott magyarságukkal sem.

     Liszt Ferenc felállt, és gyors léptekkel a pianínóhoz sietett. A pianínó most olyan hangon szólalt meg, mint a legjobb bécsi vagy párizsi hangversenyzongorák, és a zene, ami áradt belőle, mélységesen felkavarta és zavarba hozta Séner Jánost. Sarkantyúpengés volt ez is, igen, mint a korábbi magyaros Liszt-kompozíciók, de most mintha egy csontváz lábán pengett volna a sarkantyú, csontok zörgése és rekedt hörgések keveredtek beléje. Séner a pákozdi csatatéren feküdt magatehetetlenül a hideg, szeptember végi éjszakában, s erőtlen hangon hívogatta a sebesültvivőket, de segélykérését elnyomta a távoli tábortüzeknél mulatozók zajongása. Combtövig elzsibbadt lába egy lótetem alá szorult, s hiába próbálta kiszabadítani, csak sebesült válla sajdult meg minden mozdulatától. S a távolból egyre szálltak feléje a szilaj énekek, sikolyok, kurjongatások, tánc közben összecsendülő kardok, sarkantyúpengések hangjai…

     – Bocsásson meg! – rebegte Séner, amikor Liszt Ferenc befejezte a játékot. – Méltatlan vagyok a megtiszteltetésre, amelyben részesíteni kívánt. Kérem, bízzon meg mást a mise vezényletével.

     – Hallgasson! – ripakodott rá az abbé. – Hát még mindig nem érti, hogy ön, csakis ön mutathatja be a Szekszárdi misé-t? A megbízást én különben sem vonhatom vissza, mert nem tőlem származik.

     – Hát kitől? – kérdezte Séner, de az abbé nem válaszolt. Elfújta a mécsest, mert közben kivilágosodott, felvette az asztalról a Divina Commedia vaskos kötetét, és felállt.

     – Készüljön, Séner úr, hamarosan megérkezünk.

     Ugyanebben a pillanatban megcsikordult a kulcs a zárban, és a kabin ajtaja kitárult.

     Kísérjen fel a fedélzetre! – mondta Liszt Ferenc. – Sajnos, most el kell válnunk, mert oda, ahová én megyek, ön nem jöhet velem. De ne feledje, éjfélkor találkozni fogunk.

     Az abbé elsőnek indult el az ingatag pallón, Sénert félresodorta a többi utas, így nem tudta követni. Tanácstalanul álldogált a hajókorlátnak támaszkodva, görcsösen szorongatta a Szekszárdi mise partitúráját, és tekintetével Liszt Ferenc magas, meghajlott alakját kereste a partra szállók között. Díszes, ódivatú hintó kanyarodott a hajóállomás elé, és Séner meglepetten ismerte fel benne az Augusz család régi hintóját, melyet az örökösök nem sokkal Antal báró halála után eladtak, és Séner János tudomása szerint jelenleg a Schönfeld család fészerében korhadozott, tyúkoknak szolgálva költési helyül. De ezen a hintón nem látszottak meg az eltelt évek… Kicsapódott az ajtaja, és a tizennyolc éve halott Augusz Antal ugrott ki belőle, és kitárt karokkal futott barátja, Liszt Ferenc elé. A két férfi összeölelkezett, majd élénk beszélgetés közepette felszálltak, és a báró intett a kocsisnak. A hintó meglódult, és egy szempillantás alatt eltűnt az ámuldozó Séner János szeme elől.

 

6

 

     Séner János holttestét Baka Márton, az újvárosi templom sekrestyése találta meg augusztus 4-én reggel öt órakor, amikor kinyitotta a templomot. Séner az oltár és a padsorok közötti térségen hevert arcra borulva, mintha imádkozás közben érte volna a halál. Körülötte, a kövön szétszóródva kottalapok fehérlettek. Amikor a törvényszéki orvos megérkezett, és megfordította a tetemet, a jelenlevők meglepetten kiáltottak fel: a szerencsétlenül járt férfi arcán az átszellemült boldogság kifejezése rögződött meg – immár örökre. A boncolás megállapította, hogy Séner halálát szívszélhűdés okozta, melynek bekövetkeztét heveny tüdőgyulladás is siettette, amely néhány napon belül önmagában is a beteg halálához vezetett volna.

     Hogyan tántorgott el a magas láz gyötörte férfi lakásától a távoli templomig, s hogyan jutott be a bezárt kapun, sohasem tudták kideríteni. Mint ahogy azt sem, miért vitte magával utolsó útjára azokat az elrongyolt kottalapokat: divatjamúlt nótaköltők profán szerzeményeit, melyekkel súlyosan megsértette az istentiszteletek céljára szolgáló hely szentségét.

 

 

MEGJEGYZÉS: A novellában szereplő Palóczy Lipót szövegének nagyobb részét a valóban élt Palóczy Lipót Ezredéves Kiállítási Kalauzából, valamint korabeli újságcikkekből, ünnepi beszédekből állítottam össze. (B.I.)

 

 

Baka István: Pohárköszöntő

 

A poharakban bealkonyodik

a vörösbor elkorhadtak a fény

mestergerendái hamarosan

fejünkre szakad a sötétség

a föld már síkos testtel a vihar

kezében vergődik s mint kés alól

kipergett pikkelyek csillognak a tavak

villámok krétavonásaival

felíratik a palaszürke égre

egy láthatatlan kéz ítélete

EMELJÜK HÁT POHARAINKAT

mert többé nem fűzzük a prímás

vonójába a térkép lapjait

bankó helyett s malacformájú felhők

szájukban hold-citrommal nem lebegnek

többé az alkonyatban mert mi lettünk

a tavak melyekből a hajnalt

kimerték s mi vagyunk az Isten

hóbefútta lábnyomai

a mi vérünk alkonyodik a borban

IGYUNK HÁT EZ AZ UTOLSÓ POHÁR

 

 

 

 

 

Forrás:

bibl.u-szeged.hu

epa.oszk.hu

hu.wikipedia.org

delmagyar.hu

baka.hu

mek.oszk.hu

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1145 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva